Shock!

Tíz évvel ezelőtt, 2015. december 28-án, néhány nappal hetvenedik születésnapja után hunyt el Ian „Lemmy" Kilmister. A Motörhead főnöke sokkal több volt zenésznél: egyszerre számított stílusalapító ikonnak és a műfaj egyik megtestesítőjének, ismertsége mindig is messze túlmutatott zenekarának népszerűségén. Lemmy nélkül soha nem lehet már teljes a színtér, így a tízéves évfordulón most a DiszKgráfiában is kielemezzük terebélyes munkásságát. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Lemmy és a Motörhead karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Motörhead (1977) // Overkill (1979) // On Parole (1976/1979) // Ace Of Spades (1980) // No Sleep 'til Hammersmith (1981) // Iron Fist (1982) // Another Perfect Day (1983) // Orgasmatron (1986) // Rock 'n' Roll (1987) // 1916 (1991) // March Ör Die (1992) // Bastards (1993) // Sacrifice (1995) // Overnight Sensation (1996) // Snake Bite Love (1998) // We Are Motörhead (2000) // Hammered (2002) // Inferno (2004) // Kiss Of Death (2006) // Motörizer (2008) // The Wörld Is Yours (2010) // Aftershock (2013) // Bad Magic (2015) // The Manticore Tapes (2025)

Danev György

1. Bastards
2. Ace Of Spades
3. Another Perfect Day
4. Overkill
5. Sacrifice
6. 1916
7. Inferno
8. The Wörld Is Yours
9. March Ör Die
10. We Are Motörhead

Motörhead

Mennyire tipikusan motörheadesen cool az, hogy Lemmyék a debütalbumot két nap alatt rántották fel, miközben egy kislemez elkészítésére szólt a jogosítványuk? Mindemellett mellékesen a saját stílusuk alapkövét is egyből letették, csak úgy, érzésből, amit később már csak finomhangolni kellett. Minden hibájával, bárdolatlanságával és kiforratlanságával együtt ez a lemez alaposan megrugdosta az akkoriban krízis felé tartó rockműfaj hátsóját, és milyen jól tette!

Kedvenc dalok: Iron Horse/Born to Lose, Motörhead, Train Kept A Rollin'

Overkill

Nem kellett sokáig várni arra, hogy a Motörhead letegye az asztalra az első öndefiniáló mestermunkát. A rajongói ősfavoritokban tobzódó kettes anyag kereskedelmi szempontból is szép eredményeket ért el, a keményzenei színtérre gyakorolt instant hatása azonban sokkal lényegesebb volt: az Overkill lényegében megágyazott annak a robbanásnak, ami nem sokkal később a New Wave Of British Heavy Metal-mozgalom képében szabadult a világra. Noha Lemmy mindvégig következetesen ragaszkodott hozzá, hogy a Motörhead nem heavy metalt, hanem rock & rollt játszik, az Overkill nem csupán az NWOBHM-csapatoknak mutatott utat, hanem tevékenyen részt vállalt egy erőszakosabb irányzat magvainak elvetésében is: a thrash-műfaj kialakulásához Lemmyék éppúgy hozzájárultak, mint a Judas Priest és a Diamond Head, az Overkill befolyásának horderejéről talán a Metallica tagjai tudnának a legtöbbet mesélni.

Kedvenc dalok: Overkill, Stay Clean, No Class, Metropolis

Bomber

Ahogy az Overkill, úgy a Bomber is Jimmy Miller producerrel készült, mégsem tudott kilépni elődje árnyékából. Sokféle magyarázat lehet erre, kezdve a hernyóba egyre jobban belemászó és egyre szétesettebb Miller kevésbé hatékony munkájával, de a kiérleltség hiányának számlájára is lehetett írni a kevésbé erős, némi üresjárattól sem mentes dalcsokrot. Viszont ez a korong már a top 20-ba repítette Lemmyt és társait, alig pár hónap leforgása alatt ezüstlemez lett Angliában, világszerte pedig negyedmillió példány kelt el belőle. Szigorúan nézve dalok szintjén nem vehette fel a versenyt az Overkill legjobb témáival, a közönséget ez azonban nem gátolta meg abban, hogy totálisan rákattanjon a Motörheadre.

Kedvenc dalok: Bomber, All The Aces

Ace Of Spades

A Motörhead elképesztő lendületben volt a '70-es évek végén, de az is nyilvánvaló volt, hogy a legjobb formájukat még csak ezután fogják elérni. Az Ace Of Spades nem csupán a Motörhead magnum opusza lett, hanem a korszak egyik legfontosabb albuma, amivel minden gátat átszakítottak. Vic Maile producer segítségével egy tökéletesen koherens, véglegesen kikristályosodott stílusú anyagot tettek le az asztalra, ami rövid időn belül a hard rock és a heavy metal egyik rendíthetetlen alappillérévé vált. Minden ízében tökéletes mestermű.

Kedvenc dalok: Ace Of Spades, We Are The Roadcrew, Jailbait

No Sleep 'til Hammersmith

Messzire vezetne, ha a zenekar összes koncertanyagát kiveséznénk itt, a No Sleep 'Til Hammersmith mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. Ma már a legtöbben el sem hinnék, hogy ez az élő album még az Ace Of Spades-nél is nagyobbat ment, de azokban az években az ilyesmi nem számított egyedi esetnek: ami a Thin Lizzynek a Live And Dangerous, a UFO-nak pedig a Strangers In The Night volt, az a Motörheadnek a No Sleep 'til Hammersmith-t jelentette. Ez bizony a rocktörténet legendás koncertlemezeinek egyike.

Iron Fist

Az 1981-es év a zenitet jelentette a Motörhead számára: eszelősen jó köröket futottak, képtelenek voltak hibázni, ilyen magasságokból azonban törvényszerűen csak lefelé vezethet az út. Az ötödik stúdióalbum, az Iron Fist nem sikerült rosszul, mégsem fogadta egyöntetű üdvrivalgás, ráadásul érződött rajta az a feszkó, ami a készítésekor jelen volt a stúdióban Lemmy és Fast Eddie Clarke között. Valószínűleg az sem segített, hogy Lemmy nagyobb teret adott a gitárosnak, és hagyta, hogy társproducerként vezényelje a felvételeket. A sztori végét ismerjük, Eddie mandátuma gyorsan ezzel le is járt a bandában.

Kedvenc dal: Iron Fist

Another Perfect Day

Mindig azt gondoltam, hogy a maga idejében sokat köpködött Another Perfect Day megelőzte a korát a Motörhead diszkográfiájában, és egész más megítélés alá esett volna, ha történetesen a '80-as évek legvégén jelenik meg. Lemmy bármennyire is nem találta a hangot a hajdani Thin Lizzy-gitáros Brian Robertsonnal, a vele készített Another Perfect Day album zeneileg kikezdhetetlen volt. Tény, hogy a korong sokkal inkább Robbo szellemiségét tükrözte, és Tony Platt producer is csiszoltabb irányba vitte a zenekart, de a hard rockosabb felfogás ellenére ez továbbra is nettó Motörhead volt.

Kedvenc dalok: Back At The Funny Farm, Another Perfect Day, Shine, One Track Mind

Orgasmatron

A '84-es No Remorse válogatáson megjelent új dal, a Killed By Death azt mutatta, hogy a négy főre duzzasztott Motörhead előtt újra fényes jövő áll, a Phil Campbell és Würzel alkotta gitártandemmel és a Philtynél jóval fineszesebb Pete Gill dobossal a korábbinál is messzebbre juthat Lemmy. Ehhez képest az Orgasmatronnal hálószaggató öngólt rúgtak. Elsősorban nem a dalok jelentették a problémát, hanem az értelmezhetetlen hangzás, ami azonnal megásta a lemez sírját. Kábé ugyanaz volt a helyzet, mint a Sabbath Born Again lemezénél: lehet, hogy a dalok többet érdemeltek, de a hangzás mindent zárójelbe tett.

Rock 'n' Roll

Hamar kiderült, hogy Pete Gill nem illik a képbe, így visszatért Philty, ám a '87-es Rock 'n' Roll finoman szólva is helyben topogást mutatott, a lemez képtelen volt kimozdítani a csapatot a holtpontról. Egyértelmű, hogy ez az éra nem hozott szerencsét a Motörheadnek, így Lemmy el is engedte azt a pár évet, ami még hátra volt a dekadencia évtizedéből.

1916

Egészen 1991-ig kellett várni, mire a zenekar valódi életjelet adott magáról, az viszont nagyot szólt: az időközben Los Angelesbe költözött társaság egy multihoz, az Epichez szerződött, az 1916 címmel ellátott kilencedik stúdióanyag pedig győzedelmes visszatérést mutatott ahhoz a megátalkodott, foglyokat nem ejtő rock & rollhoz, ami utoljára úgy 1982 körül jellemezte őket. A Grammy-díjra jelölt kiváló anyag sallangmentes hozzáállásával sikerrel helyezte vissza a Motörhead legénységét a térképre, a címadó dal fajsúlyos lírája ugyanakkor azt is jelezte, hogy Lemmy továbbra sem tett le arról, hogy néha felfedezetlen területekre kormányozza a banda csatahajóját. Az 1916 sikerrel mentette át a Motörheadet a kilencvenes évekre, Phil Taylor számára viszont végérvényesen a hattyúdalt jelentette.

Kedvenc dalok: 1916, I'm So Bad (Baby I Don't Care), Going To Brazil, The One To Sing The Blues

March Ör Die

Az Epic számára készített második anyag, a March Ör Die dalainak javát sessiondobosként Tommy Aldridge játszotta fel, de már ott volt Mikkey Dee is, akit végül be is vettek állandó tagnak. A kissé felemás, de távolról sem rossz March Ör Die annak ellenére nem lett nagy durranás, hogy tartalmazott egy MTV-képernyőre kalibrált balladát I Ain't No Nice Guy címmel, amiben Ozzy és Slash vendégszerepelt, valamint felkerült rá az Ozzy nagy sikerű No More Tears lemezén már korábban bemutatott Hellraiser is Lemmy énekével. Persze ennek egyszerű oka volt, mégpedig a kiadó nemtörődömsége: hiába tudta mindenki, hogy az I Ain't No Nice Guy irdatlan rádiós potenciált rejt, az Epic promós gépezetét azzal együtt sem lehetett beállítani a dal mögé, hogy akkor már a komoly hatalommal rendelkező Sharon Osbourne menedzselte a bandát. Nyilvánvaló, hogy kezdtek más szelek fújni a zeneiparban, a Motörheadnek pedig nem akartak lapot osztani odafent.

Kedvenc dalok: Stand, I Ain't No Nice Guy

Bastards

Mikkey Dee briliáns játéka rögtön más dimenzióba helyezte a zenekar jól ismert stílusát, az előrelépést pedig már az első közös lemezen, az 1993-as Bastards korongon egyértelműen le lehetett mérni. A későbbi sztárproducer, Howard Benson közreműködésével megalkotott korong hallatlanul magas minősége még az 1916-ra is rátett egy lapáttal. A Bastards azonban hiába volt a zenekar történetének egyik legtökéletesebb produkciója, új kiadójuk, a német ZYX tett róla, hogy ne menjen híre az albumnak. A németalföldi piacra dolgozó, elsősorban dance- és techno-vonalon mozgó cégnek lövése sem volt arról, hogyan kellene eljuttatni a Motörheadet a célközönségéhez, de legalább elegendő pénzt adtak a lemez elkészítésére. Ezzel együtt a jókora kihagyott ziccer mindenkinek fájt. Az Airheads mozifilmben betétdalként használt Born To Raise Hell Ice-T-vel és az Ugly Kid Joe-frontember Whitfield Crane-nel végül kapott némi MTV-s jelenlétet Európában, de ez sovány vigasz volt, azt viszont az elszalasztott lehetőség dacára is tudták, hogy elkapták a fonalat és nyomni kell tovább a gázpedált. Egyetlen rossz emlékem fűződik ehhez a lemezhez, mégpedig az, hogy az akkori PeCsa-bulit kihagytam, ezt ma is bánom.

Kedvenc dalok: az összes, de a Don't Let Daddy Kiss Me a csúcs

Sacrifice

Sosem felejtem el, milyen elementáris hatással volt rám, amikor először láttam a Sacrifice dal klipjét a tévében: azon nyomban fel is vettem VHS-re, a szalagot pedig állandóan visszatekertem, minek következtében a szalag idővel elég viseltes lett. Elképesztően jelentőségteljes volt ez a dal, a fajsúlyából pedig semmit sem veszített, ahogy a betonkemény album sem. Amolyan sorsfordító anyag volt ez, mert noha már évek óta látszódott a tendencia, hogy a metálszíntér egyre nagyobb érdeklődést mutat irántuk, a Sacrifice idején rehabilitálódott végérvényesen a banda, ekkorra vált a Motörhead létjogosultsága megkérdőjelezhetetlenné. Letisztult az üzleti háttér is, amikor leszerződtek az akkori idők egyik legtőkeerősebb független metálkiadóhoz, a német SPV-hez, a velük kötött együttműködési megállapodás szilárdságát jól mutatta, hogy a zenekar tizenhárom év alatt nyolc stúdióanyagot szállított le nekik, amivel végre pénzügyileg is egyenesbe jöttek. Az előző évzizedekhez képest kiszámítható, jóléti aranykor következett.

Kedvenc dalok: Sacrifice, Over Your Shoulder, Make 'Em Blind

Overnight Sensation

Alapvetően semmi bajom nem volt az Overnight Sensation irányvonalával, mert mindig szerettem, ha Lemmy a lazább rock & rollt is kidomborította. Megtehette, ettől még maximálisan önazonos és hiteles maradt. A kardinális kérdés mindazonáltal nálam sosem az volt, hogy a lágyabb vagy a súlyosabb Motörhead jobb-e. Csak a dalok minősége számított. Ebben a tekintetben ez a lemez nem állt rosszul, de a Bastards és a Sacrifice színvonalát azért nem érte el. Viszont azon a turnén sikerült elcsípnem őket, mégpedig a Szigeten, 1997 nyarán. Örök élmény és emlék, biztosan szegényebbnek érezném magam, ha kimaradt volna. Lemmy simára borotvált arca viszont óriási sokkot okozott azokban az években, máig nem értem, hogy gondolhatta...

Kedvenc dalok: Overnight Sensation, Civil War

Snake Bite Love

Eléggé várós volt a Snake Bite Love, de valamiért nem azt adta, amire számítottam. Kissé fapadosnak tűnt minden tekintetben, mintha ideiglenesen elfogyott volna a puskapor. Persze összességében nem tűnt rossznak, csupán a kissé lélektelen iparosmunka érzését nem tudtam elhessegetni, ez viszont elég volt ahhoz, hogy hamar félredobjam. Azóta sem került vissza a hallgatnivalóim közé.

2000-es évek

A 2000-es évek albumait már nem jellemezték nagy kilengések semmilyen irányba a minőséget illetően, úgyhogy ezekről én is egy bekezdésben írnék: a We Are Motörhead alaposan kiköszörülte a Snake Bite Love által ejtett a csorbát, baromi konzisztens cucc volt, a Bastards/Sacrifice kombó óta a legjobb anyaguk, de nekem a Hammered újbóli dallamossága is bejött. Az Inferno aztán pláne, zseniális húzás volt Steve Vait is csatasorba állítani pár szóló erejéig, de méregerős dalok és produkció nélkül mit sem ért volna. Az Inferno újabb Motörhead-esszencia volt, ezt a definitív jelleget pedig ettől kezdve mindegyik anyag magán viselte. Az utolsó ötös, a Kiss Of Death, a Motörizer, a The Wörld Is Yours, az Aftershock és a Bad Magic ugyanakkor ilyen izgalmakkal már nem kecsegtetett, bár kétségtelen, hogy színvonalas, szórakoztató anyagok voltak. A The Wörld Is Yours azért kiemelkedett közülük, szerintem ez volt a legkevésbé vonalra tett cucc ezek közül, most is a kedvenceim között tartom számon.

Király Zoltán

Lemmy a mi istenünk!

Lemmy már életében legendává vált, és mindez úgy sikerült neki, hogy nem kellett ezért segget csináljon a szájából, ugyanakkor jelentősen megváltoznia sem kellett ehhez. A nyughatatlan basszusgitárosnak 30 éves koráig nem is volt saját zenekara, de előtte is megmutatta, hogy igazi frontemberi kisugárzással áldotta meg az élet. Bár főként dalszerzőként volt ikonikus, basszusgitárosként is a mennydörgő hangzása, énekesként meg nyers, némileg bárdolatlan hangja meglepően sok érzelem kifejezésére volt alkalmas, egy igazán színes figura a szó zenei és popkulturális értelmében is. Karrierje jelentős korai része még a Hawkwindben indult, ahol kortárs írókkal és költőkkel (Robert Calvert, Michael Moorcock), no meg egy space rock alapcsapattal hozta őt össze az élet, le is tette a névjegyét a '70-es évek első felében készült Hawkwind albumok zömén.

A Hawkwindbe '71-ben lépett be basszusgitárosi tapasztalat nélkül (!), Michael Davies hatására, akivel előzőleg jelentős mennyiségű amfetamint fogyasztott el. Basszusgitározni is úgy kezdett, hogy a hamarosan megürülő poszton be kellett tölteni az üresedést. Lemmy játékán hallatszott is a ritmusgitárosi múlt, ez a stílus pedig egész karrierjét végigkísérte. Hawkwind-fronton a Silver Machine-ben énekelt is, nagylemezen viszont a Doremi Fasol Latido lemezen debütált 1972-ben. A legendás duplalemezes Space Ritual többek között az ő dübörgő basszusjátékától is annyira súlyos, amely az évtized első felének egyik legvadabb lemeze volt. A Sabbath súlyát és a Stooges zabolátlanságát is megközelítő (néhol meg túlszárnyaló), szanaszéjjel torzított koncertlemez a csapat legjobb műve, ám később is maradt még benzin a tankban. Két további klasszikus lemez készítésében vett részt (Hall Of The Mountain Grill, valamint Warrior On The Edge Of Time) – ezen felsoroltak mindegyike klasszikushockba illő darab. „Szerettem a Hawkwindben játszani. Ha nem rúgnak ki, még mindig ott lennék. Szórakoztató volt a színpadon lenni, de a mindennapok nem voltak azok. Zeneileg szerettem a dobost, a gitárost. Kiváló zenekar volt" – mondta ő maga.

Kirúgása után már csak a saját feje után ment, megalapította a Motörheadet, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem. Úgy volt ez rock 'n' roll, hard rock és súlyos metal egyszerre, hogy a blues sem veszett ki belőle soha, valamint a punkoknak is tudott mondani ezt-azt. Ugyanakkor idejétmúlt nosztalgiává sem silányult soha. Örökifjú frontemberünk még 70 évesen is új lemezt adott ki (összesen több mint húszat), élete végéig aktív volt stúdióban és színpadon egyaránt. A csapat zenéjét úgy is lehetne jellemezni, hogy fele gitár, fele basszus és tiszta erő.

Most is emlékszem középiskolás koromra, amikor az alapvető Maiden-, Helloween-, Judas Priest-albumokon már túl voltam, de a baráti körből nem ismerte senki a Motörheadet, vagy csak hozzám nem jutott el semmilyen formában a többiektől. Ezért az akkor aktuális We Are Motörhead, amit nagyrészt a borító miatt vettem meg, osztatlan tetszést aratott, a CD-m ma is úgy néz ki, mintha reggeliztek volna rajta, mivel kegyetlenül sokat pörgött. Később egy Sacrifice kazetta is eljutott hozzám, de az elementáris hatást az első nagy felállás, a Lemmy / Fast Eddie / Philthy Animal trió fémjelezte Overkill / Bomber / Ace of Spades / Hammersmith négyes gyakorolta rám, amelyeket az ébredező internet korszakában szereztem be. Ma is ezeket tartom a banda (messze) legjobb teljesítményének. Ez nem jelenti azt, hogy később ne lettek volna nagyon erős albumok, számok meg főleg akadtak szétszórva mindenhol, de lemezszinten a korai érában mondott a legtöbbet Lemmy és csapata. A súlyos zenék törzsfejlődésére az Overkill volt a legnagyobb és legfontosabb hatással az összes Motörfej-mű közül: jelentősége megkérdőjelezhetetlen – keménységi, vademberségi maximumot mutatott a fémzenei színtérnek 1979-ben. A Hammersmith élő felvétel pedig nemcsak a korszak, hanem a rockzene történetének egyik legjobb koncertalbuma is, így Lemmy minimum két legendás élő albumon vett részt. Nemcsak játékstílusa, hanem a zenekar megszólalása is összetéveszthetetlen volt, sokszor első hangról felismerhető a Motörhead, és ez a mai napig így van. Még a kevésbé erős albumain is hozott egy erős közepest a csapat, és mindenekelőtt nagyon márkáns, könnyen felismerhető, másokkal össze nem keverhető módon alkotott.

Hawkwind: Doremi Fasol Latido

Hatalmas klasszikusok születtek ebben a korban, és nem is mind került nagylemezre (Urban Guerilla ugye itt a CD-n legalább bónusz lehetett), de a Hawkwind ekkortájt alapozta meg a hírnevét, amelyhez Lemmy is bőven hozzájárult. A Brainstorm, a Space Is Deep, a Lord Of Light vagy a Time We Left This World Today akkora alapvetések, amelyek elviszik a hátukon a lemezt, és a jövő évi koncertlemez gerincét is adják. Az akusztikus Watchernek is lett egy motörheadesített változata.

Hawkwind: Space Ritual

A '70-es évek egyik legsúlyosabb élő albuma, nem is space rock, hanem végletekig széttorzított jam ünnep, a létező legkeményebb space rock, amit 1973-ban elképzelni lehetett. A dupla lemezes felvétel egy szónikus támadás a jóízlés ellen, torz, mindenféle poroktól és vegyszerektől feldobott zenészek (és vélhetően közönség) utazása az űrbe. Szett ügyében is nyert ügy, mivel nemcsak egy addigi best of élőben vaskosan megszólaltatva, hanem sok kiadatlan, kislemezes és egyéb szerzeményt is megörökít. Személyes kedvenceim a rádiójátékokat megszégyenítő narrációs részletek is, kortárs költemények ezek (Calvert), regényrészletek (Moorcock), bódító élmény. Kortalan remekmű.

Hawkwind: Hall Of The Mountain Grill

A stúdiós Hawkwind legjobb korszakának egyik csúcsterméke, hasonlóan markáns lemeze a '70-es éveknek, mint elődei és egyetlen utódja. Lemmy hozzájárulása énekileg az általa is jegyzett Lost Johnnyra korlátozódik, amelyet később saját bandájával is felvett. Pszichedeliával telített lemez ez, de van itt hard rock is, Lemmy nagy megelégedésére, a Psychedelic Warlords (Disappear in Smoke) például mindkét világot maximálisan kielégíti. Ugyanakkora alapmű, mint a Warrior meg a Doremi, jövőbeli Klasszikushock-anyag ez is. Lemmy egyébként ezt tartja a legjobb Hawkwind-albumnak, hozzáteszi: „ja, és játszottam is rajta" – nagy forma volt az öreg!

Hawkwind: Warrior On The Edge Of Time

Ahogy a Klasszikushockban is írtam, Lemmy szemszögéből ez egy felemás lemez, de ugyanakkor kívülről pedig egy színes rockzenei alapkő, amelynek minden kirakósa más színű, és a végén szép, változatos kaleidoszkópot mutat. Ebben az időszakban született a későbbi bandája névadója is, amelyet ő maga fel is énekelt a lemezre, de oda hivatalosan nem került fel, csak az újrakiadásokra, bónuszként.

Motörhead

A Hawkwind-dalról elnevezett új banda első kiadványa ez a lemez. Még ősrockosabb, mint a közeljövő, nem rossz ez, de nem is esszenciális, a fanoknak viszont hatványozottan érdekes, mivel itt állt össze a legendás trió felállás, amely a legkomolyabb alapvetéseket elkövette. Újravett régi Hawkwind dalok is vannak rajta (három is), feldolgozás is akad, kicsit még demóválogatás íze van, ez még nem az igazi Motörhead, de ami késik, nem múlik.

Overkill

Itt viszont egyből belecsapunk a jóba: a legendás címadó elnevezte az egyik kedvenc thrashbandámat is, és már ennyi érdem is elég lenne. De tegyük hozzá, hogy a címadó szám frontális támadással ért fel '79-ben, az embertelen és kíméletlen kétlábgépes téma utat mutatott minden dobosnak, aki keményebben, gyorsabban és vadabbul akart játszani (már ha tudott is). Az Overkill utat mutatott, hogy milyen kiaknázatlan lehetőségek vannak még a műfajban. Az eljövendő két-három évtizedben pedig bandák tömegei be is járták ezeket az utakat számtalanszor. Alapmű a punkos No Class is, vagy a grotesztk, sötét Limb from Limb is, de a rövid, húzós, punkos Stay Clean is.

Bomber

Kicsit gyorsan jött legendás elődje után, az év második felében, épp ezért a legendás kor ('79-'81) legkevésbé meghökkentő albuma, de így is van rajta egy címadó meg Stone Dead Forever vagy a pörgős Dead Men Tell No Tales. Lemmy szövegei komoly dolgokról szóltak már ebben az időben is: a Poison különböző amfetaminokról és a veszélyeikről szól (ő már csak tudja, első kézből!), a Dead Men Tell No Tales a heroinhasználat ellen szólal fel, de van itt bűnözés és háborús bűnök (Sweet Revenge, Sharpshooter), állami propaganda a tévében (Talking Head) és korrupció is (Lawman), de a címadó sem kispálya, amint a háborús repülők a téves célpontot kezdik lőni. Két nagyobb formátumú szomszéd fogja szendvicsbe, de klasszis lemez ez is.

Ace Of Spades

Címadója minden idők egyik legikonikusabb Motörhead-dala, el is törpül mellette sok más, pedig micsoda ászok vannak itt még: a turnézás örömeiről szóló Road Crew, az ökölcsapásszerűen támadó Hammer, és az összes punkos, rock 'n' rollos szám, amelyeknek nagyrésze alapvetés – ez itt a Motörhead legjobb stúdióalbuma, egy kicsivel még az Overkillre is ráver nálam. Minden koncerten felcsendült innen a legjava, de egészben is el lehetne nyomni, akkora adrenalinlöket, nem véletlen szerették a punkok is a Motörheadet, szinte egyetlenként a tradicionálisnak mondható hard rock, heavy metal színtérről. Színtiszta energia, rövid perzselés, 12 szám 36 percben – a recept adott, csak utánuk kell csinálni! Nem sokaknak sikerült.

No Sleep 'til Hammersmith

A banda legjobb élő albuma, rövid de annál velősebb, az első három lemez címadójának lehengerlő változataival, plusz a névadóval, de összességében is a korai évek esszenciájával. Ráadásul nem is a gyors darálásokra van kihegyezbe, a stúdióban kicsit pihentetősebb Metropolis és Capricorn duó is súlyos blues metál hengerré alakul – ez is nagy érdem. Egyszerűen ellenállhatatlan, minden idők legteljesebb élményt nyújtó 40 perces koncertje, hallatlanul tömör.

Iron Fist

A vitán felüli klasszikus címadón kívül nem sok örökérvényű alapmű született itt, határozottan rockosabb az összkép is, ahogy utódján is. Nincs itt semmi baj, de nem ettől lett legendás a zenekar. Ez egy nagyon szerethető, de nem annyira kiemelkedő lemez, főleg ha a közelmúlthoz mérjük. Az olyan tételek, mint Bang to Rights, vagy a Speedfreak a 'head legszebb hagyományaihoz méltóak, és a többi sincs kimondottan messze. De nem közelíti meg a kedvenceimet ebből a korból.

Another Perfect Day

A rockosodás tovább folytatódott, Robbo turnén a metalosabb dolgokat nem is volt hajlandó eljátszani, így azért ez nem az igazi Motörhead, de azért egy lemezen sikerült jót alkotni. Viszont nem volt kérdés, hogy váltani kellett. A Dancing on Your Grave egyébként nem mást, mint Max Cavalerát ihlette meg a Sepultura zenekarnév megszületéséhez, a cím portugálra fordításakor.

No Remorse

Nem szokásom válogatásokat nagyon méltatni, ez viszont kivétel: a korai évek esszenciája, koncertfelvételekkel is megspékelve, de olyasmiket is tartalmaz, amelyek nagylemezen nem jelentek meg addig (St. Valentine's Massacre EP anyaga). A dupla LP mind a négy oldalának végére került egy-egy új szám, amelyet már az új gitárosokkal, Würzellel és Phil Campbell-lel, no meg az ex-saxonos dobossal, Pete Gill-lel írtak, és vannak köztük óriási klasszikusok is. Ezek közül a legjobb a perzselő Killed By Death, de ikonikus a Snaggletooth is, addig nem is született dal a banda kabalájáról. De LP-n itt jelentek meg először a Valentin-napi kislemezes HeadGirl számok is (ez a girlschoolos kollaboráció, Emergency és Please Don't Touch). Sosem felejtem el azt a legénybúcsút sem, amikor ez a dupla válogatás bömbölt az autóban a Balatonra menet, rajta a korai évek összes alapvetésével.

Orgasmatron

A kétgitáros felállás első nagylemeze: a címadó akkora alap, hogy a Sepultura is lemezre vette később, természetesen némileg bekeményített változatban. A rockosság itt is visszaköszön néha, nem minden olyan pőre nyers metál, mint a címadó, de mégis ez egy jelentős visszatérés volt a súlyhoz, a döghöz, és a metal'n'roll alapokhoz.

Rock 'n' Roll

Némileg gyengébbnek tartom, ahogy a közvetlenül következő korszakot is, a Motörhead legkevésbé érdekes periódusa ez, ezen a lemezen meg az utána jött jóféle, de azért alapjában véve simán nélkülözhető Nö Sleep at All koncerten is hiába nyújtanak jó teljesítményt, ezen a ponton már bizony bőven túl voltak a csúcson.

1916

Az átmeneti korszak legjobbjának ezt tartom, közte a rendkívül érzelmes címadóval, súlyos bluestételekkel (Going To Brazil), a No Voices In The Sky meg Lemmy egyik hitvallása. Komoly, erős lemez, ami azt is bizonyította, hogy nemcsak a buli, a gyors tempók, a szex meg a féktelenség megy, hanem a komolyság és az érzelmek is.

March Ör Die

Ez egy 1916 light, minden gyengébben sikerült rajta, mint elődjén, a Rock 'n' Roll mellett az egyik leggyengébb Motörhead lemez, szinte sosem hallgatom, a dobok hatnak különösen erőtlennek, valami hiányzik belőle. Nem nevezném bukásnak, de erőteljesnek sem, semmiképpen. A Hellraiser is jobb Ozzyval, még akkor is így gondolom, ha a dalt Lemmy írta Ozzynak.

Bastards

Sokak kedvence generációs okokból is, érthető is, miért. Energikus, kemény húzása van, nyilvánvaló csúcspont, a kétgitáros felállás egyik legjobbja, ezen a ponton az egy sima egy fordított forgó nagyon jellemző volt a bandára. Akkora teperések, mint az kétségtelenül kegyetlen Burner az ember belét is kitapossák, de végig bikán szólal meg a összes szám, mintha a Marchon valaki visszafogta volna őket, itt meg elszabadult minden. A Don't Let Daddy Kiss Me komoly és súlyos problémát tárgyal (családon belüli erőszakot egy kislánnyal). Lemmynek helyén volt a szíve az ilyen megrázó kérdésekben is. Szétfeszíti az energia ezt a lemezt, gyenge pontot nem is tudok mondani róla, reggeli kávé helyett is megteszi. Lehet, hogy csak meg akarták mutatni a technóra meg diszkóra szakosodott kiadónak, hogy milyen egy metál lemez. Sikerült.

Sacrifice

Ahhoz képest, hogy relatív régen megkaptam kazettán, sosem ment nagyon sokat (ebben a kazetta is ludas volt, sosem szerettem ezt a formátumot). Becsületes, energikus lemez, a borító a vizuális finomságokkal (lehet így nevezni?) jellegzetes Motörhead. Erős szerethető, de az alapműnek nem nevezném. Würzel kilépésével új korszak kezdődött, a régen itt játszó Phil Campbell és a nemrég jött Mikkey Dee mellé már nem is érkezett senki.

Overnight Sensation

Ezen a ponton kicsit össze is folynak a lemezek, az Overnight Sensation is olyan, mint az elődei, de azért olyan számokkal, mint az I Don't Believe a Word vagy a címadó, nem nagyon lehet tévedni. Van, ahol némileg leül, de azért összességében egy szerethető, ihletett lemez, ha nem is kerül szóba szinte soha a banda legnagyobbjai között.

Snake Bite Love

Ha egy Motörhead-lemez ártalmatlan, ott lehet, hogy baj van. A hat évvel azelőtti March Ör Die-hoz tudnám hasonlítani, hogy jobban meg kellett volna válogatni, hogy mi kerül rá. A java mellé lehetett volna még írni hasonlókat, a többiekből pedig kislemezes B-oldalt csinálni, mert ezt a lemezt nem érlelték ki kellőképpen. Sok a „tök jó, rendben van" Motörhead-standard rajta, de ettől a nagyágyútól azért többet várok.

Everything Louder Than Everything Else

Meglepő, hogy az egyik leggyengébb lemez turnéján ilyen koncertet tudtak felvenni. A Motörhead ereje mindig az letaglózó élő fellépésekben rejlett, ez a huszonöt számos, kétórás, kimerítő felvétel pedig minden igényt kielégít. Mikkey Dee dobolása egyszerűen frenetikus, végignyomja a két órát, mintha nem lenne holnap, és mindezt megcsinálta a turnékon nap, mint nap. Fantasztikus élő felállás volt ez, az is biztos!

We Are Motörhead

Mint már említettem, gyermekkorom egyik kedvenc és legtöbbet hallgatott lemeze, végtelenül sokat pörgött, de mai szemmel sem csak nosztalgia. A méregerős ballada is erős pont (One More Fucking Time), de van húzós, súlyos metálhimnusz (Wake the Dead) is, a pörgős címadó pedig a banda ars poeticájává is vált. Azt már nem is kellene mondani, hogy a Pistols-klasszikus God Save the Queent is itt hallottam először, és tudtam, hogy ezt a punkalapművet meg kell nézni (ez meg is történt hamarosan), ha már Lemmyék ennyire szeretik. Megunhatatlan, örök kedvenc, a tűzkeresztségem lemeze, zenei minőségén túlmutatva mindig is fontos lesz, a személyes kötődés miatt. Belegondolni is döbbenet, hogy a banda ezen a ponton volt huszonöt éves!

Hammered

Főleg elődjéhez képest nem hozta a szintet nálam, de nincs vele sok baj, azon kívül, hogy nem elég különleges egy ekkora életműben, mivel dallamosabb, középtempósabb elődjénél. Ami nagyon furcsán hat ma is például, az Lemmy szavalása a Serial Killerben minimális zenére, de nem érzem hibának. A vers egyébként briliáns, bizonyítva ismét, hogy Lemmy több volt egy nőkről, rock'n'rollról szóló alkoholgőzös gyalulógépnél. Kevés szó esik a szövegeiről a rock'n'roll életérzés és a tempós zene mellett, pedig megérdemelné.

Inferno

Ha lehet objektívan nézni (vagy legalábbis megpróbálni), ez a lemez a betonbiztos, közmegegyezéses kései klasszikus, amelyet nagyjából mindenki egyformán sokra tart. Okkal: még a kevésbé látványosan jó számok is megbízhatóan húznak (Keys to the Kingdom, Suicide), az összes többi pedig príma, a lemez pedig a veterán zenekar jutalomjátéka. Az In The Name Of Tragedy igazi fémes szörny, ahogy a Down On Me is, a gyors témák meg igazán pompásak végig. A Smiling Like A Killer is letaglóz a kórussal, aztán meg szövegileg is érdemes emlegetni, hogy mennyire elemében volt az öreg. Van ott vallás (Keys), politika (Terminal Show), környezetvédelem (Suicide) – egyik-másik nem teljesen tipikus választás. A lemez meg újkori Motörhead-monolit.

Ebből a korból származik a Dave Grohl-féle Probot-emez is, amelyre a Nirvana és Foo Fighters alapembere tizenegy számot írt tizenegyféle stílusban, és van egy Motörheades tétel is rajta, ez a Shake Your Blood, ami igazi vaskos Motörhead-metal'n'roll, kiváló pörgős nóta, Lemmy nagyon él benne.

Kiss Of Death

Erre is jól emlékszem újkorából már, valós időből, emlékszem, micsoda emlékdal kerekedett a God Was Never On Your Side-ból, amikor a helyi közösség egyik tagja akkoriban életét vesztette. Mellesleg Téglás Zoli is vokálozik benne, C.C. DeVille meg gitáron vendégszerepel. Mindezt úgy, hogy Mike Inez vendég az Under the Gunban – két szám alatt felvonul itt egy húsz évvel azelőtti sikerbanda gitárosa (Poison), egy későbbi alternatív világsztár (Alice In Chains) és a kor jól futó hardcore-jának (Ignite) magyar szereplője: a Motörhead mindenkit egyesített. És micsoda slágerparádé a többi, nem említett szám is! Erőtől duzzadó sokadvirágzás ez.

Motörizer

Ha csak a Rock Out szerepelne rajta („with your cock out!"), már nyert ügyünk lenne, de van itt még hangosan döngetni való, mint a Runaround Man vagy a Teach You How To Sing the Blues, de említhetném a One Short Life bluesát is. Lemmy már bőven túlvolt a hatvanon itt, és becsülendő, hogy még mindig ontotta magából az albumokat. Az is dicsérendő, hogy nem kezdett el hörögni, meg szimfonikuskodni sem, és a lemezek sem nyúltak az optimálisnál hosszabbra, de azért kicsi különbségeket észre lehet venni.

The Wörld Is Yours

Mondom, hogy jók a rövid és velős lemezek, ez még a 39 percet sem éri el, ahogy a pörgős rock'n'rollnak nem is kell. Jelzésértékű, hogy minden szám címe nagyon motörheades húzásokkal van tele, még az újravett debütalbumos tétel sem hangzik porosnak, pedig harminchárom éves volt a felvétel pillanatában. Az eredeti punkos lendületét inkább a jelen fémes súlyához igazították, így kell önfeldolgozást csinálni mellesleg. Sok újat nem tudok mondani, főleg nagyjából húsz lemez után, de szégyenkezniük ezzel sem kell, de vaskos teljesítmény egy veterán csapattól.

Aftershock

65 éven túl is úgy pumpál ez a lemez, hogy huszonötöt simán letagadhatnának belőle. Aki akkora adrenalinlöketet tud írni, mint az End Of Time, az megérdemli a dicséretet. Pályafutása vége felé a Motörhead egyre inkább a jól bejáratott erősségeire játszott, és ez az album is meggyőzőre sikeredett, jelentős üresjáratok nélkül.

Bad Magic

A zenekar utolsó albuma, egyedül a karrier utolsó saját száma, a When The Sky Comes Looking For You jutott el odáig, hogy élőben is előkerüljön. Klasszikus Motörhead ez is, a legtartósabb felállás ezen a ponton huszonhárom éve volt együtt (hiszen Mikkey Dee '92-ben csatlakozott, Phil Campbell pedig '84-ben). Negyven évet töltött a rockzene élvonalában a Motörhead, tagjai mindent láttak, amit lehet, és amit érdemes, a frontember halálával pedig nem lehetett folytatni. Méltó lemezzel fejezték be.

„We are Motörhead and we play(ed) rock 'n' roll!"

Szilvás Gergely

On Parole

A történelembe részletesen aligha szükséges belemenni, millió helyen dokumentált, a Lemmy könyvben is lekövethető, a lényeg, hogy ezek a felvételek készültek a történet legelején, egy lehetséges első albumhoz, ami aztán dobozban maradt, és csak az Overkill későbbi sikerei után kerültek mégis kiadásra (némi zavart is okozhatott, lévén az időközben eltelt három év sok zenei változást eszközölt a csapatnál). Akárhogy is, kronológiai szempontból mindenképp a sor elejére illik - itt érhető leginkább tetten a múlt és a leendő jövő összefonódása. Az egész jóval lazább, rock'n'rollos, szellős hangszerelésű, erősen tetten érhető még a Hawkwind idők lebegős hangulata is, főleg az olyan daloknak köszönhetően, mint a Vibrator, vagy a City Kids, de még a korai korszakban klasszikus koncertnótává szilárdult Iron Horse / Born To Lose sem olyan vérmes, mint ahogyan manapság általában a Motörhead harapósságára gondolunk. De maga a Motorhead dal sem, ami amúgy is köztudottan a Hawkwindnek íródott, és meg is jelent ott is. Ez az anyag még a legkorábbi Lucas Fox / Larry Wallis / Lemmy felállásban állt talpra, bár a lemezen Fox már csak egy dalban dobol, a többit akkor már Phil „még nem Philthy Animal" Taylor ütötte föl.

Motörhead

Mivel az On Parole ekkor még kiadatlanul pihent, nem meglepő, hogy az első megjelent nagylemez sok átfedést tartalmaz dalokban, öt dalt is újra vettek, és ez a Chishwick féle verzó már jóval erőszakosabb, persze szintén korszakos értelemben véve. A címadó elejéről a motorbőgést el is hagyták (minek is fedősztori, nem erről szólt úgysem), vastagabb, és karcosabb is a sound, ráadásul itt már Fast Eddie is felsorakozott a csapatba, létrehozva a legendás korai trió felállást. A felsorakozott plusz dalok a gyökereik felé sem árulnak zsákbamacskát, a Train Kept a Rollin' szinte már elcsépelt darabját kb. mindenki feldolgozta már, többek közt az Aerosmith is a maga korai időszakában, az újak közül pedig a Watcher és a single B oldalként megjelent Keep Us On The Road is simán tartotta a színvonalat, a későbbi önéletrajznak is címet adó White Line Feverről nem is beszélve. (A későbbi CD-s kiadások némelyikére bónuszként felkerült Beer Drinkers EP a ZZ Top letagadhatatlan hatását is egyértelműen megmutatja). Lemmy ekkorra már amúgy is éltes zenésznek számított, dalszerzésben sem volt kezdő, céltudatos inkább volt mindez, mint szárnypróbálgatós.

Overkill

Az első igazi sikereket ezzel együtt is az Overkill megjelenése hozta. Ide aztán már két kézzel szórták be a később ultimatív alapnótákká vált darabokat, a lemez minimum fele kétségkívül nagybetűs klasszikus. A címadó mellett a Stay Clean is megkerülhetetlen darab volt a késői koncerteken is, a Damage Case előtt még a Metallica is stúdióban hajtott fejet, a Metropolis a beszívott hippi szöveg ellenér is zseniális, és a No Class is sokat szerepelt a repertoárban a fenőttkori zenekarnál is. Ezzel együtt a farvizen mögöttük csúszó többi sem töltelék, ezek közül talán a záró Limb From Limb érdekes még, ha másért nem, mert itt rendhagyó módon Lemmy nyomta fel a szólót is. A címadó dal egyébként, bármekkora klasszikus is, a koncerteken való túlhúzása által, azzal a repetitív vissza-visszatéréssel, és soha-véget-nem-érő-nóta-érzettel az idők során élőben végül nekem már végtelenül kezdett fárasztóvá válni.

Bomber

A korabeli termékenység legjobb példája, hogy a sok turné és koncertezés közben még az Overkill évében sikerült kihozni a Bombert is, ami legalább annyira sikeres lett, azaz felfelé vitte a csapat ázsióját, főképp a szintén örök klasszikussá vált címadónak is köszönhetően. A csapat itt már végképp kikristályosította saját stílusát, sok variálás nyilván - már csak az eltelt idő szűke miatt sem - nem akad. A nyitó Dead Men Tell No Tales, a Stone Deaf Forever agy a címadó kiválóan leképezte, mit képvisel ez a zenekar, a farvizes dalok közt viszont itt már akadnak "elmegy" kategóriások is, a Talking Head pl. A Sweet Revenge-et is érdemes talán említeni, érdekes kis effektjével tőlük látszólag idegen hangulatot hoz. Arra, hogy mindeközben mégis mennyire ösztönszerűen mentek előre, minden céltudatosság ellenére is, legjobb példa, hogy míg az említett kevésbé erős (bár számomra ugyanúgy kedvelhető) darabok nagylemezre tétele mellett kislemez B oldalra száműzetett pl. az Over The Top, ami sodró lendületével kvázi maga is klasszikus nótává vált később, az utolsó bő tíz évben pedig végül állandó koncertnótává is lett.

Ace Of Spades

Az igazi áttörést aztán az Ace Of Spades hozta meg. A címadóról felesleges bármit is írni, az ő kis Enter Sandmanjük, még az is ismeri, aki amúgy kb. sose hallgat(ott) Motörheadet. A tempó itt is feszített volt még, bő két év alatt ez a harmadik nagylemez volt, ráaádsul itt sikerült újra az a bravúr, hogy kb. nincs gyenbébb darab az albumon, pedig itt tizenkét dallal már a mennyiség is jobban megszaladt. Ekkorra minden összállt, a csapat beérett, a dalok kiválóak voltak, a hangzás az addig legjobb, és hát ez esetben is minimum a fele a daloknak kortalan klasszikussá vált. Ezzel együtt számomra az olyan kevésbé preferáltak az igazi szívem csücskei, mint a Love Me Like a Reptile, vagy a Shoot You In The Back, ezek az igazi tökös, vagány, savanyú riffelésű rock'n'roll darabok.

No Sleep 'til Hammersmith

Minden idők legklasszikusabb koncertlemezei közt ennek mindenképp ott a helye. Talán kevesebbet emlegetik, mint érdemelné, e tekintetben, de jelentősége tényleg az Unleashed In The East-tel, vagy a Live After Death-tel egyenértékű, ráadásul egy olyan pillanatban jelnet meg, amikor az élő energiájuk megmutatása a lehető legtöbbet tudott lökni a karrierjükön is. Ekkortájt az élő albumoknak még tényleg nagy jelentősége lehetett / volt, a 'head pedig tényleg nyers módon adta vissza, amit akkoriban a nagyérdeműre zúdítottak. Philyt Animal állatias üvöltése kölyökkoromban különösen megigéző volt, haha, imádtam. (Ki rak már ilyen lemezre?! Hát ez kurvajó!) Korszaklezárássá is vált, bár ez akkor még nem volt tudható. Az albumot hegyekben adták el, a csapat pedig rendületlenül fordult rá a következő körre, akkor viszont valami csak szétzilálódott menetközben.

Iron Fist

Hogy mennyire volt szerencsés a saját gitárost produceri székbe ültetni, aztán ego-harcokat vívni (többek közt ennek köszönhetően is), utólag már könnyű okoan megítélni, mindenesetre a siker / a tempó / a túlfesztült öntudatok talán mind benne lehettek, hogy ez a lemez kevébé lett kerek, mint elődei. A címadó itt is klasszikus, egy-egy ilyen sosem volt gond valahogy kipréselni a rendszerből, de az album egészében takaréklánbosabb, inkább kellemes hallgatnivaló, de főképp albumdalokból áll, nem slágerekből, bőven több a "B-oldalas" téma, mint illenék. Visszalépés is volt, a nagy szárnyalásban meg pont a cél lett valahogy szem elől tévesztve, és a sorok okos rendezése helyett valahogy inkább a széthullás felé tolódtak.

Another Perfect Day

Ennek Fast Eddie elhullása lett a végeredménye, csúnya szóval élve "rajta verték el a port", de nyilván ez sem egyoldalú érem. A folyatás már Brian "Robbo" Robertsonnal készült, aki Thin Lizzy ihletettségű játékával szó szerint felfrissítette a zenekart. Ez az életmű egyik tökéletes, és mélyen alulértékelt darabja, ahol talán csak a Die You Bastard, esetleg a Tales Of Glory mondható átlagosnak (bár utóbbit a szövege által én mindig is különösen bírtam), a többi dal csont nélkül tíz pontos. A Rock it, a nyitó Back At The Funny Farm, a Shine vagy az I Got Mine henezen kikezdhető. Kár, hogy Robertson úr különcsége által végül gyorsan kigolyózta magát a csapatból, ki tudja, zeneileg mi minden jöhetett volna még ki ebből a felállásból. A korábbi sikerek persze elmaradtak, így a szájízük házon belül mégis kesernyésebb maradt.

No Remorse

Ha van értelme olyat mondani, hogy emblematikus válogatás album, akkor az ide illik. Hülyeség persze egy Diszkgráfiában egy kompilációt méltatni, mégsem kihagyható, már csak azért sem, mert a Bronze kiadós hattyúdaluknak számító dupla lemezre felpakolt négy új dal közt debütált a Killed By Death, ami utóbb szintén giga-slágerré vált. Jómagam ennek a dalnak köszönhetem feltétlen Motörhead rajongásomat, illetve hát azt, hogy elindultam (majd rövid úton célba is értem) ezen az ösvényen. A nyolcvanas évek végén az MTV Headbangers Ball műsorában láttam ennek a klipjét, ami akkor, általános iskolás fejjel számomra mindent megtestesített, ami a rock, a lázadás, a szabadság szinonímája volt.

Orgasmatron

Szintén jól dokumentált az innentől kezdődő vergődés a kiadók és menedzsmentek zavarosában, ha a metal számára a ′90-es évek voltak a nehéz idők, akkor ez a vergődés a 'head számára már a ′80-as évek közepén megindult. Érdekes belegondolni, mennyire gyorsan változott a széljárás általában is, a csapat nem képvielt más, mint korábban, és míg alig öt évvel korábban sikereik csúcsán tobzódtak, ekkorra szinte a túlélésért kellett küzdeniük. Általában az ezt követő Rock 'n' Roll albumra szokás úgy hívatkozni, hogy gyengébben szólt, de ez szerintem tévedés, ha volt valaha gyengén megszólaló albumuk, az az Orgasmatron. A borító zseniális, a dalok itt is kiválóak, az egész mindössze 35 perc, de tele van csodás dalokkal, amelyek viszont ezzel a penetráns, kopogós dobbal, papírvékony gitársounddal felvértezett megszólalással koránt sem tudnak úgy érvényesülni, mint kéne. A fül persze megszokja, de nem véletlen azért, hogy a címadónak a Sepultura feldolgzás sokkal inkább igazságot szolgáltatott, vagy a Mean Machine-nek a pár évvel később kiadott Birthday Party élő album. A változások sokasága közt érdemes megemlíteni, hogy ekkor bővült négy tagúra a zenekar a sokáig remekül szolgáló Phil Campbell / Würzel gitáros duóval, Philty Animal viszont ideiglenesen épp másfelé kalandozott.

Rock ′n′ Roll

Erre az albumra egy évvel később már Animal úr is újra hazatalált, és bár maga Lemmy is előszeretettel szólta le ezt a lemezt, mondván, összecsapott és úgy szól mint egy demó, én továbbra is tartom, amit fentebb írtam, nekem az Orgasmatron hangzása fájóbb. A Rock'n'roll is a méltatlanul elfeledett, és alulértékelt albumok közé tartozik, pedig itt is vannak kurva jó dalok, a sodró lendületű címadó, vagy a tőlük meglepő vokálokkal megtűzdelt Blackheart is kiváló, a Stone Deaf In The USA pedig egy igazi klasszik Motörhead-rock'n'roll, egy igazi rock'n'roll szöveggel, nálam ez is favorit. A Wolf az egyik leggyorsabb daluk, talán egészen a későbbi Burner kiadásáig, de a záró All For You / Boogieman páros is szót érdemel, ha másért nem, szokatlan dallamközpontúságuk miatt. Ez egy remek album, anno direkt célzatossággal írtam is róla még a Hammerwolrd Hatásokk rovatában. Nem mintha bárkinek pont ez lett volna hatása, ugyanakkor tényleg sokkal több figyelmet érdemelne, mint amit valaha kapott.

No Sleep At All

Ezen a ponton jól ötletnek tűnt egy újabb No Sleep albummal megpróbálni újra tőkét kovácsolni, ez azonban messze nem durrant akkorát, mint klasszikus elődje. Elmegy, hallhatunk pár újabb dalt is élőben, de se a produkciós munka, se a promóció nem volt kiemelkedő, így inkább szinte csak észrevétlenül besüppedt a diszkográfiába.

The Birthday Party

Ezen a ponton tök értelmetlen még egy élő album hirtelen, de ezt ők nem is akarták, a korábbi kiadó/menedzsment viszont élt a jogaival, így öt év csúszás és némi belharc után megjelent a tízéves jubileumi koncert anyaga, amit még 1985-ben vettek fel, egy tök más felállással. Mai fejjel nehéz megérteni, miért kardoskodtak évekig, hogy az album ne jelenhessen meg – sokkal inkább visszaadja mindazt, amit maga a zenekar, mint a No Sleep At All. Mi több, ez a jubileumi buli egyenesen gyilkos formát mutat, kiválóan is szól, ráadásul az olyan dalok, mint a később az Orgasmatronon megjelent Mean Machnie itt szinte újra felfedezhetőek - ezt pl. sokkal gyorsabban, szinte gyilkos tempóban szögelik végig, de az egész bulit áthatja a tesztoszteron. Hányattatott sorsa miatt ez is egy elsikkadt album, én magam is sokat kutattam, mire végre sikerült egy nem aranyáron mért CD kiadást begyűjtenem sok évvel később. Ha valaki belefut, érdemes, remek album!

1916

Aztán jó pár év után végül egy multinál sikerült kikötni, és egy olyan bődületes albummal 'visszatérni" amit kb. senki nem várt talán. Nekem minden idők ′head-albuma, már csak azért is, mert ezt már megjelenésekor hallgattuk, mondhatom úgy, hogy ennek megjelenését már rajongóként vártam, '89 körül rájuk csatlakozva ez volt az első friss album, és itt aztán tényleg nulla dal ment mellé. A hangzás kiváló, ráadásul úgy maradtak önazönös Motörhead, hogy néhány igen merész újítás is belefért – a Love Me Forever konkrét lírája például teljességgel elképzelhetetlennek tűnt addig egy Motörheadtől, a szintiszőnyegre fektetett címadó is, a No Voices In The Sky újfent az erős vokálokkal kirívó, az Angel City szinte könnyed rock'n'roll, a Nightmare / The Dreamtime sejtelmes, sötéten hömpölygő témája pedig minden tekinteben formabontó. És hát a Ramones előtt tisztelgől R.A.M.O.N.E.S. szűk két percben újfent mindennek az esszenciája. Még a Going To Brazil is gyilkos, pedig az aztán tényleg egy igazi lerágott csont témára épül. (Mellesleg szövegében simán a Stone Deaf Forever kistsetvére.) Hibátlan mestermű!

March Ör Die

Ezek után a March Or Die megjelenésénél szinte sértésnek vettem, amikor LL azt írta a Hammerben, hogy ez az album inkább csak egy erős EP-re elég, de lemeznek kevés. OK, nem annyira gyilkos talán, mint elődje, utólag belátom, de ennyire ma sem tudnék szigorú lenni. Eleve soha nem volt ilyen tiszta és testes hangzásuk, főleg dobok terén. A March Or Die kicsit ugyan az előző album sejtelmes-hömpölygő hangulatának utóérzése talán, ugyanakkor itt van az Ozzyval közösen írt Hellraiser, aki az I Ain't No Nice Guyban még duettet is énekel az öreggel, vendégként felbukkan a lemezen Slash is, a You Better Run képében pedig még egy szégyentelen bluestémát is lemezre vettek. Ha nem bénáznak a háttérben, ebből a lemezből sokkal többet ki lehetett volna hozni. Nekem egyedül a Ted Nugent-feldolgozás volt eleinte fura, de azzal sincs amúgy nagy bajom végül is.

Bastards

Újabb kiadóváltás, ezzel együtt frodultak egyet egy jóval karcosabb, metalosabb irányba is. A Bastards újra egy kiválóan kerek lemez, szitne hihetetlen, hogy ilyen dolgokat tudtak összehozni, miközben folyamatosan zűrzavaros volt a hátterük, ekkor lassan már egy évtizede. Ez volt az első album, amiben már Mikkey Dee is teljes vállszéllességgel részt vett, és a húzós dobolása jót is tett a csapatnak. Megvannak itt is a szokásos kis jellegzetességeik, és ekkorra úgy tűnt a lírázás is rajtuk ragad, bár a Don't Let Daddy Kiss Me témáját tekintve nem épp az a romantikus fajta könnyed nóta. A Burnerrel elkövették minden idők leggyorsabb Motörhead nótáját, a Bad Woman zongorás díszítése igazi vad-rock'n'roll, a Born To Raise Hell meg egyfatja arc-poetika talán. A Lost In The Ozone nagyívűbb voltát is nagyon szeretem, akár csak a Devils terjengősebb zárását. Ó, és el ne feledjem, a Liar fő riffjét pedig a mindenható Metallica is újrahasznosította a Bad Seed című dalban, haha. Nincs új a nap alatt.

Sacrifice

Ha a Bastards metálosnak volt mondható, akkor a Sacrifice lett a Motörhead egyértelmű metálalbuma. Nyers, zabolátlan, horzsoló a sound, az egésznek van egy mogorva, sötét hangulata, valahogy ösztönösebb is talán. Az olyan dalokban, mint a címadó, vagy a lassan őrlő Over Your Sholder nem sok finomkodásnak marad hely, Mikkey itt újfent remekel, az egész albumon, nem csoda, hogy soha többé nem engedték el (és nagy szerencse, hogy ő is megtalálta itt a számítását), ez ugyan már a Bastards esetében is nyilvánvaló volt, de itt már nyilátan egyértelmű, ő nem szimplán csak egy dobos, aki leüti a dalokat, játékával szinte kitölti, kiszínezi a dalokat. Rövidebb, velősebb rock'n'roll is akad, a Sex & Death, vagy a Dog-Face Boy például, az Out Of The Sun pedig még egy epikus hangulatú lezárást is ad, de ez sem sokat enyít az album szennyes, súlyos megközelítésén. Újabb hibátlan album, azzal együtt is, hogy kortalan klasszikust végül nem sikerült kitermeljen.

Overnight Sensation

A folytatásban egy leheletnyit visszavettek már, némi átformálál amúgy is kellett, mivel a Sacrifice után Würzelt elvesztette a gépezet. A gitáros már ott sem sokat tett a dalokhoz, az Overnight-ra pedig úgy döntöttek, ha már így jártak, megpróbálják hármasban – innen aztán egészen Lemmy haláláig ki is alakult a második klasszikus tiró felállás. Talán ezt a megújulást / visszaformálódást volt hivatott a borító is megüzenni, az Ace Of Spades óta nem szerepelt zenekari kép albumborítón, az üzenetérték aligha kérdéses. Kevésbé harapós, ugyanakkor változatosabb album született ezúttal, a Civil War vagy az Eat The Gun hozta ugyan a szélsőséges oldalukat, előbbi szinte thrash zenekarokat szégyenítő, és akár a Sacrifice-ra is odafért volna. A gyökereiket itt leginkább talán a Crazy Like a Fox rock'n'rollja képviseli, újra megvillan a lírikus oldal az I Don't Believe a Worddel (újabb zseni szöveggel), a Listen To Your Heart könnyed lezárásával pedig Lemmy egészen az ′50-es évekig visszanyúló gyökeréig is lelátni. Titkos kedvencem a Broken is, ami szintén egy alapabb téma, húzós tempóval, egyszerű, de hatásos refrénnel – erre amúgy a Road zenekar által mozdultam rá főként, akik a lemezek előtti demós időkben előszeretettel játszották élőben feloldolgozásként ezt, kvázi pár évvel a megjelenése után újra felfedeztetve velem is a dalt.

Snake Bite Love

Az Overnight Sensation kistestvére számomra, gyorsan követte elődjét, és jó lemez is, de ahhoz hasonlóan nem sok nyomott hagyott maga után. Ekkorra már szokásosan jól szóltak, az album pedig fel is vonultat minden jellegzetességet. Ami talán érdekesség, hogy a Love For Sale egyes ötletei, megoldásai jóval később, a Wold Is Yours. könyékén szinte konkrétan visszaköszönnek még. Ezzel együtt innentől kisebb-nagyobb túlzással beállt a csapat arra a vonulatra, hogy minden lemez egységesen hozta a saját kis színvonalukat, de sokszor különösebben kiemelhető pontok nélkül, az ilyen esetekben mondtam mondjuk az Overkill körül, hogy B-oldalas dalok. A keményebb kötésű megközelítés, főleg a hangszerelés miatt még itt is tetten érhető, még a lazább lelkűnek induló címadó esetében is. A Snake Bite Love egy klasszikus „egyben-album", amit egyvégtében hallgatni kellemes, de eredendően nem ezt veszem le elsőként a polcról, ha eszembe jut a zenekar.

We Are Motörhead

A Snake relatív szürkesége után a We Are Motörhead újra egy kiváló, és erős album lett. A cím sem lehetett véletlen, lényegében az összes jellegzetességet felvonultatja, és újra igazán keménybe fordulnak, nincs nagy finomkodás.Egyedül talán a Sex Pistols God Save The Queen-je lóg ki a képből, bár remekül 'hedesítették, azzal együtt is, hogy nagyot nem nyúlkáltak bele, csak eljátsszák, Lemmy meg elrecsegi. A borító a korai időket idézően csodás. Ezzel együtt itt sincsenek kiugrott emblematikus dalok, az egyben-erős ide is érvényes.

Hammered

Ez a lemez az, amit úgy maradt meg nálam is, mint egy dallamosabb, könnyedebb album, legalábbis az utóbbi évek alkotásainak tükrében. Az ironikus hangvétel, a sponteanitás itt is a helyén van, csak összességében változatosabb. Az újszerűséget olyasmi adja, mint a szokatlanul dallamos, rétegzett vokálokkal is operáló megoldások rögtön az elején a Walk a Crooked Mile-ban. Vagy a Brave New World, ami meg úgy indul, mint egy Demolition Boys korabeli Girlschool nóta, bár a kapocs inkább a kortársságban, és a közös gyökerekben leledzik. A fenti könnyedségre itt is jeles példa mutatkozik, ezúttal a refrén előtti zenei megoldások terén. Még a leginkább súlyosan induló Red Raw esetében is feloldanak végül a refrénnél, pedig itt azért elég nyers az alapanyag. Ezeken a dallamos felütéseken túl viszont a Hammered is azon lemezek sorát erősíti, ahonnan nehéz kiemelkedőt, urambocsá' slágert említeni. A leginkább rendhagyó talán a Serial Killer a végén, ahol Lemmy monológját némi zaj-sampler kíséri, de ez inkább outro, mint nóta.

Inferno

Ennél a lemeznél került a produceri széke Cameron Webb, akivel végül az utolsó kiarkós is helyére került a Motörhead képletében, ő aztán velük is maradt a végéig. Az eddig is jellemzően remek hangzás vele kifejezetten erőssé is vált, a csapat pedig újfent leszállított egy gyilkos albumot. A kakukktojás itt az amcsi délvidéket idéző blueshagyományokat felvillantó Whorehouse Blues, ami legalább olyan jól állt nekik (Lemmynek), mint amennyire valószínűtlenül hangzott mindez papíron. Az, hogy gyilkos anyag, tényleg nem túlzás, nem is véletlen, hogy több olyan darabot is kitermelt magából, amely aztán az utolsó dekádban szine folyamatosan programban maradt - ez az utóbbi albumokról aligha volt elmondható. A Killers, a Mikkey Dee dobszólóval rendre egybefűzött In The Name Of Tragedy, és maga a Whorehouse Blues is ilyen, a kedvencem ezzel együtt is a Life's A Bitch igazi ösztönrockja.

Kiss Of Death

Erről a lemezről elsőként a nyitó Suckert hallottam, még megjelenése előtt, egy német fesztiválon osztogatott promo-válogatás CD-n, és már éreztem, hogy nagy bajom ezúttal sem lesz. Webb ezúttal is remek hangzást pattintott mögéjük, bár picit nekem polírozottabbnak tűnik talán, de ezt semmiképp nem negatív éllel mondom. Ami a Suckert illeti, tökéletes nyitás, tulajdonképp csodálkozom, hogy nem lett belőle semmi utóbb, akkoriban simán azt gondoltam, tuti koncerfavorittá válik. A One Night Stand hangulatában a korai időkig repít vissza, a God Was Never On Your Side lírai éle ezúttal sztem már senkit nem lepett meg, bár ez inkább egyfajta power líra, de továbbra is jól áll nekik. A szövege újfent remek. Érdekes vendégeket is behúztak ráadásul, az Alice In Chains basszere, de CC Deville a Poisonből is penget egyet, és a mi Téglás Zolink is belevokálozik egy ponton, a Going Down-ban pedig Campbell egyik gyermeke is társszerző volt. Nem véletlen, hogy újra egy izgalmas és változatos lemez született. Grátiszként az európaiak a Metallica Whiplash dalának brutalizált változatát kapták meg (kölcsön kenyér visszajár), egyébként ennél nyilvánvalóbb már nem is lehet, mekkora hatással is voltak Lemmyék, gyakorlatilag egy perfekt Mocifej dal lett belőle. Az USA verzión a R.A.M.O.N.E.S. újravett verziója lett a bónusz, ebben a formában az amúgy sem bárgyú dal Mikkey elszméletlen dobolásával egyenesen brutális jobbegyenessé vált.

Motörizer

Két évre rá újra egy morcosabb, karcosabb hangulatú album jött, számomra a szokottnál is több fülbe ragadó, karakteres pillanattal. A Rock Out magasan a kedvencem, a szövege önmagáért beszél, akárcsak a Teach You How To Sing The Blues esetében, ami címével ellentétben sokkal kevésbé bluesos, mint várnánk, ezt inkább a One Short Life lövi el, persze jó koszosan, torzan. Az English Rose szokatlan dallamosságával ugrik ki, meg persze azzal, hogy Lemmy szárazon, minden kíséret nélküli énekkel indítja. A záró Thousand Names Of God kiemelhető még, remek kórusaival.

The Wörld Is Yours

Újabb két év, újabb király album. Webbel ekkorra már rutinszerűen tudtak együtt dolgozni, az összkép itt talán annyiban módosult csak, hogy Mikkey dobjai talán minden eddiginél jobban uralják a dalokat. Mókás módon az öreg ezen az albumon elsütötte a Born To Lose dalcímet is, de ez nincs összefüggésben a klasszik ős-nótával. A késői korszakuk legnagyobb kedvence is ezen az albumon szerepel, az I Know How To Die, amely önirónikus, és egyben zseniális szövegével, sodró lendületével, meg persze Mikkey tört ütemre való beszállójával számomra felér az alap klasszikusaikkal. A Got Back In Line is szívemhez szól, a Bye Bye Bitch Bye Bye meg eleve arcpirító. (Nőnapra bárkinek, szeretettel, haha.)

Aftershock

Az Aftershock volt az első lemez, amely úgy készült, hogy menet közben már érzehető volt Lemmy egészségügyi megrogyása. Mindez a minőségen persze nem hallatszik, mi több, egészen meglepő, hogy a körülmények ellenére mennyire rendületen és erőteljes album került ki a műhelyből. A lemez két legnagyobb pillanata számomra a lassan, szinte bánatos bluesból lendületes témával erősödő Lost Woman Blues, majd az ezt követő End Of Time, amely ami lényegében a lemez húzódala.Hasonlóképp a Do You Believe, ami engem újfent a régi vágású dolgai felé terel. A Going To Mexico viszont címében kistestvére csak a Going To Brazilnek, de ez is közel áll hozzám, hasonló okok mint az előző említett. Ezzel együtt ide is eldurrantható a „rendkívül változatos" jelző, a sound is a megszokott magas minőség, A formabontó, de szterintem csodás borító meg csak hab a tortán. A tour edition kadáshoz csatolt korszakos élő felvételeken viszont először volt hallható, hogy Lemmy nem feltételn van ereje teljében, bár léc alá nyilván így sem mentek.

Bad Magic

A hattyúdal, amely már egyértelműen egy megrogyott, egészségileg küszködő Lemmyvel készült. A képlet érdekes, mert hát amennyire kezdett rossz lenni a helyzet, olyan erős album készült el így a végére is, mintha csak ezzel ellenpontoznák a az akkor még nem látható, de felsejleni már felsejlő, közeledő véget. Tizenhárom dal, negyvenhárom percben, ebből előre érezhető, hogy töményen, velősen fogalmaztak, semmi cicoma, semmi felesleges zsír a dalokon, sőt, rögtön a nyitó Victory Or Die / Thunder & Lightning gyakorlatilag keresztül vágtázik az emberen, utóbbi (kedvenc vesszőparipám) szintén visszamutat a régebbi időkbe. A félig lírikus Till The End felbukkanása ennyi hasonszőrű előzmény után már egyáltalán nem lepett meg. Ugyan szokás úgy hivatkozni erre a lemezre is, hogy nem lesz az utolsó korszak klasszikusa, de számomra kifejezetten erős, izgalmas album.

Lemmy ez utóbbi megjelenése után még négy hónapig volt velünk, mielőtt, négy nappal a hetvenedik születésnapja után elhunyt. Egy zenészikonom halála sem rendített meg ennyire, se előtte, se azóta (még Ozzyé sem). Nekem tizenkilenc alkalom jutott, hogy élőben is láthattam őket, gyakran jártak nálunk is, meg én is gyakran mentem utánuk, Lemmyt volt szerencsém vendégként látni a Metallicával is, sőt, ha kicsit rádolgozom, a 2004-es Vekeri-tavi bulin még találkozni is lett volna módom az öreggel – de nem dolgoztam, nem mertem, nem volt merszem hozzá (hogy aztán újból félénk kamasszá válva zavaromban hülyét csináljak ott magamból, haha).

Borzasztóan hiányzik a Motörhead.

Összeállításunk első része itt olvasható.