Shock!

Ahogy azt már az új lemez kapcsán is elmondtam, már jó ideje nem törtem magamat azért, hogy a Sabatont önálló turnén nézzem meg – tizenkét év alatt csak egyszer volt erre példa, akkor is az csak Apocalyptica hathatós közreműködése miatt, még 2020 telén. (Azt viszont a fene se gondolta volna akkor, hogy utána több mint két évig csak a Jon Lord emlékére szervezett győri koncert lesz az egyetlen könnyűzenei élményem...) A miértjét is leírtam ott: a 2010-es évek elején már rég kicsi volt nekik a PeCsa – de a Papp Laci meg akkor még túl nagy, hét évvel későbbre viszont ott is kinőtték a keresztbe fordított változatot. A fesztiválokon viszont mindig kellemes szórakozást tudtak jelenteni, ez pedig nagyon igaz volt a 2017-es Masters Of Rockra, amikor szimfonikus zenekarral léptek fel, és a hangszerelést Christofer Johnsson végezte. Ennek az emléke (amit sajnos azóta sem tud támogatni semmilyen minőségi felvétel) elég jó volt ahhoz, hogy amikor egy évvel a turné előtt azzal hirdették meg, hogy ott egy Legendary Orchestra is a program része lesz, ugyanúgy már az első napon, gondolkodás nélkül lecsaptam egy jegyre, mint a Scorpions hannoveri koncertjénél.

A helyszín kiválasztásához is csak egy kicsivel több gondolkodás kellett... hiába van közelebb Bécs, ha egyszer Csehországban olcsóbbak a koncertjegyek, meg a szállás és a kaja is – a vonat meg nagyjából ugyanannyiba tud kerülni. Ostrava pedig – amelyről mindent elmond az, hogy Miskolc a testvérvárosa – amúgy is régi jó ismerős a nosztalgiavillamosaival, így nem volt nagy gond, hogy Prága vagy Brno helyett ide került a produkció. A belvárostól egy kicsit távoli, de villamossal jól megközelíthető városi sportcsarnok (a neve nem ragozott alak, hanem a helyi sörgyárat hívják így egy lefordíthatatlan szójátékkal) amúgy sem csak a jégkorong történetében megkerülhetetlen, a Metallica kivételével már a fémzene minden nagyobb neve fellépett benne – és két évvel ezelőtt Brodénék is játszottak itt.

Ez viszont nem jelenti azt feltétlenül, hogy alkalmas lenne ilyen rendezvényekre. Negyed órával a hétórás koncertkezdés előtt a sarokig ért a sor a villamosmegálló előtti bejáratnál, igaz, ez a látogatók sara is volt, akiknek nem akart leesni, hogy egyszerre négy-öt helyen is ment a biztonsági ellenőrzés, és nem fejlődtek fel több sorba – én pedig inkább odaóvakodtam a sor mellett, mint a tömeg után menjek. Kellemes meglepetés volt, hogy külön az estére nyomtatott karszalagot kaptunk a belépésnél, a kellemetlenebbek viszont odabent vártak: leginkább az, hogy nem volt ruhatár – mert a hokimeccseken amúgy is elég hideg van ahhoz, hogy az ember ne akarjon megszabadulni a kabátjáról, és mivel ott csak ülőhely van, így az se gond, hogy hová tegye –, így akinek nem volt autója, hogy otthagyja a kabátot (mint ahogy nekem sem), az vagy izzadhatott odabent, vagy foghatta a kezében... Szerencsére a keverőpult kordonjához álltam oda, amire fel tudtam tenni. A csak ülő vendégekre méretezett épületben a folyosón is ijesztő tömegjelenetek alakultak ki néha – főleg, mert azokat is telepakolták vendéglátó standokkal –, a teltházat ugyanis már jó egy hónappal előre bejelentették, még úgy is, hogy a pálya meglepően nagy arányát foglalta el a kiemelt állóhelyes rész.

Az időközben már nem volt meglepetés, hogy a The Legendary Orchestra mégsem a nagyzenekari kiegészítése lesz a bandának, hanem a „performing Sabaton"-nak megfelelően önálló fellépő – ahogy hasonlót már a Rammstein is megcsinált, hogy a saját feldolgozásait tette oda előzenekarnak, csak itt ez nem néhány amatőr muzsikus megtisztelése, hanem Pär Sundström ötlete volt. Egy hónappal a koncert előtt már azt is lehetett tudni, hogy kik lesznek eme legendásnak szánt zenekar tagjai: az Alestorm kalózai mellett nyenyeréző (ez a tekerőlant népi magyar neve, mielőtt bárki megsértődne), de már egy Ayreon-lemezen is feltűnt Patty Gurdy, a villanyhegedűjével egyre több metálszámot feldolgozó Mia Asano, és a hasonló vonalon mozgó Noa Gruman, mint énekesnő.

Őket egy hattagú kórus – minden szólamból egy –, valamint főleg vonósok és rézfúvósok egészítették ki, emellé még egy fuvola és egy oboa fért be, meg három ütős, utóbbiból egy klasszikus hangszereken játszó, meg kettő, akiknek a játékmódja leginkább a taiko-dobosokra emlékeztetett. Pont hét órakor fel is csendültek a szimfonikus dallamok, amelyekből a Ghost Division kerekedett ki, ezt követte a Bismarck, majd az új Legends lemezről Szent Johanna története – utána pedig most is leginkább az első világháborús lemezek domináltak, a narratív változattal. Mindezt egy nagyon szép hangszerelésű, tiszta hangzású egy órás produkcióba öntve, ahol a szólisták se nyomták el a többieket. Patty néha furulyára és svéd billentyűs hegedűre is átváltott, máskor pedig a névadó hangszeréből csalt ki olyan torzított hangokat, mint az Apocalyptica a csellókon – a legtöbbször amikor a szintén gyakran torzító Mia hegedűjével kezdett bele hangszerpárbajba. Kifejezetten megrázóra sikerült a Final Solution, a Winged Hussarsban pedig fel lehetett fedezni Christofer nyolc évvel korábbi dallamait is (mikor később rákérdeztem nála, kiderült, hogy most nem kérték fel közös munkára, de az akkori kottákat megtarthatták). A végén még a Swedish Pagans közönségénekeltetése is belefért, de egyébként jobb lett volna, ha ennyi interakció jön csak a nézőtérről, és nem a legszebb részek alatt kezdenek el olyan agyamenten tapsolni, mint egy falunapon, vagy egy tévés szórakoztató műsor alatt.

A fél óra átszerelés bőven elég volt arra, hogy helyet csináljanak az este fő attrakciójának... a megjelölt időpontban viszont nem valamilyen harci induló hangzott fel, hanem egy affektáló férfihang szólt a közönséghez, majd ki is sétált a színpadra... egy Napóleonnak öltözött fickó! Hosszú monológja jól alátámasztotta, hogy a bolondokházáról szóló viccekben miért pont ennek a történelmi személyiségnek képzeli magát a legtöbb ápolt – de itt legfeljebb csak az volt a vicces, ahogy egy másik svéd zenekar egy bizonyos nagy slágeréről fejezte ki a nemtetszését. A vásári komédiát pedig még tovább fokozták, amikor megjelent Dzsingisz kán, utána pedig még Julius Caesar is, és ezek nekiálltak egymással vitatkozni, hogy kinek mit köszönhetett az emberiség, és ki a nagyobb legenda. A nézeteltérést végül úgy rendezték, hogy a mongol és a francia despota egyesült erővel szúrta le a római császárt. A közönség meglepő türelemmel viselte ezt a félórásra nyúlt bevezetőt, aminek a végén besétált egy öreg keresztes lovag, és békére intette a feleket... az őket kísérő harcosok öltözete mögött pedig már a Sabaton zenészei rejtőztek.

Miután a kardokat gitárokra cserélték, már csak a ruházatuk alapján sem volt kérdéses, hogy az új lemez első dala, a Templars következzen – és a színpadot is egy középkori vár foglalta el díszletként a korábbi tankok és lövészárkok helyett. A folytatásban gyorsan letudták a friss albumot – közben a The Last Standet ki is pipálták a címadójával –, de sajnos szinte kizárólag azokkal a számokkal, amelyek nekem nem tetszenek annyira. A nekik szentelt művekbe a három ripacs is visszatért, illetve azok előtt meg után is tovább fárasztották a nagyérdeműt a szövegeikkel... emellett pedig a zenekari tagok is többször öltöttek valamilyen jelmezt az egyes számokhoz illően. Látványból egyébként is akadt bőven: az I Emperor alatt ágyúkat sütöttek el – ehhez képest viszont a pirotechnika használata még mérsékelt is volt – a dobszólóval felvezetett A Tiger Among Dragons extra ütős témáit Rörland és Englund szólaltatta meg a Stormtroopers robbanószeres ládáiból elővarázsolt taiko-dobokon, miközben helyettük Joakim Brodén vett gitárt a kezébe, az Attack of the Dead Men közben meg a banda a kiemelt állóhelyen is körbegyalogolt, hogy ott intézzen gáztámadást a közönség ellen. (Ahol viszont adtak, közben máshonnan el is vettek: a Red Baronban most nem volt élő billentyű, és a Christmas Truce – amely egyébként szomorú bizonyítéka annak a karácsonyi képmutatásnak, ami békeidőben és kicsiben is sok emberi közösségben megy – is megmaradt havazás nélkül.)

Show tehát volt dögivel, amit még tovább fokozott az is, hogy a frontember most is hangot adott annak, hogy az édesanyja cseh származású, és jelen is van ott nézőként – amiért cserébe két Kisvakondot is feldobtak neki, és gyakran hangzott fel, hogy „ještě jedno pivo". Szerencsére nem pusztítottak el olyan sok sört ahhoz, hogy ne hozzák az elvárt formájukat, és a hangzás is be tudott állni elfogadhatóra. Ahogy viszont a Powerwolf koncertjein, itt is azzal kellett szembesülnöm, hogy nem nagyon akarnak közönségkedvenceket megtartani az egyre jobban hátrébb szoruló régi lemezekről: csak a Primo Victoria és a Carolus Rex ugyanilyen nevű számai – utóbbi svédül előadva – fért bele a programba, meg a legelső, még nem háborús témájú albumról a Masters of the World. A nyitó cirkusz helyett sok minden elfért volna a Coat Of Armsról meg a The Art Of Warról... de itt még utóbbi címadóját is feláldozták, hogy – egyébként szép gesztusként – a Far From the Fame csehszlovák pilótájának történetével kedveskedjenek a helyi közönségnek. Hasonló volt egyébként a bécsi és a krakkói koncert, ahol egyformán adta magát a Winged Hussars, illetve Svédországban az A Lifetime in War – ezeket a helyeket leszámítva azonban egyáltalán nem volt átfedés a Legendary Orchestra műsorával, így tulajdonképpen két felvonásnyi Sabatonból lehetett részünk...

... de attól még jobban tudtam volna örülni, ha az a második felvonás nemcsak a fél óra süketeléssel együtt válik két órássá, hiába próbálták ezt később azzal kompenzálni, hogy Noa Gruman és a kórus a műsor második felében is kijött a színpadra, hogy megtámogassanak minden refrént. A klasszikus zenészek ezzel szemben már nem csatlakoztak be a későbbiekben, pedig valószínűleg még az is tudott volna dobni az eseményen. Az átlag rajongók persze most is megkaptak mindent, amivel a banda megalapozta a sikerét, de nekem egyértelműen a szimfonikus produkció miatt érte meg elmenni – ezzel a Powerwolfnak is jól feladták a leckét, hiszen ők hiába adják ki egy ideje az összes lemezüket már ilyen extra változatban is, még soha nem szólaltatták meg élőben. Ezt később is megnézném bármikor, nagyobb léptékben és lehetőleg kulturáltabb körülmények között... A „normál" Sabaton koncertekkel szemben viszont inkább marad a távolságtartás, főleg, ha később is arra vetemednének, hogy színházat csinálnak zene helyett.

Fotó: JensThePanda / Sabaton Official (a képek a turné vegyes állomásain készültek)