Shock!

1973 októberét írjuk, a rockzene őstörténetét formáló lemezek zöme alig ötéves vagy még annál is újabb, de az is biztos, hogy tízévesnél régebbi alig van. Közelebbről vizsgálva pedig az 1973-as évet, „idén" jelentek meg olyan arculatformáló lemezek a progresszív színtéren, mint The Dark Side Of The Moon, a Brain Salad Surgery vagy a Lark's Tongues In Aspic, de nemrégiben jött ki közül a Fragile, a Close To The Edge, a Thick As A Brick vagy például a Pawn Hearts is, amelyek mindegyike saját jogon is mind ebbe a rovatba kívánkozik. Az óceán túloldalán a komplex zenét a dzsesszes Over-Nite Sensation jelentette, valamint az Abraxas és a Caravanserai. Ebbe a színes, vibráló és egymást ihlető közegbe érkezett meg a színtéren való 1969-es megjelenése óta évente egy stúdióalbumot készítő Genesis legújabb műve, szorosan az év tavaszán kiadott koncertalbuma után.

A Genesis mindig is abban tért el a többi progcsapattól, hogy több akusztikus elemet alkalmaztak, a szövegek nemcsak komplexek voltak, hanem irodalmi igényűek, tele szójátékokkal, és frontemberük, Peter Gabriel előszeretettel alkalmazott színházi megoldásokat is koncerten (első alkalommal a társai megrökönyödésére, Dublinban, a Musical Box előadása közben – ez a rókás maszk később bevett szokássá vált a dal előadásához). Még minimális arcfestést is csinált amolyan görög drámakör módra. Gyakorlatilag szerepjátékokat játszott, és különböző maskarákat vett fel, hogy minél hitelesebb legyen: ezt lehet látni a Genesis Live album borítóján is például. (A puritán című koncertlemezt egyébként inkább a menedzserük, Tony Stratton Smith által alapított, jobbára angol progra szakosodott Charisma kiadó erőltetette, mint maga a zenekar.)

Jelen lemezt áthatja a lehető legjobb értelemben vett brit érzés, az országféltés, a változások árnyoldalai, a(z akkor még kevésbé elcsépelt) haza fogalma, és nagyon ötletes, játékos szövegi elemek gazdagítják az összképet. Viszont mindegyik szám másról szól, így nem konceptalbum. Nagy vonalakban kijelenthető, hogy ez a Genesis legbritebb albuma, és jó progresszív szokáshoz kíven, egyszerre szól több dologról is. Az erőteljes angol jelleg egyébként a médiának is reakció, mivel korábban érték olyan vádak is a bandát, hogy igyekeznek túl amerikai jellegűvé változtatni a zenét. A britségről meg annyit, hogy a következő Lamb Lies Down On Broadway meg pont a legamerikaibb album lett. Minden idők egyik legokosabban megírt rockszövegeit találhatjuk itt, de előbb lássuk a kontextust!

Abban például a korszellemtől tértek el, hogy eddig a pontig legalábbis sosem számítottak igazán kislemezes bandának. Nyilván később ez változni fog, amint a súlypont áttevődik a komplexitásról a popos közérthetőség felé. Erről Tony Banks mondta a következőket akkoriban: „Szerintem sokan inkább kislemezekre koncentrálnak, hajlamosak slágerlistás kislemezeket eladni inkább, és ezek az albumot is húzni kezdik felfelé. Nálunk, amikor kiadtuk ezeket a dolgokat, az emberek hajlamosak voltak várni az albumra, és nyilvánvalóan, ha kiadtunk egy második kislemezt is, a legtöbb embernek már megvolt az album, szóval ez nem igazán működött számunkra."

A nagyon termékeny banda itt már az ötödik stúdióalbumánál járt itt, amelyekből az előző három vaskos progrock-klasszikus, és mindegyik a Charismánál jelent meg (Trespass, Nursery Cryme, Foxtrot). Ez akkor is igaz, ha akkoriban pont nem ostromolták a slágerlistákat velük, ez meg ugye a kolosszális alapmű, szóval óriási szériát futott ekkoriban a Genesis, és lassan befutni látszott kereskedelmileg is. A bandán belül megvolt a tapasztalat, jól összecsiszolódtak az elemek, mivel a felállás is állandósult a '71-es Nursery Cryme-nál, a banda pedig nagyszerű fejlődési ívet mutatott egészen eddig a pontig. Az elismertség rájuk is fért a korai évek szerény sikerei után, az album a brit listákon 3. helyig jutott, igaz, Amerikában a Billboardon csak 70. lett. Az ősszel ötvenkét éves Selling England By The Pound pedig a progresszív rock egyik alapműve, a zenekar csúcsteljesítménye, amelynél (majdnem) minden csillag együttállása kellett a totális győzelemhez.

Egyrészt együtt volt a legjobb felállás. A Peter Gabriel ének, fuvola, oboa, Steve Hackett elektromos és akusztikus gitár, Tony Banks billentyűk, akusztikus gitár, Mike Rutherford basszusgitár, akusztikus gitár, Phil Collins dobok, ütőhangszerek, ének felállás messze a banda legjobbja, és itt még mindenkiben égett is a bizonyítási vágy. Az pedig szintén kiemelten fontos, hogy mennyire fiatalok voltak itt: Collins 22, a többiek pedig 23 évesek. Másokra simán rá lehet még mondani ebben a korban, hogy „tehetséges srácok, majd viszik valamire". A legtöbb korabeli prog (és hard rock) bandában meg lehet nevezni egy vagy két nagyon markáns hangszerest vagy énekest a banda lényegeként, de a Genesisben nem volt ilyen. Bennük az volt a különleges, hogy nem lévén a bandának kimondott hangszeres sztárja, nem annyira valakinek az egyéni játékára épült a zene, hanem az összhatásra. Hackett és Gabriel képviselte a bandában a progot, a komplexitást és az agyasságot, míg Rutherford és Collins a fogós (később popos) dallamok iránti érzéket. Tony Banks pedig a ragasztó volt, aki mindkét világban érvényesülni tudott.

A csapatmunka legfontosabb elemét az élő szereposztás jelentette. Rutherford gyakran kétnyakú hangszeren játszott, amelyből az egyik basszusgitár volt, a másik pedig 12 húros gitár. Időnként pedálokat is használt, amikor gitáros szerepe is volt bizonyos számok közben, de Tony Banks is gitározott, ha a helyzet úgy kívánta. Másrészt a hírnév az intenzív koncertezéssel (Észak-Amerika, Nyugat-Európa) is nőttön-nőtt, főleg, miután elkezdtek hallgatni Gabrielre látványügyben (a Dublin utáni címlapsztori megtette a hatását). Az egész azon múlt, hogy valamivel el kellett foglalnia magát a színpadon, úgy döntött, hogy eljátssza a szövegeket, ezzel pedig meghonosította a jelmezeket is a színpadon, nem sokkal a lemez megjelenése előtt. Harmadrészt, és ez a legfontosabb, sikerült megírni pályafutásuk legjobb szerzeményeit is, és koncentrálni őket egy 53 perces lemezre, ami ebben a korban meglehetősen hosszúnak számított.

Főleg a Sellinget követő dupla Lamb Lies Down On Broadwayhez képest kézzelfogható a különbség, a dupla LP-n hallható 94 perc jóval nagyobb és merészebb vállalás (helyenként pedig öncélú is), szövegileg pedig néhol túl szövevényes, de ez ide még nem érvényes. Így a fiatal csapatnak pont itt sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt, egy emészthető hosszúságú lemezen megfogalmazni a lényeget, a prog esszencia elvesztése nélkül. Habár igazi, mindent vivő sláger itt nem született (bár a Wardrobe közel jár hozzá), köszönhetően a számok hosszúságának és komplexitásának is, a főbb, prog körökhöz képest nem kimondottan túl hosszú számok viszont mind a zenekar pantheonjába illőek, és négy is akad belőlük (meg a kislemezes sláger), szóval öt alapmű került fel ide.

Rögtön a nyitószám megadja az alaphangot. Gabriel azt kérdezi a Dancing with the Moonlit Knightban, a nyitósorban akusztikus gitár kíséretében, hogy „Can you tell me where my country lies?" – meg is érkezünk a '70-es évek elejének Nagy-Britanniájába, ahol a régi, tovatűnt Anglia jelenik meg, az amerikanizálódás hajnalán. Nem véletlen, hogy ezt a számot élőben Gabriel mindig Britanniának öltözve játszotta el színészként, jelképezve az országot (Land of Hope and Glory), amelynek lakói megváltoztak, és már semmi nem olyan, mint volt. Tematikája miatt ez a szám tartható a leginkább címadónak, többek között azért is, mert el is hangzik benne a lemezcím. A „Citizens of Hope and Glory" rész is ismét utalás a történelmi Anglia eltűnésére, amelynek átveszi a helyét valami gyorsabb tempójú modernség, Gabriel pedig az ország lelkének elvesztését siratja. A nosztalgikus hangvételt a mindent letaroló biznisz-szemlélet iránti ellenérzés táplálja (kiárusítani, pénzért eladni Angliát), mivel az ország sosem lesz az, ami régen volt, köszönhetően a gyorsan és dinamikusan növekvő gazdasági fejlődésnek – ebben a kapitalizmus lélektelenségének kritikája is benne van. Főleg akkor, amikor a nagy vízen túli szomszédra is utal benne főhősünk („There's a fat lady outside the saloon") – ebbe sem nehéz belelátni az amerikanizmust, ami előbb-utóbb mindent le fog tarolni. Cirka ötven évvel később is láthatjuk: a konszumerizmus tényleg győzött, ma már mindenhol ott van.

A Dancing felvonultat mindent, ami nagyszerű a korai Genesisben, megvan itt a finom orgonakíséret, a vaskosan doromboló basszus (ez egy Beatles örökség), Collins pörgetései élményszámba mennek, Hackett elektromos gitárszólójából pedig sokan tanultak a '90-es évek progmetál-gitárosai közül is. A billentyűs részeknél Banks mellotronja is csodálatosan szólal meg. A Genesis pályafutásának egyik legnagyobb dala, nyolc percéből nem kellene levágni semmit, így tökéletes, ahogy van.

Nagyon okosan elkerülték végül a csapdát, amibe belesétálni terveztek, hogy minden lemezre készüljön egy húszperces eposz, „ha már legutóbb is volt" alapon. Így az eredetileg Dancing folytatásának szánt Cinema Show külön tétel maradt, a B oldalra került, és jobb is így. Nem készült folytatása a Supper's Readynek, így az A oldal a könnyedebb I Know What I Like (In Your Wardrobe)-bal folytatódik, sejtelmes basszusos, szintis intróval, erre érkezik Gabriel suttogó vokálja. A dallamos, pszichedelikus dal egy Hackett által hozott riffre épülő jam sessionből alakult ki. A banda eredetileg fel sem akarta venni, mivel úgy gondolták, hogy túl beatleses, pedig már a Foxtrot idejéből megvolt az alap. Később pont ebből, a szerepébe belekényelmesedő egyszerű kertészről szóló dalból lett az első nagy single ('74 februárjában), ez a brit listák 21. helyéig jutott. A nem is erre koncentráló bandának nagy lökést adott a siker ebben a korban, mivel eredetileg promóció gyanánt még a tévében sem akartak szerepelni.

Semmi egyértelmű nincs itt egyébként, mindenféle furcsa tördelt ritmusok kaptak helyet benne – némileg azért meglepő, hogy ez így befutott. Egyébként nagyon szeretem benne a játékos szintitémákat, de a fogós ének mindent visz, valószínűleg ez futtatta be a számot, ha valami. Ha Ian Anderson fuvolázna, még Jethro Tull is lehetne akár, megvan benne az a mélységesen brit rockos hangulat, az angol miliővel, ami a Jethro Tullnak is nagyon sajátja, főleg ekkortájt (különféle formában az Aqualung, a Thick as a Brick és az A Passion Play albumokon). Szövegileg azért érdekes, mert a lemezborítóhoz kapcsolódik, amely eredetileg egy Betty Swanwick-festmény volt (címe: The Dream). A fűnyíró pedig utólag került a képre a banda kérésére, mivel a festőnőnek nem volt ideje új képet festeni a banda számára. Így történt, hogy a borító visszahatott a képre, mivel a címszereplő ambícótlan kertész miatt a festmény végleges formája is megváltozott. A fűnyíróról meg még annyit, hogy azok a furcsa hangok a szám elején és végén a mellotrontól származnak, és épp a fűnyírót utánozza velük Banks.

Banks orgonája vezeti fel a lemez talán legnagyobb számát (de mindenképpen a második legjobbat a Dancing mellett), a Firth of Fifthet, amely szintén nagy teret hagy mindenféle ötlet kifejtésének, de a bűvös tízperces határt ezt sem lépi át. A címválasztás ismét szójáték, a skót Forth folyó torkolatának kicsavarása a cím (a firth a skótok szava ugyanarra, amit Norvégiában fjordnak, az észak-spanyol Galiciában pedig a ríasnak neveznek). A szám első felében Rutherford basszusa tanítanivalóan hozza a vezérmotívumot, amelyre a csilingelő orgona hozza a kontrasztot, majd Gabriel fuvolaszólója után következik Steve Hackett karrierjének legtöbbet emlegetett szólója, amely nekem is a kedvencem. Fantasztikus, ahogy a gitár leköveti a fuvola dallamát, és utána kitölti a szám második felét. A lassú, hömpölygő hangfolyam sosem vált át kimondottan gyors tempóba, dallamvilága hibátlan, az élénken gyomrozó basszusgitár pedig végig saját életet él. Produkciós mestermű is John Burns munkája, hasonlóan az ezt megelőző Foxtrothoz és a következő dupla Lambhez. A Firth of Fifth a banda másik abszolút Top 10-es szerzeménye innen a Dancing mellett, és még csak a harmadik számnál járunk az LP-n. Főleg ezektől lett ekkora prog alapmű a Selling.

A More Fool Me-ben derült ki az is, hogy Phil Collins is tud énekelni ismételten (volt neki már egy próbálkozása, a nyúlfarknyi For Absent Friends a Nursery Cryme-on). Az utókor tudja a legjobban, hogy milyen hasznos volt ez a felismerés a bandának pár évvel később... Ez egy könnyedebb dal, sok akusztikus gitárral, hasonlóan dallamos, nem túl kavarós dolgokat csináltak a távoli jövőben is többet, főleg a Phil Collins-korszakban. Egyébként ezért is volt kézenfekvő döntés Gabriel távozása után a dobost választani énekesnek az évtized derekán: hangszínük is hasonlít és egymás témáinak kiéneklése nem okozott nehézséget, ráadásul házon belül sikerült megoldani a pótlást. Sosem rajongtam ezért a számért, de semmi baj vele. Zárójel, de ugyanakkor mindig viccesnek találtam, hogy mennyire nincs semmi új a nap alatt, ha megnézzük, hogy a Spock's Beard személyi változásai hogyan ismételték meg ugyanazt, ami a Genesisnél is történt. Az élet a legnagyobb rendező, ugye.

A B oldalt felvezető The Battle of Epping Forest a lemez leghosszabbja, tizenkét percével még így is elmarad a korszellem szokásos bonyolult eposzai mellett, de nem is ez volt a cél. Ez is egy klasszikus brit helyszínre vezet, a játékos szintivel felvértezett szám egy Londontól nem messze eső óriási zöldövezetről szól (ez az Epping Forest), ahol motoros bandák verekedtek a '70-es évek elején, ráadásul nagy közönségnek is örvendett a tömegbunyó. Gabriel szövegmondása nem egyszerű feladat, sokat váltogatja a használt hangszíneket is, de a refrén nagyon fogós, a lüktető basszussal alatta, a pattogós tempó pedig illik az agresszív szövegi tartalomhoz, ugyanis emberáldozatok is vannak. A lóverseny, a bukmékerek, a minden balhé körül ott ólálkodó haszonlesők világát is lefestik, és a szervezett tömegverekedés értelmetlenségét is. A váltakozó szempontok miatt színes énekkavalkádot használnak, Gabriel mellett Collinsnak is jutott némi háttérvokál.

Az instrumentális After the Ordeal a Firthhöz hasonló hangulattal bír, a lassú tempó is közös, de témájában az agresszív verekedős szám utójátéka: sokak szerint ezért is címe A megpróbátatások után, amit a banda utólag cáfolt, mivel az instrumentális előbb megvolt, mint az azt megelőző agresszív epikus. Minden zenészen meglátszik, hogy egy ilyen négyperces, lassú érzelmes instrumentálisban is ki tudnak teljesedni, a jövőben is akadtak még hasonló megoldásaik. De szerintem az is jó döntés, hogy nem egymást követi a két lassabb szám.

A The Cinema Show egy Thomas Stearns Eliot mitologikus témájú versére épül (A kopár föld – The Waste Lands). Eliot stílusában így klasszikus irodalmi szereplők jelennek meg modern és mindennapi köntösben, Rómeó és Júlia szerelme is előkerül, akik újjászületnek ókori görög figurákként. Így kerül ide Teiresziasz is, a görög mitológiai vak jós, akit az istenek nővé változtatnak, mert bottal üti a párzó kígyókat. Ez a téma szintén Eliottól származik, és nem is idegen a Genesistől, már a Nursery Cryme-on is helyet kapott némi görög mitológia (The Fountain of Salmacis – ott is szintén szexuális töltettel szerepel), a szexualitás pedig főszerepet fog játszani a következő albumon. Szövegileg nem egyszerű falat ez a tizenegy perces Cinema Show, de zeneileg a progresszív műfaj egyik legkönnyedebb hosszúja. A szám első felében három gitár is hallható, Hackett játszik hathúros elektromoson, Rutherford és Banks pedig akusztikus, tizenkét húros gitárokon, a szám második felét pedig egy terjengős Banks-féle billentyűszóló dominálja. Mestermű ez is, még a koncerteken is bérelt helye volt évekel később is (lásd a Collins énekelte korszakban készült Seconds Outot is). Nem véletlenül, a lemez harmadik legjobbja.

Az Aisle of Plenty rövid levezetése is sok izgalmat rejt, szójátékokkal összekötött brit áruházak neveit többek között: van itt elbújtatott Tesco-utalás a „Tess co-operates"-ben, de megjelenik Safeway meg a Fine Fare is (angol áruházláncok ezek), szóval aki szereti az intertextuális utalásokat, itt kiélheti magát. Zeneileg pedig keretet ad a nyitó Dancinghez, visszatérő motívumokkal. Nincs túlhúzva, másfél perc az egész. A Genesis később is alkalmazta ezt a repríz megoldást (A Trick of the Tail), de mondhatjuk hogy itt találták meg a receptet először. A legvégén még az élet értelmére is választ kapunk, a lemez utolsó sorában, mindezt évtizedekkel a Shockmagazin indulása előtt. Na és mi az élet értelme? Hát a tojásrántotta! A tojásos sorok amúgyis gyakori motívum a korai Genesisben, a Foxtrot legnagyobb tétele (Supper's Ready) is felvonultat tojásos szimbólumokat, és később a dupla Lamben is megjelenik a tojás, ott is a zárótételben (It).

Sok szempontból ez a lemez jól jellemzi az egész zenekart is: olyan, mint egy Genesis-időkapszula az utókornak, vagy távoli világoknak. Megvan benne a grandiózusságra való törekvés, de túlburjánzás nélkül, az instrumentális tudás is, viszont nagyon egyoldalú hangszeres villantások nélkül. Találunk közérthető, egyszerűbb tételeket (bár nem sokat), nagyszerűen kimunkált zenészi összejátékot, kihasználják a kétféle énekhangot, megalkotják a rockzene egyik első irodalmi igényű szövegvilágát – örökérvényű erények ezek, és az egész pályafutásukra jellemzőek, habár más-más arányban.

A turnén a Genesis ismét keresztbe-kasul utazta a nyugati világot a lemez megjelenése előttől kezdődően, '73 szeptemberétől egészen '74 májusáig, közben sok különféle kalamajka akadályozta őket, még a menedzsmentet is lecserélték időközben, hogy olajozottan működjön a gépezet. A koncertkörúton rendszeresen játszották a lemez gerincét (öt-hat számot is), állandó vendég volt a Dancing, a Firth, a Cinema Show, a More Fool meg meg az I Know is, gyakran hatodikként a Battle of Epping Forest is felbukkant. Természetesen a Selling számai egy ideig a Genesis élő szettnek is fontos részét képezték. Az esszenciális koncertlemez (Seconds Out) három tételt is kölcsönöz innen (a Dancinget sajnos pont nem), és ezek a dalok Collins hangján is nagyszerűen szólalnak meg. Később, amikor a pályafutásuk progresszív szakasza zárójelbe került, és csak szemelvényeket játszottak a korai időkből, több medley-be is beleszőttek innen számokat, a Three Sides Live-on a Cinema Showt, a '90-es évek derekán készült nagy medley-be pedig az I Know What I Like-ot és a Firth of Fifthet is. A közönségtől való végső búcsú során a londoni O2-ben tartott tripla népünnepélyen minden este elővettek négy esszenciális számot is a Sellingről, bizonyítva a lemez jelentőségét.

A Selling England utóélete sem kevésbé impozáns. Ez az a lemez, amelyet még Yngwie Malmsteen is hatásaként tisztel, pedig köztudott, hogy a svéd mester szinte senkiről sem ismeri be szívesen, hogy hatott rá, ha rockzenész. Még akkor sem, ha az egyébként igaz. Ha egy ekkora egó is képes elismerni, ami itt zeneileg történik, ahhoz úgy érzem, nem kell kommentár. A Selling öröksége persze nem csak ebben merül ki, hivatkozott rá alapként Fish is, akinek énektémái rengeteget merítenek Gabrielből, ahogy az egész korai Marillion zeneileg is egészen másképp nézne ki, ha nem lett volna a Gabriel-Genesis. Sőt, odáig mennék, hogy a Scream For A Jester's Tear-korabeli Marillion gyakorlatilag egy nagyon tehetséges Genesis tribute-banda, amelyik saját számokat ír, ezen lemez és korszak stílusában. Természetesen a Marillion gyorsan elindult a saját útján (és saját jogon óriási kedvenc nálam a Script is), de a masszívan Genesis-hatású bandák sorát gyarapítja az olasz The Watch is, nekik is megjelent több Genesis feldolgozásuk is, Hackett is vendégszerepelt az albumaikon, és stílusukra is alapvető hatást gyakorolt a banda teljes korai korszaka. Azt is érdemes említeni, hogy a Dream Theater is potyogtatott el Genesis-ihletésű utalásokat (Octavarium), és maga Mike Portnoy is úgy emlegeti őket, mint a prog rock nagy hármasának egyike: Yes, Genesis és King Crimson. A Genesisen belül természetesen a Foxtrot és a Selling a kedvenc korszaka, igaz, nála a Foxtrot a kedvenc.

A bandát az utókor elég messze sodorta ettől a világtól zenei szempontból, de Steve Hackett azért persze műsoron tartotta a Selling örökségét, a '96-ban kezdődő Genesis Revisited sorozattal gazdagon dokumentálta ezt a korszakot a jelenkorban is (áthangszerelve is, stúdióban, majd többször élőben is). Az első Genesis Revisiteden még egy Déja Vu című kiadatlan és befejezetlen Gabriel/Hackett-szerzemény is szerepelt. Számtalan tematikus koncertet adott, játszotta egészben, albumsorrendben, részleteiben, minden formában ezt az érát (szerencsére!), nagyon szimpatikusan a szettben tartva a '70-es évekbeli Genesis fő albumait rendszeres rotációval.

A jó bornak is kell cégér, főleg, ha több mint fél évszázada készült!