Shock!

2026 egyik legkíváncsibban várt és egyben legvitatottabb zenekari feltámadását a Nevermore újjáéledése jelenti majd. Jeff Loomis és Van Williams tavasztól már koncertezni is fog, de egyelőre nem tudni, kiket állítanak csatasorba a 2017-ben elhunyt Warrel Dane énekes, illetve Jim Sheppard basszusgitáros és a mindenkori másodgitáros posztján. Vagyis most még elsősorban a kérdőjelek halmozódnak a sztoriban – huszonöt évvel ezelőtt azonban éppen ilyenek nem voltak körülöttük. Az akkor megjelent Dead Heart In A Dead Worlddel a seattle-i power/thrasherek olyan mértékben találtak a céltábla közepébe, mint még abban a virágzó időszakban is csupán nagyon kevesen.

A Sanctuary romjain alakult Nevermore a '90-es évek derekán szó szerint az árral szemben úszott. Warrel Dane énekes, Jim Sheppard basszer, illetve két újabb keletű társuk, Jeff Loomis gitáros és Van Williams dobos minden létező trenddel ellentétes muzsikával rukkolt elő az 1995-ös debütön és az 1996-os The Politics Of Ecstasyn. Ezek a komplexen technikás, agyas, hangulatilag nehezen emészthető, ám egyszersmind roppant előremutató albumok igazi underground szenzációnak számítottak a fogékony kevesek körében, de nem látszott, valaha is kifuttatható-e ennél komolyabb eredményekre a sztori.

Egy ideig úgy tűnt, hogy nem. Főleg, hogy a Nevermore látszólag nem akarta kihasználni az évtized második felében szárba szökkent európai underground heavy metal felívelést: 1999 legelején egész karrierjük talán legtüskésebb, legelborultabb, legdepresszívebb albumával jelentkeztek Dreaming Neon Black címmel. A turnékat követően azonban ismét cezúra következett: a mindig is neuralgikus másodgitárosi poszt újfent megürült, amikor is a Forbiddenből ismert Tim Calvert gitáros személyes és családi okokból búcsút mondott a zenekarnak. Jeff Loomis: „Mindenkinél más miatt nem működött a dolog. Pat O'Brien fanatikus death metal rajongó, a mai napig nagyon jó barátságban vagyok vele, de zeneileg egyszerűen nem volt meg a közös hullámhossz. Az a típusú csávó, aki reggel felkel, csinál egy kávét, és közben benyomja a Cannibal Corpse-ot! Én meg csak lesek, mert szívesebben indítom a napot klasszikus zenével vagy dzsesszel... Szeretek egyébként egy csomó death metal bandát is, de Pat tényleg azt a zenét érzi igazán, nem a mi világunkat. Tim Calvert szintén óriási gitáros volt, de más életutat képzelt el magának, mint mi."

A csapat némi tanakodás után arra jutott, hogy négyesben készíti el a következő albumot. Ráadásul a The Politics Of Ecstasy progresszív, embertelenül súlyos témái és a Dreaming Neon Black sötéten álomszerű hangulati utazása után ők is úgy érezték, hogy ezúttal talán itt az ideje valami direktebbnek, valami definitívnek. Warrel Dane: „Az első lemez két demóra épült, és a The Politics Of Ecstasyvel léptünk ki igazán a demós korszakból. A Politics volt az első tényleges lemezanyag, amit rögzíthettünk és megvolt az esélyünk, hogy szabadjára engedjük magunkat. Teljesen őrültek lehettünk, így aztán teleraktuk komor, gyors, ütős, bonyolult dalokkal. Utána, a Dreaming Neon Blacknél kitaláltuk, hogy inkább atmoszférikus oldalról közelítünk, sokkal fájdalmasabb, valamiféle komor hangulatú dolgot képzeltünk, ami ráadásul egységes történetre épül. Utána pedig elhatároztuk, hogy olyan energikus dalokat írunk, amire az emberek akkor is emlékeznek, ha a lemeznek már vége."

Mindez letisztultabb, lényegre törőbb megközelítést kívánt a csapattól már a dalszerzési fázisban is. Tulajdonképpen az első perctől fogva egyértelmű volt, hogy a készülő negyedik album könnyebben emészthető lesz elődeinél. Jim Sheppard: „A Dreaming Neon Black után azt mondtuk, nem engedhetünk meg magunknak újabb két év szünetet a lemezek között, és úgy döntöttünk: oké, akkor most készítünk egy lényegre törő metállemezt, és a lehető leggyorsabban megjelentetjük. Közben rájöttem: azelőtt néha azért előfordult, hogy olyan dolgokat is megragasztottunk, amik valójában nem törtek el... Olyasmikre gondolok, mint hogy mondjuk bekerült egy átkötés oda, ahol valójában nem is igazán volt rá szükség. Szerintem dalszerzői csapatként is egyre inkább összecsiszolódtunk az évek során, úgyhogy ezúttal minden könnyebben jött. Biztos akad, aki úgy értékeli ezt, hogy eladtuk magunkat, pedig csak a dalszerzési folyamatok tisztultak le."

Ez a megközelítés a háttéremberek terén is mást igényelt. Az előző két albumon óriási szolgálatot tett metálveterán, Neil Kernon helyét a hangmérnökként ekkor már az egyik legkeresettebb ifjú szakembernek számító, de producerként még az út elején járó Andy Sneap vette át. Warrel: „Amikor a dalokat írtuk, tudtuk, hogy ehhez az albumhoz másfajta hangzást akarunk, valami nagyon energikus, súlyos, arcbamászó gitárhangzást. Beszéltünk róla Neil Kernonnal, miként lehetne megközelíteni ezt a fajta hangzást, aztán végül úgy határoztunk, az lesz a legjobb, ha új producer után nézünk, mert biztos friss vért tud majd pumpálni belénk. Andy Sneap pedig gitáros is, szóval úgy véltük, ő lesz a tökéletes megoldás számunkra."

A 2000. október 17-én megjelent, ismét Travis Smith borítójába csomagolt Dead Heart In A Dead Worldre kis túlzással nyugodtan rámondható, hogy ez a Nevermore „fekete albuma". A zenekar stílusjegyei megmaradtak, ám a lemez munkásságuk egyfajta esszenciáját adta: kerekebbre csiszolt, dallamosabb, fogósabb, áttekinthetőbb dalokkal operált, mint az első két album, és még általános sötét, borús atmoszférája ellenére is mentes volt a Dreaming Neon Black hangulati extrémitásaitól. Viszont paradox vagy sem, épp emiatt talán még elemibb erővel érvényesült a zenekar pengeéles hi-tech megszólalása, a fókuszban Loomis összekeverhetetlen power/thrash/death-riffelésével és Dane sajátosan megtekert énekdallamaival.

Mindehhez a szövegvilág is idomult: megmaradtak Warrel költői képei, de a lélekcsupaszítást ezúttal nem vették annyira fájdalmasra, a korábban boncolgatott politikai témákat pedig áteresztették egy személyesebb szűrőn. Ez a legváltozatosabb koncepciókat eredményezte a dalok szintjén. Sheppard: „A The Politics Of Ecstasy idején láttunk egy tévéműsort, ami arról szólt, hogy bizonyos kábítószeres bűncselekményekért adott esetben több időre sittelhetnek le valakit Amerikában, mint a gyerekmolesztálókat, az erőszakolókat vagy a gyilkosokat. Az a lemez nem volt ennyire személyes hangvételű, de aztán egy jóbarátunk egyből, az első törvényszegésre sittre került: tizenhét évet kapott... Egy sor erőszakos bűnöző előbb szabadul majd nála, és innen származott az Inside Four Walls szövegének alapötlete. Vagyis a téma szorosan kapcsolódik a Politics lemez hangvételéhez, de személyes keretben írtuk meg. A Dead Heart In A Dead World pedig amolyan zárás a Dreaming Neon Black címadójához, ami ugye nagyon személyes volt Warrel számára. De a lemez sok dala simán csak szórakoztató. Amikor például a We Disintegrate-et írtuk, úgy éreztük magunkat, mintha mi lennénk a Judas Priest: csak nyomtuk a metált, ahogy a csövön kifért..."

Nem tagadom, mert nincs benne semmi ciki: nekem is itt esett le maradéktalanul, mitől annyira kivételes ez a banda, méghozzá egyből, első hallgatásra. Pedig természetesen nem itt ismertem meg őket, hiszen bő egy-másfél évvel korábban már beleástam magam tőlük a Dreaming Neon Blackbe, és meg is volt a lemez. Szerettem és hallgattam is a '99-es albumot, ugyanakkor az ottani dalok feneketlen, éjfeketén tátongó hangulati kútja nem volt éppen olyan, amibe csak úgy fejest ugrik az ember, miután hazaér a suliból vagy éppen molyolgat ezt-azt az esti kocsmázás előtt. Nekem legalábbis mindig sajátos lelkiállapot, sajátos mentális rákészülés kellett a hármas Nevermore-hoz. A Dead Heart viszont tényleg, szó szerint azonnal beütött, és onnantól fogva – kissé talán paradox módon – már a Dreaming is mindig könnyebben csúszott. A debütről és főleg a Politicsról már nem is beszélve... Ahogy Szilvi remekül rátapintott a korabeli kritikánkban: amiben mindig nagyok voltak, azt most megsokszorozták, és akkora lelket öntöttek belé, hogy jutna belőle tíz másik csapatnak is.

A tömény, mégis kristálytiszta hangzású lemez a Narcosynthesis fortyogó riffkatlanában indít, ahol azonban a korábbiakkal összehasonlítva a csapathoz meglepően korán a nyakunkba kapjuk a szaggatott, eszelősen feszes alapriffet. Warrel a tőle megszokott, egyszerre heroikus és dühösen ármánykodó énekdallamokkal teszi fel a koronát az építményére, a meglassult refrén pedig egyből kiüt és azonnal a fülbe ragad. A korábbi Nevermore-albumok is tele voltak minőségi dallamokkal, de ez a fajta instant fogósság, ha úgy tetszik, azonnali slágeresség abszolút nem volt jellemző korábban a bandára. Na, hát erről beszélek, amikor feketealbumosdit emlegetek... Loomis szólója a refrén vezérmotívumaiból indul ki, hogy aztán egyszerre tekerős, egyszerre ízes folytatásban teljesedjen ki. Parádés lemezindítás, egyből padlóztam tőle – mint ahogy oly sokan szerte a világon.

A We Disintegrate a csapat hagyományosabban thrashes irányát ereszti össze a Sanctuaryből eredeztethető fogásokkal és az ezredforduló modernebb súlyosságával. Noha a Nevermore-nál a thrashszíntérről elsősorban mindig is a Forbidden öröksége volt tapintható Jeff riffelésében és a tempókban – nyilván nem véletlenül édesgették magukhoz korábban épp Tim Calvertet... –, itt inkább a '90-es évek második felének Testamentje köszön vissza a sodró riffelésben. Warrel falzett énektémája a verzékben ugyanakkor egyértelmű Into The Mirror Black-ízeket hordoz, amit a furcsán nyúlós-úszós csavar révén némi éteri elborulással színesítenek. A refrén ismét hamisítatlan US metal, nekem mindig is Geoff Tate ugrott be erről a dallammenetről, még a gótikusan sötét fordulatok is a régi – értsd: Operation: Mindcrime előtti – Queensryche-ot idézik. A nyugtalanító lezárás is óriási.

Már ez a kettős nyitás is nehezen überelhetőnek tűnik, az Inside Four Walls azonban még tovább fokozza az iramot. A groove-os, mélyen gyomrozó indítás után bedobott eszelős, csikorgó staccato téma egyértelműen a The Politics Of Ecstasy lemez hangulatával rokon, mint ahogy a szövegi tematika is. Az itt-ott gyakorlatilag rejtett, igazán csak fülessel feltűnő, lidérces akkordbontásokkal szinte kísértetiessé varázsolt dal egyszerre jéghideg és mégis roppant személyes, felkavaró, a refrént pedig itt is már a második körben üvölti az ember Warrellel, nem véletlenül lett akkora koncertsláger a későbbiekben. Loomis szólója ismét valódi iskola, ahol modern köntösben köszön vissza a '80-as évek nagy thrash gitárvirtuózainak megközelítése. Óriási favorit, ugyanakkor az első három dal lankadatlan sodrása után remek ütemezéssel dobják be az Evolution 169 meglassultabb, borultabb, doomosabb témáit. Pihenőnek persze semmiképpen sem nevezném ezt a nyomasztó darabot, a refrén himnikus szépsége azonban így is engedélyez némi pihenőt. Warrel hangja itt valami egészen csodálatosan cseng, a fentebb említett Queensryche-ízek mellé még némi templomi gregoriános felhang is vegyül. A verzék beteg akkordbontásai azonban megint inkább kellemetlen, kiszámíthatatlan érzéseket keltenek – főleg, hogy a címben citált szám jelentését az amúgy orbitális trollnak számító frontember sosem volt hajlandó elárulni. A középrészben pedig azért itt is kapunk némi lánctalpas power/thrash/groove riffhajigálást Williams briliáns kétlábdobjaival. A finálé is roppant hangulatos az ide-oda úszó, szövegmondásos megoldással.

A The River Dragon Has Come kevésbé direkt darab, ennek ellenére a lemez egyik legmaradandóbb darabjává érett. A hangulatos indításra zúzós, ólomsúlyú riffelés érkezik kalandozósan szólisztikus díszítésekkel és egészen sajátos énekdallamokkal, ahol a refrén pumpálása Warrel érces témáival azért nagyon gyorsan a fülbe ül. Loomis gurgulázó felvezetésű, majd tekerősbe átrántott szólója ismét parádés. Utána pedig az album egyik leginkább szíveket szaggató darabja következik a The Heart Collectorral, ahol a zokogó gitármotívum ül először a fülbe, de a mélységesen szomorú, meglassult verzék még minden földközeliségük ellenére is rejtenek valami bizarr módon túlvilágit. Ezekkel a hangulatokkal tényleg nagyon kevesen tudtak olyan mesterien játszani, mint a Nevermore, és elsősorban Warrel csakis rá jellemző dallamvilága és előadásmódja jelentette hozzájuk a kulcsot. A kórus megbabonázó, azonnal rögzül az agyba és a szívbe, a csúcspontot azonban mindig is az jelentette számomra, amikor a perfekt szóló végén Jeff ismét visszahozza azt a bizonyos zokogó, hatalmas ívű futamot.

Az Engines Of Hate kevésbé ismert, igazi lemezes tétel, itt ismét a thrashes vonal dominál a riffelésben némi death/groove-fűszerezéssel. Warrel nyújtott énekdallamai azonban teljesen más irányba viszik a dolgokat, mint ami a gitártémákból következne. A középrész pedig megint abszolút váratlanul repít valami egészen más világba a „We sing into the sky on the production line / We are the holy swine, impurity defined" résznél. Szinte csak úgy megbújik a lemezen meg a dalban ez a betét, de miután feltűnt, már mindig ezt vártam, ha elindult a szám... A szöveg is óriási. Sheppard: „Warrel ténylegesen is próbál mondani valami érdemit a szövegeivel, valóban megkomponálja a sorokat. Elsősorban az emberi személyiség sötétebbik oldalából merít ihletet: sokszor úgy írja a szövegeket, hogy egész este piál, aztán fennmarad és magába fordul... Sok gondolat ilyenkor fogan meg a fejében. De ezt most ne úgy értsd, hogy folyamatosan magába borulva mászkál, mert összességében jó kedélyű arc."

Ugyanakkor a The Heart Collector meg a The Sound Of Silence között kicsit elsikkadt ez a kiváló darab, annyira domináns ez a kettő. Paul Simon és Art Garfunkel 1964-es eredeti The Sound Of Silence dala az alap akusztikus változatban is zseniális darab, egy sima besúlyosítással is működött volna – a Disturbed jóval később valami ilyesmivel próbálkozott, és úgy is maximálisan hatásos –, a Nevermore azonban tényleg, szó szerint kifacsarta az alapanyagot, és valami teljesen mássá alakította. Warrel: „Mindig szerettem volna átdolgozni ezt a számot, mert világéletemben csodáltam a szövegét. Ha meghallgatod a lemezt, ahonnan ez a dal származik, ott az összes szöveget Paul Simon jegyzi, és mind nagyon szomorú, depressziós és komor. Világéletemben ámulatba ejtettek a szövegei. Úgy érzem, tökéletesen Nevermore-stílusú lett a dal. Nem akartunk amolyan szokásos feldolgozást csinálni, mint általában a zenekaroknál szokás, mert az unalmas. Bármilyen feldolgozásunk volt eddig, mindig más megközelítésben dolgoztunk, átszerkesztettük a dalokat és újjáalakítottuk, mintha Nevermore-dal lenne, és saját felfogásunkban játszottuk el."

Pontosan tudom, hogy annak idején sokaknak még a disszonáns bevezető kapcsán sem esett le, hogy mit hallanak, pedig itt azért egyértelmű az eredeti dallamfordulat. Viszont olyannyira átgyúrták a témát, hogy még az amúgy megőrzött eredeti futamok, melódiák mellett is gyakorlatilag teljesen új, önálló dalnak tekinthető. Sheppard: „A kiadó minden egyes lemeznél komoly nyomást helyez ránk, hiszen albumról albumra jobb munkát várnak el a zenekartól, mi azonban nem szeretjük erőltetni a dolgokat. Az a jó, ha minden természetesen történik, és szerencsére két óriási dalszerzőnk is van ehhez a bandában Jeff és Warrel személyében. Amolyan varázslat ez az egész, mármint a zenekari összhang. Néha Warrel fejében születik meg az énekdallam, és ő dúdolja el a gitártémát is Jeffnek, máskor meg Jeff hozza a zenei alapokat, amire Warrelnek egyből akad valami tökéletesen passzoló szövegötlete... Így állt össze egyébként a The Sound Of Silence is: mindig is fel akarta venni a nótát, de sosem merült fel korábban, hogy fel kellene dolgoznunk. Aztán Jeff írt egy dalt és megmutatta Warrelnek, aki egyből hallotta hozzá a fejében a The Sound Of Silence énekdallamait. És mondom, eredetileg nem terveztük feldolgozni a dalt... Persze megvan a magunk történelme az eltorzított feldolgozásokkal, de szerintem mondhatjuk, hogy ezzel még azokhoz képest is sikerült továbblépnünk."

Ez valóban így van, ez a zeneileg néhol egyértelműen death metalba hajló, mégis elképesztően ragadóssá varázsolt darab a lemez egyik ékköve Williams lenyűgöző dobolásával és Loomis irgalmatlan riffelésével. A későbbiekben szintén kihagyhatatlan koncertslágerré érett, és annyira intenzív, annyira szuggesztív, hogy csakis egy olyan higgadtabb, leülősebb tétellel lehet utána visszaszállni a földre, mint az Insignificant. Ez is tipikus lemezes dal, ha úgy tetszik, deep cut, a '80-as évekből eredeztethető, jellegzetes amerikai US poweres fogásokra építik, de – természetesen – valami tök mást hoznak ki belőle. A refrén mindenesetre pár hallgatás után itt is kiirthatatlanul rögzül.

Utána pedig a lemez és talán a banda első számú slágere érkezik a Believe In Nothinggal, amelyben Warrel Dane egész élete és tragikus sorsa összesűrűsödik, így utólag kap egy különösen szívszorító élt. Viszont törékeny szépsége, himnikussága és összkicsengése miatt sosem mertem volna azt mondani rá, hogy egyértelműen depresszív vagy nihilista lenne, holott az üzenet egyik része itt tényleg a kilátástalanság meg a reménytelenség. Mindenképpen ez a lemez leggyorsabban ható tétele, és a zenekar is roppant elégedett volt vele, főleg, hogy korábban pont ehhez hasonló darabot sosem írtak. Jim: „Nagyon büszke vagyok a Believe In Nothingra, noha sokan kissé rossz néven vették, hogy klip is készült hozzá. Olyanokat kérdezgettek, hogy most akkor megváltoztatjuk a stílusunkat? Pedig, ha meghallgatod a lemezeinket, minden Nevermore-albumon akad egy ehhez hasonló téma... Többek között Scorpionson nőttünk fel, szóval szeretjük a balladákat." Noha a lassú bevezető nem ezt ígéri, de a záró címadóból a Believe In Nothing ellenpontjaként aztán a lemez egyik legsúlyosabb tétele kerekedik. Itt ismét egyértelmű amerikai death metal témák vegyülnek a Nevermore védjegyszerű fogásai közé, Warrel dallamainak szintjén újabb nyilvánvaló gótos-darkos ízekkel.

A Nevermore idáig elsősorban a metálsajtó lieblingjének számított, egy igen szűk, beavatott fanatikus rajongói maggal. Loomisék dolgát azelőtt ezen a téren sosem könnyítette meg, hogy valójában minden kategóriát lerúgtak magukról, hangzásuk voltaképpen senkire sem hasonlított a kortársak közül. Warrel: „Mi vagyunk a legsúlyosabb power metal zenekar a világon! Igazából utálom ezt a kifejezést, hogy power metal, mert eléggé behatárolt. Valahogy mindig a régi vidámkodó zenekarokra emlékeztet... Megpróbálunk összekombinálni részeket a power metalból, a death metalból, a thrash metalból és a speed metalból. Létrehoztunk egy saját soundot, és ezért nézzük cinikusan azokat az embereket, akik valamiféle kategóriába akarnak minket gyömöszölni."

A Dead Heart In A Dead World azonban érezhető és azonnali kiugrást hozott nekik a csapatnak: az elődeinél sokkal könnyebben emészthető, direktebb lemezre hirtelen a metálra fogékony közönség szélesebb rétegei is felkapták a fejüket. Az album a túlzás nélkül eufóriában úszó kritikák hátán még annak ellenére is egyből érezhető pezsgést eredményezett, hogy nyilvánvalóan semmi közük sem volt az amerikai mainstreamet uraló nu metal vonalhoz, és ugyanígy kilógtak az európai undergroundban ekkortájt futó tradicionális heavy metal csapatok özönéből is. Sheppard: „Szerintem elsősorban attól lett eredetibb és sajátosabb a hangzásunk, hogy nálunk fiatalabb gitárossal zenélünk. Jeff azelőtt death metalt is játszott, tele van modern hatásokkal, amik összeolvadnak a mi hatásainkkal, hiszen Warrellel a Sanctuaryből magunkkal hoztuk az old school megközelítést is. Őszintén szólva kicsit zavaros nekem ez az európai true metal színtér... Zenekarokkal is találkoztunk, akik úgy álltak hozzánk, hogy a Nevermore meg az Iced Earth amerikai metál, és az nem igazi metál... Én meg ilyenkor mindig azt kérdezem, hogy oké, de mitől igazi metál valami? Nekem ugyanis életem elsőként hallott metállemeze, az egyes Black Sabbath a legigazibb metál... Szóval szerintem ezek az arcok valójában a saját identitásukat keresik ilyenkor, én meg közben csak egy rakás Helloween-klónt hallok, akik azt mondják, kizárólag ők játszanak igazi heavy metalt. És egy eredeti csapatra tíz másik jut... Majdnem olyan ez Európában, mint az Államokban a nu metal színtér: ott a Limp Bizkit, a többiek meg másolják őket. Csak éppen Amerikában ezek is mind aranylemezesek lesznek..."

A Nevermore az Annihilator vendégeként csapott bele a lemezbemutató turnéba Európában, Loomis partnereként Curran Murphy turnés beugrásával. Aki ott volt az E-Klubban a körút március 13-ai magyar állomásán, és látta az ekkoriban még gyakorlatilag ismeretlen Soilworkkel és a szintén kezdő Rawhead Rexxszel kiegészített párost, tanúsíthatja: tapintható volt, hogy Warrelék a népszerűség új szintjére léptek. Bennem személy szerint a mai napig életem egyik legforróbb hangulatú koncertjeként él ez a zseniális, zsúfolt teltházas este a Népligetben. Az előzenekarok is jók voltak és a Magyarországra első ízben eljutott, Joe Comeau-val épp szintén remek korszakát élő Annihilator is hatalmasat gyalult, de nem lehetett kérdés, hogy így is a Nevermore az este első számú főszereplője. Tisztán emlékszem a Warrel ábrázatára kiülő üdvözült, letörölhetetlen vigyorra, amikor a közönség már a Narcosynthesis első sorában is gyakorlatilag túlüvöltötte... Láthatóan nekik is új volt még, hogy ennyire lázas a fogadtatás, főleg, hogy mindössze három évvel korábban, ugyanezen a helyen még az Overkill-lel közösen sem csináltak teltházat. Ezt a sajátos hangulati pluszt amúgy Tauszik Viktor is kiemelte a korabeli koncertbeszámolónkban. Sheppard: „Sok olyasmit éltünk meg a turnén, amit a korábbiakon nem: például egymás mellett áll a nézőtéren a teljes gót díszben álló rajongó meg a Slipknot-pólós arc... Vagy zúz a srác Deicide-pólóban a moshpitben az Inside Four Wallsra, de aztán lelkesen énekli a The Heart Collectort is. Soha nem tapasztaltam még ehhez hasonlót."

A Dead Heart In A Dead World tehát zajos sikert aratott Európában – a Believe In Nothing videója nyilván szintén sokat számított ebben –, és mindez most már nem korlátozódott kizárólag a vátjfülű szakmabeliekre meg a magazinokra. Az album különösen Németországban robbant nagyot, ahol mindössze néhány hónap leforgása alatt több mint 60 ezer példány kelt el belőle. Sheppard: „Habár szerintünk is ez az eddigi legjobb munkánk, igazából eléggé meglepett, hány magazinban végzett a hónap albumaként a lemez, meg az is, amikor Németországban túlléptük vele az ötvenezres példányszámot... Nagy-Britanniában mondjuk nem fogyott ilyen jól, ott Sanctuaryként sikeresebbek voltunk, csak aztán az egész színtér kihalt az országban, és utána inkább a Machine Head meg ezek a súlyosabb bandák lettek igazán népszerűek arrafelé. Ez a lemez meg kicsit a szürke zónában mozog, mert egyszerre találhatja meg rajta a számítását a dallamosabb dolgokért lelkesedő közönség meg a súlyos zenék tábora. Nyilván nem táplálunk irreális reményeket, hogy majd megasztárok leszünk meg hasonlók, bőven beérnénk azzal, ha stabilan megélhetnénk a zenénkből. Úgyhogy mindenképpen jó érzés, ha azt tapasztaljuk, hogy új embereket is megfogunk a zenénkkel."

Amerikában nyilván nem termett nekik ennyi babér, de az album itt is érezhető és jelentős ugrást hozott a maguk szintjén. Több mint 30 ezer példány ment el belőle, ami önmagában talán nem tűnik soknak, de csaknem megháromszorozták vele a Dreaming Neon Black tengerentúli eladásait. Sheppard szerint egyébként a közhiedelemmel ellentétben a nu metal láznak is bőven voltak olyan eredményei, amiknek egy Nevermore-hoz fogható csapat is hasznát látta: „Amikor beütött a grunge, a metálszíntér stagnálni kezdett. Aztán felbukkant a Korn, és amikor először sikeresek lettek, minden old school metálrajongó köpködte őket. Nekem sem éppen a kedvenceim, de nagyra értékelem, amit csinálnak. Utána azonban egy idő után azt vettük észre, hogy egy csomó nu metal rajongó visszaásott a gyökerekhez, az Iron Maidenhez meg a többi bandához, és így végül bennünket is felfedeztek. Emiatt például otthon, Seattle-ben is megháromszorozódott a bulijaink látogatottsága. De azért ez a nu metal vonal inkább olyan, mint a pop metal volt régebben. Mit tudom én, a Metallicával úgy voltunk, mint korábban a Rushsal: ha egyszer berántott a banda, minden egyes lemez minden egyes dalára rákattantál. A Kornnál meg a Limp Bizkitnél is tetszik egy sor dal, de nem veszem meg az albumot, mert nem jön be mindegyik. A Limp Bizkitnél főleg az első albumról tetszett ez-az, de az újabbak már nyilván kommerszebb, MTV-re írt dolgok."

Az épp az Annihilatorbe átigazolt Curran Murphyt még 2001 folyamán Chris Broderick váltotta a másodgitárosi poszton, de a zenekar továbbra is négytagú maradt, és így fordultak rá a folytatásra. Érdekes megközelítés volt, hogy a Dead Heart In A Dead World fogósabb, dallamosabb megközelítése után a 2003-as Enemies Of Reality sok tekintetben a Nevermore addigi legbrutálisabb, legsúlyosabb albuma lett, ám a csapat – nem kis mértékben a 2000-es lemez révén – ekkorra olyan bizalmi tőkét halmozott fel, hogy a tábor java már ezekre a veszedelmesebb vizekre is simán követte őket. A Dead Heart In A Dead World hatása mindazonáltal még ekkoriban is érezhető volt: az album az ezredfordulós metálgeneráció egyik abszolút alaplemezévé érett, és a mai napig ez számít a zenekar valaha kiadott legsikeresebb kiadványának.

A Nevermore-t néhány évig még vitte a hátán ez a hatalmas lendület: habár népszerűségben már nem ugrottak újabb szintet, a színtér bombabiztos játékosainak számítottak fix és fanatikus táborral. Élő erejüket hálistennek Magyarországon is sokszor megtapasztalhattuk ezekben az években. A Loomis gitártesójaként Steve Smythszal készített, 2006-os This Godless Endeavor remekül szintetizálta az összes korábbi lemez irányvonalát, ezt a lemezt szintén nagyon szerettem, de aztán sajnos náluk is elérkezett a megfáradás időszaka, párhuzamosan Warrel alkoholproblémáinak súlyosbodásával. A 2010-es utolsó album, a The Obsidian Conspiracy már inkább csak fénymásolatszerűre sikeredett, és olyannyira érdektelennek találtam az előzményekhez képest, hogy nem is igazán tudtam bánni, amikor utána leálltak. Gondoltam, pár év alatt feltöltik a lemerült elemeket, aztán úgyis visszatérnek... Ezeket a reményeket 2017 végén kíméletlenül lenullázta Warrel tragikus halála, most azonban ugyebár mégis a banda feléledésére készülünk.

Valójában persze a fene se tudja, milyen reményeket kellene fűzni ehhez, és nekem még csak nem is igazán a visszatérés tényével kapcsolatban akadnak fenntartásaim. Dane nélkül nyilván sosem lehet már ugyanaz a történet, de csakis a szokásos példámmal tudok élni: Bon Scott 1980 februárjában halt meg, és júliusban már megjelent a Back In Black, ami aztán minden idők legsikeresebb rocklemeze lett. Vagyis akár tetszik, akár nem, rockzenekarosdiban sem létezik pótolhatatlan ember. A Nevermore munkássága ráadásul legalább annyira Loomis életműve, mint amennyire Warrel hagyatéka, és Williams is végig a sztori részese volt, szóval abszolút érthető, hogy nem akarják örökre feledésbe merülni. Főleg, hogy most már legalább két metálgeneráció sosem hallhatta élőben ezeket a dalokat.

Engem sokkal inkább az aggaszt egy esetleges új lemez kapcsán, hogy Jeff az elmúlt másfél évtizedben egy jobbára feledhető szólólemezen kívül semmi érdemit nem tett le az asztalra (hiszen az Arch Enemyben csupán bérzenész volt). És ahogy említettem, már az utolsó Nevermore sem volt valami acélos. Vagyis erős kétségeim akadnak azt illetően, dalszerzőként rejlik-e még benne érdemi mondanivaló. De aztán persze boldog leszek, ha rám cáfolnak... Brandon Ellis mindenesetre remek megoldás lenne második gitárosként, és a magam részéről egy női vokalistát például sokkal inkább el tudok képzelni a bandában, mint mondjuk a mi kommentszekciónkban is rendszeresen előkerülő Andy B. Franckot. Komolyan, ezzel az erővel tényleg akár Ripper Owenst vagy Ronnie Romerót is bevehetnék... Na mindegy, néhány hónap, és megkapjuk a választ, kíváncsian várom a fejleményeket. Annyi bizonyos, hogy a hang csak egy dolog, itt azért némi extra fantázia, valami plusz csavar, illetve gondolati mélység is kell a méltó folytatáshoz.

Persze akárki is áll a mikrofonhoz, olyan lemezeket dőreség lenne várni a bandától ennyi év után, mint a Dead Heart In A Dead World. Ez az album csak akkor és ott születhetett meg, és tényleg a lehető legjobbkor örökítette meg a millenniumi éra egyik legfantasztikusabb metálzenekarát. Boldog vagyok, hogy aktuális időben élhettem át ezt az időszakot, mert tényleg fantasztikusan izgalmas és pezsgő volt, ráadásul személyes szempontból is egybeesett egy nagyszerű periódusommal. Szóval számtalan kellemes emlék fűz ehhez az albumhoz is, de ha ezeket lehántom a felszínről, akkor is azt kell mondanom: amennyiben szemléltetnem kellene valakinek, mit jelentett a metál 2000 környékén, bizonyosan az elsők között jutna eszembe a Dead Heart In A Dead World. Generációs alapmű, ez nem is kérdés.