Shock!

december 11.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Halford: Crucible

Végre itt van... Rob apu ismét alkotott. Nem is akármilyet. A nyúlfarknyi bevezető után akár meg is rémülhet, akitől távol áll az elvontabb, kevésbé fülbemászó irányzat, amit a címadó szerzemény képvisel. Így aztán berinyáltam én is, haha! Elefántfüleket növesztve, karót nyelve hallgattam, mit is áraszt felém az az ember, aki 1983 óta egyes számú istenségem - és aki tehet bármit, örökkön az is fog maradni. Ámen.

megjelenés:
2002
kiadó:
Sanctuary / Metal-Is
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

No, azért nem kell leizzadni, még az album elborultabb nótái - akad belőlük néhány... - is könnyedén átvészelhetők, hisz ezeket is a csodahang vezérli s hatja át. Afféle Fight-utóérzést hordoznak, amitől azonban cseppet sem rosszak - inkább különösek. A One Will máris megnyugtat mindenkit: itt bizony nincs holmi árulás, elvetemült irányváltás. Ez továbbra is egy olyan ember albuma, akinek anno, a középkor táján volt valami fura nevű bandája, ööö... valami Judas Priest! A gitárok ugyan változatlanul dörögnek, zúznak és zakatolnak, ám itt már őrületes dallamokat kapunk az arcunkba, melyek a nyolcvanas éveket idézik vissza emlékezetünkben.

A Betrayal az egyetlen olyan nóta, melyet Rob apu végigsikoltozik a maga egyedi, utánozhatatlan, hátborzongató módján. A tétel finoman szólva is durva, őrült iramban teper végig a hallójáratainkon, majd a szürkeállományunkon. A felfokozott tempót és energiaörvényt a Handing out Bullets sem töri meg. Nincs lazítás, csak szilaj roham és dallamhegyek. Máris magam előtt látom Robot, amint bőszülten, csatakosan, hadonászva szántja fel a színpadot és játszva eregeti magából az áriákat, miközben bárdistái eszement fejrázás közepette döngölik a rajongókat a betonba, de nyakig ám...

A Hearts of Darkness ismét a megborult oldal képviselője. Visszatérnek s fölénk tornyosulnak a Fight-fellegek a szürkületi zónából, mi pedig engedelmesen ázunk alattuk ronggyá... A Crystal hallgatásakor fékbe taposunk. Nem ballada, nem is átlagosnak mondható, középtempós darab - valami más. Leginkább skatulyákat fitymáló kompozíció, gyönyörű szólóval és énektéma részecskével megáldva.

A Heretic nem egy barátságos öcskös. Némely részét hallgatva rémképzetek törnek rám: efféle "zajokat" a magukat mostanság metalosnak képzelő, ugrabugra bandák eregetnek olykor... Nem először figyelek fel arra, hogy a pergőnek itt kissé elcseszett, kopogó hangzása van. Mintha a keverőtechnikusra hirtelen rátört volna a hasmars és gyorsan beültették a helyére a közelben pókhálótlanító Bori nénit, aki a partvisnyéllel elbizgerált néhány potit a pulton... A Golgotha alattomosan kúszik felénk, tekeredik ránk, akár egy álnok vipera. Csúszik-mászik és nyúlik, szorongat, mígnem vesszük a merszet és a szemébe nézünk. Akkor aztán gondol egyet és úgy bekapja védtelen fejünket, hogy csak nézegethetünk a gyomra közepiből. Apu itt (is) nagyon kitalálta, miket énekeljen...

A Wrath of God fincsi kis falat. Végig kapjuk benne a géppuska-szerű kétlábdobot és azt a fajta könnyen tanulható és jól üvölthető refrént, amit remélhetőleg minél hamarabb lesz majd lehetőségünk jól el is üvölteni... (Ez volt az álmodozások kora.) Máris nyakunkra hág a Weaving Sorrow, amely nem különös abból a szempontból, hogy a fura, elvont verze - fülbemászó refrén párosítással szolgál. Úgy látszik, Apunál ez dívik igazán. A kedvéért elfogadom.
Ha az imént felhőket említettem, nos, akkor ideje, hogy kisüssön végre a SUN, de úgy istenigazából. Számomra ez az album legfényesebben csillogó pontja. Rob itt egyszerűen olyan gyönyörűen énekel, hogy amint hátranyekletten, elbárgyult képpel, leesett állal hallgatom, egy nagyon-nagyon régi nóta lengi be gondolataim ösvényét: Run of the Mill... Abban hallottam őt így énekelni. Tudjátok: árad, ömlik, hömpölyög belőle a kristálytiszta manna, ami átmossa, megtisztítja és elvarázsolja az embert... Szavakkal leírhatatlan ez a gyönyörűség - ez A HANG.

A Trail of Tears egy 7 perces zárótétel azok számára, akikhez nem a bónusz nótákat tartalmazó anyag jut el. Javában vakarhatjuk a koponyánkat, mert ez már megint a sokszínű virágok egyike. Lassú, nem különösebben csábító témával indít, aztán idővel még dallam is csempésződik bele és értelmet, szerkezetet nyer. Sőt, később be is indul és igazán élvezhető nótává bontakoztatja ki magát. A She egy ballada, érezhetően személyes mondanivalóval (Rob kifejezetten egy bizonyos Mrs. Halford részére dedikálta). E helyt új értelmet nyer a régi mondás: hallgatni arany... A Fugitive semmilyen szempontból sem lóg ki a sorból: meglehetősen elvont sereg-hajtóval búcsúznak tőlünk a fiúk. Az album, hangzását tekintve, tökéletesen egységes. A nóták változatosak és vagy jók vagy jobbak. Akadnak köztük kitűnőek is. A szigor egyetlen pillanatra sem enyhül.

Miként szeretetem, tiszteletem sem.

 

Hozzászólások 

 
+3 #2 Gyenes Tamás Nűnű 2014-09-26 11:41
Pedig de jó lett volna ez az új Judas Priestnek, pedig én azt is szeretem
Idézet
 
 
+2 #1 GTJV82 2014-09-26 09:35
Nálam ez nem lett annyira nyerő, mintha vissza akarták volna hozni a Fight világát, de szerintem nem sikerült.
Lehet csak túl éles váltás volt a Resurrection után, ki tudja...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.