Shock!

Azt szokták mondani, az a legszerencsésebb, akinek az a munkája is, ami a hobbija. Vagy: a legjobb az, ha a hobbidból élsz. Mindenkinek van hobbija. Carlo Verninek az Overkill az élete, a megélhetése, a mindene, de a folyamatos őrlés-darálás-sika-mika mellett teljesen nyilvánvaló, hogy ő is megpihen, és saját jogon lesz az egyszerre vagány és joviális Carlito papa, a leglazább D.D., ha úgy tetszik. Ilyenkor felhívja a haverokat, és The Cadillac Banddé formálják szabadidejüket.

Aki még nem találkozott Verninek a metálon kívül eső zenei világával, azoknak információ: mint a zenekar neve is sugallja, ez a gárda a big band szving rock'n'rollos változatát képviseli, eléggé gitárközpontú, de nagyon dús fúvósokban is, ahogy az a broadway-i hagyományokhoz is illik. A főnök itt az énekes-gitárosi szerepet tölti be, és ahogy a műfajhoz remekül illik, egy vastag és fényes hangú Gretsch feszít a kezei közt, meghatározó hangzást adva a produkciónak.

Ha a fúvósokat kivesszük az egyenletből – bár vétek lenne –, meglehetősen lényegretörő rock'n'roll pumpálást kapnánk az ′50-es évek végének szellemében. A Lucky 13 nagybőgős fújtatása is ezt a hangulatot erősíti. Természetesen a férfikórus, a női kettős vokáljai nagyban színesítik az egyveleget, az ő szerepüket kimondottan hangsúlyosra tekerték az egész lemezen. A lányoknak külön nevük is van, Kingston & GreyStarr (Amy Kingston és szimplán GreyStarr), akik popduóként tevékenykednek, a többi hangszeres fazon pedig a távolról sem műfajidegen The Brian Setzer Orchestra alkotói közül jön (Johnny Hatton bőgős és Bernie Dresel dobos), vagy épp a Trans-Siberian Orchestrából (Angus Clark). Ugyanakkor Verni úr a csapat titkos fegyvereként a fúvós részeket kidolgozó Jim McMillent említi, ez pedig végső soron az album, egyáltalán, e műfaj meghatározó vonása.

A Buckle Up az elejétől a végééig intenzíven lélegzik, a karcos rockvonások a fényes rezes szekcióval kiválóan hozzák a bulihangulatot, flitter, csillogás, fényes cipők és kiskosztümök világa köszön ránk, miközben a kis amerikai talján figura énekesi jellemzőket próbálgat, és még vibratót is tol az előadásába. Nyilvánvalóan messze van a kifogástalan technikájú, polírozott énektudású előadóktól, viszont éppen ez a jó benne, hogy nem akar megfelelni a műfaj kívánalmainak, kellően egyedi a hangszíne, stílusa, így lesz teljes a D.D.-világ. Szvingbe borul minden, és képtelenség nem vigyorogva bólogatni az ütemekre. Mondhatni, súlyos tánczenét hallunk D.D.-éktől több mint ötven percen át, és egy percig sem lehet unatkozni. Revüket idéző hangulatokat, fogadások képeit, fényes esti teraszok látványát hozzák ezek a taktusok.

A lemez talán legkarcosabb darabja a Devil Dance, ha mindenképpen meg kell nevezni egy amolyan bluesos-rockos tételt, azonban a remekül koreografált fúvós szólamok másik, gazdagabb szintre emelik ezt az alapvetően morcos témát is. A legkönnyedebb hangulatot pedig talán a Just Like Magic To Me hordozza, ez tényleg egy Las Vegas-i vacsora bónuszműsora lehetne. A saját szerzemények mellett a lemezen helyet kapnak feldolgozások is, így a So Long című ABBA-dal, és ha meghallgatod az eredetit, teljesen érteni fogod, miért nyúlt hozzá D.D., és milyen tisztelettel tette ezt. Aztán ott van még a Two Of A Kind, egy 1961-es Johnny Mercer/Bobby Darin (a.k.a. Walden Cossotto) feldolgozás is, stílszerűen ez is duett.

Ha a fentiek alapján negédes cirkuszi mutatványnak gondolnád a Buckle Upot, messze jársz a valóságtól. Ez egy teljes mértékben rock'n'roll album, és miközben magas hőfokon izzik a szving, az egész nagyon masszív, barátságosan karcos, nagyon jókedvű, lazulós, szórakoztató zene.

D.D. Verni felhőtlen szórakozást kínál. Sose legyen rosszabb hobbija senkinek!