Shock!

november 21.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pearl Jam: Vs.

1019pj1Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a seattle-i Pearl Jam második albuma. A Vs. a maga idejében több szempontból is teljesen mást hozott, mint amit sokan vártak volna tőle: a zenekar egyrészt nem is próbálta vele megismételni az orbitális sikerű Ten debütöt, emellett pedig elutasították a zeneipar játékszabályait, és visszafogták a promóciós tevékenységet is. Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulása természetesen az volt, hogy – a korszakban teljesen példátlan módon – nem forgattak klipet az anyaghoz. Az album ugyanakkor még ezzel együtt is a grunge-éra egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett: a Pearl Jam ekkoriban egyszerűen nem veszíthetett, akármit is csináltak.

megjelenés:
1993. október 19.

kiadó:
Epic
producer: Brendan O'Brien & Pearl Jam

zenészek:
Eddie Vedder - ének
Stone Gossard - gitár
Jeff Ament - basszusgitár
Mike McCready - gitár
Dave Abbruzzese - dobok

játékidő: 46:11

1. Go
2. Animal
3. Daughter
4. Glorified G
5. Dissident
6. W.M.A.
7. Blood
8. Rearviewmirror
9. Rats
10. Elderly Woman Behind The Counter In A Small Town
11. Leash
12. Indifference

Szerinted hány pont?
( 51 Szavazat )

A Pearl Jam a világ tetején csücsülve fordult rá második nagylemezének munkálataira 1992 legvégén, ám a sors jellemző fintora, hogy a zenekar az előző éra sztárjaival ellentétben kimondottan nehezen kezelte ezt a helyzetet. Az 1991 nyarának végén kiadott Ten debüt ekkorra közel 5 millió példányban kelt el csak az Egyesült Államokban, amivel a zenekar a Nirvana mellett az új rockmozgalom vezető csapata lett, noha egyáltalán nem készültek – és nem is készültek fel – erre. Nem csoda, hogy ebben a helyzetben kissé bizonytalanul láttak neki a próbáknak 1993 legelején. „Olyan szintű körülöttünk a felhajtás, hogy szinte belefulladunk", mondta Stone Gossard ekkoriban egy interjúban. „Néha azt kívánom, bárcsak mindenki elfelejtené, hogy Seattle-ből érkeztünk. Tök jó lenne, ha azt gondolnák, hogy mit tudom én, Clevelandből, vagy valami hasonló helyről származunk..."

A feszültség minden tekintetben Eddie Vedder körül összpontosult, aki frontfiguraként a legnehezebben viselte a tagok közül a reflektorfényt, meg persze azt, hogy ügyeletes rockistennek kiáltották ki. A seattle-i felkészülési szakaszban még egész jól elvolt társaival, ám amikor a csapat – legjobb esetben is fél- vagy inkább harmadkész dalokkal a tarsolyában – bevonult a kaliforniai Nicasióban található The Site stúdióba, teljesen begörcsölt. A hipermodern stúdiókomplexum kétségtelenül jól passzolt a Pearl Jam ekkori szupersztár-státuszához, Vedder azonban bepánikolt a nyugodt, gazdag környezettől: „Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert maga a hely nagyon kényelmes volt."

1019pj3

Eleinte a csapat új producere, Brendan O'Brien sem nagyon tudott mit kezdeni az énekessel. O'Brien elsősorban az egyik legaktuálisabb sikerlemez, a Stone Temple Pilots Core-ja miatt kapta meg a melót a kiadótól, és az elejétől fogva pozitívan állt a csapathoz, de Eddie-hez ő sem igazán találta a kulcsot: „A semmiből lettek hihetetlenül népszerűek. Ebben a helyzetben az én feladatom leginkább az volt, hogy egy helyiségbe tereljem őket, és olyan állapotba hozzam a zenekart, amiben képesek felvételeket készíteni, összerakni egy lemezt. Ez sok szempontból nagyon kemény diónak bizonyult, mert közben mindannyian igyekeztek a saját módjukon intézni az ügyeket. Jeffet és Stone-t elég jól ismertem korábbról, de a többieket sokkal kevésbé, Eddie-t pedig gyakorlatilag egyáltalán nem. Hozzá akkoriban elég nehéz volt közel kerülni, és mivel úgy tűnt, nem is nyitott az ilyesmire, olyan nagyon keményen én sem próbálkoztam. Inkább amolyan munkakapcsolatban gondolkodott, ami egyébként szintén nem bizonyult mindig gördülékenynek. Aztán valahogy mégis kiforrották magukat a dolgok." Jeff Ament: „Kicsit úgy éreztük, mintha megint az első albumunkat készítenénk, hiszen új dobossal és új producerrel dolgoztunk. Dave Abbruzzese ráadásul teljesen másban volt jó, mint Dave Krusen, így az egész lemez groove-ja eltért a Tenétől."

Abbruzzese pörgése egyébként plusz feszültségforrásnak bizonyult, a társaihoz a Ten turnéira bekerült dobos ugyanis harsányabb, rocksztárosabb figura volt, és – szinte egyedüliként – baromira élvezte a zenekar körüli felhajtást. Vedderrel szemben Dave imádta a napfényes kaliforniai stúdiót, és semmi kifogása nem volt a posztermagazinok vagy a sikoltozó tinicsajok ellen: „Amikor fiatalabb koromban arról hallottam, hogy egy zenekar elad egymillió lemezt, mindig úgy képzeltem: összekapaszkodnak, és legalább egy percen át fel-alá ugrálnak együtt, meg olyanokat mondanak, hogy el sem hiszik ezt az egészet. Na, hát itt baromira nem ez történt. Itt egymagamban ugráltam fel-alá... És egyébként is, minden döntést hihetetlenül intenzív agyalás előzött meg. Ami amúgy tök jó, de néha azt kívántam: bárcsak lelazulnának egy kicsit, és elengednének bizonyos dolgokat. Basszus, akár még hozzunk egy rossz döntést is!"

1019pj6

Nem hatott a feszültség enyhülése irányába, hogy a lemez anyaga dalonként, a helyszínen állt össze, Veddernek ugyanis nehezére esett magába nyúlni a megfelelő inspirációért: „A Ten készítése idején egy pincében laktunk. Gatorade-es palackokba hugyoztam, és folyamatosan rohangásztam ki a parkolóórához a negyeddollárosokkal, hogy ne kapjak büntetőcetliket a furgonomra. Most viszont úgy éreztem, túlságosan is messzire kerültünk a pincétől, és baromira nehéz volt számomra dalokat írni azon a helyen, különös tekintettel a szövegekre. Nyilvánvalóan nem tudok szövegeket írni a luxuskörnyék hegyoldalairól és fáiról, sokkal inkább az emberek és a társadalom problémái érdekeltek, meg persze a káosz és a zűrzavar. És persze az, hogy választ találjak arra a kérdésre: mi a francot keresünk mi itt egyáltalán?" O'Brien: „Általában délben kezdtük a melót. Megkérdeztem, mi van mára a tarsolyukban, aztán nekiálltunk, egyesével haladva a dalokkal. Így csak olyan fiatal emberekkel lehet dolgozni, akik még nem készítettek túl sok lemezt, mert ha már túl vagy néhányon, rádöbbensz: az ilyesmiből csak problémák származnak. De egyébként ezzel együtt is jók voltunk együtt akkoriban. Egy idő után ott is pontosan tudták, mit akarnak elérni, és azzal is tisztában voltak, mit csinálnak. Egy körrel később, a Vitalogy munkálataiba például úgy fogtunk bele, hogy konkrétan egyetlen új daluk sem volt."

A lemez Five Against One munkacímen futott az Animal című szám egyik sora után, Vedder és négy társa, illetve O'Brien munkakapcsolatára is értelmezhető módon. Az énekes és a hangszeres szekció, illetve a producer még abban sem igazán értett egyet, egyáltalán milyen dalokat kellene feltenni az új albumra, és Eddie azt is jóelőre, már ebben a szakaszban kikötötte, hogy nem hajlandó videóklipet forgatni egyetlen számhoz sem. A Pearl Jam ebben a kérdésben azelőtt is karakán módon viselkedett: a Ten Blackjéhez például még a kiadó leghatározottabb követelései ellenére sem készítettek videót. Az viszont még ennek fényében is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen pozícióban leledző csapat az MTV-korszak csúcsán egyáltalán ne forgasson klipet. Eddie ráadásul bizonyos kérdésekben már-már egyenesen önsorsrontónak tűnt. O'Brien: „Egy nap éppen a Better Mant játszották, amikor megérkeztem. Egyből azt mondtam: ez állati jó, igazi sláger, miért nem mutattátok még eddig? Erre mindenki elkezdett szótlanul maga elé meredni, és az egész szobában megfagyott a levegő. Tudtam, hogy valami rosszat mondtam, aztán kiderült: Vedder meg sem akarta tartani a dalt, inkább odaadta volna Chrissie Hynde-nak valami Greenpeace által összerakott jótékonysági albumra. Utána meggyőztük, hogy hiba lenne így tenni – ez azon kevés eset egyike volt, amikor az a bizonyos öt ember legyűrte azt az egyet –, de a dal még így sem került fel a lemezre, csak a következőre..."

1019pj7

Aztán ahogy telt az idő, valahogy mégis sikerült átvészelniük ezeket a heteket. Ament: „Edre nagyon komoly nyomás nehezedett a felvételek során. Zenekarként mi, hangszeresek annyira együtt voltunk akkoriban, hogy tulajdonképpen minden ment magától, neki viszont roppant nehéz feladatot jelentett befejezni a nótákat, és nem is érezte magát kényelmesen egy olyan puccos, szép helyen. A helyzet úgy vált egyre nehezebbé, ahogy haladtunk előre, így aztán megpróbáltuk olyan kényelmetlenné varázsolni a helyet a kedvéért, amennyire csak lehetett... És ahogy belemerült a dalaiba, valahogy rátaláltunk a megfelelő vágányra."

Az album végül nagy szenvedések árán elkészült, és mindenki elégedettnek bizonyult vele. A megjelenés előtt a csapat még átruccant Európába, ahol önálló fellépések mellett a U2, illetve Neil Young vendégeként játszottak több városban is. A U2 elé személyesen az írek hívták őket, és ugyan a közönség emlékeik szerint nem igazán bizonyult vevőnek rájuk, a koncertek ténye önmagában is tovább növelte hírnevüket. A Five Against One helyett Vs. címet kapott második album végül 1993. október 19-én került a boltokba, és a csapat tartotta magát előzetes döntéséhez: nem készítettek előzetes felvezető single-t, és mindenféle promóciós tevékenységet igyekeztek a minimumszintre fogni, amiben a zenekar is közvetlenül részt vett. Gossard: „A lemez címe azt a rengeteg szenvedést jelképezte, amin az ember átmegy, amikor megpróbál lemezt készíteni. A függetlenséged, a lelked áll szemben ilyenkor mindenki máséval. Ebben a zenekarban, és úgy gondolom, általánosságban véve a rockzenében is majdnem annyira fontos a kompromisszum művészete, mint az önkifejezésé. Lehet, hogy valahol öt nagyszerű alkotó zenél együtt, de ha nem képesek kompromisszumokat kötni és közösen dolgozni, maga a zenekar nem lehet jó. Lehet persze, hogy Eddie-nek mindez mást jelentett, de amikor először meghallottam az Animal dalban a one, two, three, four, five against one sort, egyből nagyon megtetszett."

1019pj5

Amennyiben valaki a Ten második részét várta a Pearl Jamtől, óhatatlanul is csalódnia kellett. Az anyag megőrizte a debütáló album felfokozott érzelmekben gazdag, tiszta és őszinte hangulatát, de összességében annál lendületesebbre, agresszívebbre sikeredett, amire csak rátett egy lapáttal az élő, lélegző megszólalás. Noha nem nagyon szokás kiemelni a jelentőségét ma már (meg akkoriban sem igazán emlegették), én magam nem becsülném le a változásokban Abbruzzese szerepét. A dobos sokkal arcbamászóbban van jelen a dalokban, mint a debütön Dave Krusen, tényleg betölti a terepet húzós, groove-os játékával, és ahogy a fentebb citált interjúrészletben is szerepel, valóban eléggé megváltoztatta az egész lemez hangulatát. És mindezt igazolandó, ugyebár rögtön a nyitó Go zenei alapjai is tőle származtak, amely rögtön az album legriffcentrikusabb darabja, bár persze mentes minden tipikusságtól, és nem is hasonlít senki és semmi másra, leszámítva persze a Pearl Jamet. Klasszikus megoldás, ahogy a zenekar a feszült verzék és Vedder zaklatott előadásmódja hátán eljut a refrénig, ahol az egész sztori kinyílik, a hallgató arcán pedig szétterül a széles mosoly.

Az Animal védjegyszerű Gossard-nóta, az old school rockriff valamennyire megidézi a Ten hangulatát, és maga a dal is a '91-es vonal utódja, mégsem olyan direkt himnusz, mint az Even Flow vagy az Alive: sokkal inkább óvatosan, finoman tapogatózva mászik be a hallójáratokba, viszont tartósan ott is marad ezek után. Ugyanezzel a tulajdonsággal a visszafogott Daughter is rendelkezik, amelyben inkább klasszikus amerikai folkrockos ízek köszönnek vissza a bandára oly jellemzően: tipikus „szép" dal a Pearl Jam stílusában, nem balladisztikus, de kellően érzékeny és visszafogott. Akkoriban ezeket a dolgokat nem volt szokás emlegetni a grunge skatulya agyonfetisizálása és a korábbi érával való éles szembeállítása miatt, viszont fülbeötlő: a Glorified G-ben is a csapat '70-es évekbeli hatásai jelennek meg, de még némi countrys, funkos játékosság is akad benne. Magyarán szólva ez is igazi klasszikus rockzene mindenféle alternatív vagy avantgarde él nélkül, még ha a saját csavarjaikkal is vezetik elő ezt. Ebből a szempontból Courtney Love egyáltalán nem tévedett, amikor azt mondogatta, hogy a Pearl Jam inkább az egy körrel azelőtti bandákkal áll rokonságban, nem a Nirvanával... A dal már-már meglepően napfényes, könnyed hangulata mindenesetre utánozhatatlan.

1019pj9

A Dissident az album egyik emblematikus szerzeménye, rejlik ebben is nem kevés a Ten hangulatából, mégis továbblép a debütáló lemezen: mélyről fakadó, hihetetlenül tiszta és érzelemgazdag darab, ahol McCready „folyós" gitárjai adják meg a megfelelő hangulati aláfestést a főszereplő Vedder csodálatos dallamainak. Pontosan az ilyen típusú szerzemények miatt vált a Pearl Jam az X generáció elsőszámú hangjává – amit itt hallunk, azzal egyszerűen nem lehet vitatkozni. A W.M.A. (azaz White Male American) ezzel szemben bizonyosan nem kerülhetett volna fel a Tenre, ugyanakkor számomra szintén az album legjobbjai közé tartozik. Az alapot itt Abbruzzese minden teret kitöltő dobalapjai adják meg Ament monoton módon pumpáló basszusfutamaival, amelyekre aztán tökéletes érzékkel úsztatják rá a visszafogottan játszadozó gitárokat, de Vedder is csak valahonnan a háttérből keveredik elő. A végeredmény egy teljesen atipikus, jammelős hangulatú darab, amely valósággal hipnotizálja a hallgatót, és jól is jön utána a Blood enyhén punkos, a zenekar szintjén akár még zúzósnak is nevezhetően direkt megközelítése.

A Vedder által jegyzett Rearviewmirrorban már valamennyire a csapat későbbi korszakát vetítik elő. Ez a szám sem szerepelhetett volna a Tenen ebben a formában pattogós ritmusával, ugyanakkor valahol vicces: a refrén-szerű betétben itt is simán ott figyelnek a Pearl Jam '70-es évekből eredeztethető hatásai, amiket jobbhíján akár országúti amerikai rockzenéknek is nevezhetünk összefoglaló jelleggel. Magyarán szólva ez a szám sem áll sokkal közelebb egy Scentless Apprentice-hoz vagy Radio Friendly Unit Shifterhez, mint mondjuk a Nothin' But A Good Time vagy a Cherry Pie... Mint ahogy a funkos ütemű Rats sem, amelyben még maga Eddie is szinte csak recsitálja a szöveget az alapokra, hogy aztán a refrénben kieressze a hangját, és azonnal libabőröket varázsoljon az ember karjára. A verzékről itt nekem mindig az jutott eszembe, hogy olyanok, mintha a Pearl Jam nekiállt volna Red Hot Chili Pepperst nyomni, de a szám végső kifutása persze teljesen eltérő lesz. Nálam ez is óriási kedvenc, egészen különleges darab.

1019pj2

Az Elderly Woman Behind The Counter In A Small Town ismét Vedder dala, klasszikus történetmesélős, akusztikus alapú darab az olyan mesterek nyomdokain, mint mondjuk Neil Young, csak persze a Pearl Jam védjegyeivel, beleértve ebbe a gitárdíszítéseket és Ament csodálatosan mormogó basszusfutamait is. Eddie ismét kiönti a lelkét, de egyetlen pillanatra sem énekli túl a dalt, amely ennek köszönhetően végig megmarad földközelinek és egyszerűnek. A Leash ezzel szemben ismét direktebb módon rockos húrokat penget, ebben ismét a Ten hangulata és dinamikája érhető tetten – a lemez egyik legharapósabb dala, nagyon rendben van. Akárcsak a záró Indifference, viszont ez a másik véglet éjszakai, melankolikus-szomorkás hangulatával. A szolid, finom billentyűs aláfestésnek köszönhetően ez a szerzemény is erős '70-es évek-feelinget áraszt, Eddie pedig varázslatosan játszik benne a hangjával. Kerek zárás az album végére, bár a későbbi kiadások bónuszai szintén kellemesek, az akusztikus alapú Hold On éppúgy, mint McCready hard rockos szabású, instru Cready Stompja, vagy a Victoria Williams énekesnőtől feldolgozott, szívhezszólóan szép Crazy Mary.

A Vs. iránti várakozás olyan méreteket öltött, ami valahol még talán a zeneipar sokat látott rókáit is megdöbbentette. Mindez utólag persze nem csoda, hiszen amikor az album kijött, a Ten még mindig átlagosan 30 ezer példányban talált gazdára hetente az Államokban. Az azonban még így is mindenkit sokkolt, amikor a lemez az első héten 950 ezres példányszámmal nyitott a Billboard-lista első helyén. A Pearl Jam ezzel a Guns N' Roses két évvel korábbi, a Use Your Illusion II-val beállított 770 ezres rekordját döntötte meg, és egészen 1998-ig, Garth Brooks Double Live anyagának megjelenéséig verhetetlen is maradt ezen a téren. Miután a Nirvana In Uterója egy hónappal korábban „mindössze" 180 ezer példányos eladással startolt az élen, ha egyáltalán létezett a valóságban valaha ilyen kérdés, üzleti szempontból eléggé egyértelműen eldőlt a Nirvana kontra Pearl Jam méricskélősdi... Az album emellett természetesen a világ többi nagy piacán is tarolt.

1019pj4

A Vs. 1994 januárjának elejére – egészen elképesztő módon – átlépte az ötmilliós eladási határt a tengerentúlon, ami elég jól mutatta, hogy a Pearl Jam valóban egy generáció hangjává vált. A zenekar amerikai turnéja hatalmas tömegek előtt futott le, bár zeneipari berkeken belül legalább ennyit beszéltek róla amiatt is, hogy a csapat szélmalomharcnak tűnő vitákba bonyolódott a koncertpiacot uraló Ticketmaster céggel, miközben igyekeztek a lehető legalacsonyabb szinten tartani a jegyárakat. Mindez érthetően sokaknál kiverte a biztosítékot, de a Pearl Jamnek ekkoriban simán volt akkora érdekérvényesítő ereje, hogy belemehetett egy hasonló háborúba. (A turné végeztével mindez egy konkrét perben is manifesztálódott, amit végül elveszítettek, ám nem bizonyult eredménytelennek: a banda szerint a fogyasztókat megtévesztő, nyerészkedő Ticketmasternek innentől fogva külön fel kellett tüntetnie a belépőkön az árra rápakolt egyéb járulékos tételeket.)

A lemez gigászi sikere természetesen nem hatott abba az irányba, hogy Vedder jobban érezze magát a bőrében, Kurt Cobain 1994 áprilisában elkövetett öngyilkossága után pedig ismét teljesen kiborult. Noha a Nirvana és a Pearl Jam viszonya az évek során mindennek bizonyult, csak higgadtnak és kiegyensúlyozottnak nem, a tragédia után, ha lehet, még többen figyelték árgus szemekkel az énekes minden lépését, a sajtó pedig teljesen nyíltan őt kiáltotta ki a grunge-vonal új messiásának és vezéregyéniségének Cobain után. Mindez természetesen teljesen művi hülyeség volt, az énekes azonban úgy védekezett, ahogy tudott: bebújt a csigaházába, és megpróbálta átvészelni ezeket a hónapokat. A zenekar iránti igényeket ugyanakkor jól mutatja, hogy az amerikai FM-adók a Go, a Daughter, az Animal és a Dissident után még az annak idején a Jeremy kislemez B oldalán szereplő Yellow Ledbetterből is rádióslágert faragtak. Az MTV eközben jobbhíján aktuális koncertfelvételekkel meg persze a Ten rogyásig nyomatott klipjeivel igyekezett csillapítani a zenekar iránti keresletet.

1019pj8A csapat ekkoriban nem kizárólag a zeneipari szakemberektől kapott hideget-meleget a hozzáállása miatt: számos zenészkollégánál is kiverte a biztosítékot, hogy a világ egyik legsikeresebb rockbandájának élén Eddie Vedder elvonul a világ szeme elől, és – ahogy ekkoriban mondták – „siránkozik", „hisztizik". „Mikor értik már meg végre az emberek azt az egyszerű kibaszott tényt, hogy nem a kibaszott siker jelenti a problémát?", háborgott Vedder egyik ritka interjújában ekkoriban. „Kibaszottul megtisztelő, hogy az emberek szeretik a zenédet, megveszik a lemezedet, és eljönnek a koncertedre. A baj ott kezdődik, amikor sokan ezek közül elkezdik azt hinni, hogy meg tudod változtatni az életüket, meg tudod menteni őket, és emiatt lehetetlen elvárásokat támasztanak veled szemben, amik aztán széttépnek. Ez a gond. És ha ez jár a sikerrel, akkor nekem erre kurvára nincs szükségem. Ugyanakkor a siker minden szinten nehéz lehet egy zenész számára, mivel igazság szerint senki sem gondolja előzetesen, hogy sikeres lehet. Nagyon kevés zenészt ismerek, aki tényleg úgy indult neki a dolgoknak, hogy hatalmas sikereket ér majd el. Vagy legalábbis nagyon kevés olyat, akit tartok is valamire... Ha valaki eleve így áll ehhez az egészhez, az alighanem valami nagypofájú faszkalap, én pedig leszarom az ilyen arcokat. Így aztán ha váratlanul sikeresebb leszel, mint valaha is el tudtad volna képzelni, tényleg roppant nehéz lehet feldolgozni a helyzetet. Mi nem vagyunk olyanok, mint Madonna, aki manipulálja a médiát, akinek minden egyes előadásához valami új kinézet vagy tematika kapcsolódik. Az ezekhez kapcsolódó várakozások egyenesen tőle erednek, ő ebből táplálkozik: vajon mit fog most csinálni? Mi lesz a következő lépése? Imádja a figyelmet. Viszont aki ilyen, annak előbb-utóbb muszáj lesz elkezdenie sokkolni, levetkőzni, a végső határokig elmenni. Számomra viszont unalmas az ilyesmi. Nekem nincs szükségem efféle figyelemre, nem akarom ezt, és nem gondolom, hogy korrekt, aki kritizálja akár Kurt Cobaint, akár engem, amiért kurvára nem kérünk ebből az egészből. Mi ugyanis nem ezért kezdtünk el zenélni. A mi célunk az volt, hogy egy zenekarban játsszunk, lemezeket készítsünk. Ennyi és nem több."

Nem látták ezt ekkor már nagyon másképp a többiek sem, főleg, miután megtapasztalták, hogy vannak olyan befolyásosak, és játszhatnak a saját szabályaik szerint. Gossard: „Ha valaki azt mondja: srácok, ti voltatok a kedvenc zenekarom, de túl nagyra nőttetek, abban számomra sosem az a probléma, hogy az adott csapat túl nagyra nő, és onnantól fogva hirtelen elfelejt jó zenét játszani. Inkább az ilyenkor a gond, hogy ha túl nagyra nősz, egyszerűen felhagysz azokkal a dolgokkal, amit azelőtt csináltál. Attól, hogy sikeres lesz a zenekarod, még továbbra is simán lemehetsz a pincébe írni egy jó dalt." Vedder: „A mai napig nem szívesen beszélek a korai időkről meg a többi zenekarról, mert ez az egész baromság, és ahhoz, hogy valaki megértse, mi történt,, ott kellett volna lennie velünk. Kibaszott intenzívek voltak azok az évek: igazi emberekből áradó, tiszta érzésekkel indult minden, amit aztán a tömegek is nagyon gyorsan felkaptak, és az egészből karikatúra lett. Miközben mi magunk korántsem viccből zenéltünk."

1019pj10A zenekar egyébként ma sem szemléli kritikusan akkori hozzáállását, pedig annak idején a klipek mellőzése még közöttük is okozott némi feszültséget. McCready: „Kimondottan idegesített, hogy visszafogtuk a promóciót. Én továbbra is készítettem volna például klipeket. Úgy álltam hozzá, hogy ha már egyszer kaptunk egy esélyt, akkor meg kellene ragadnunk, nem pedig elcseszni az egészet... De aztán végül szerencsére úgy sült el minden, hogy nem csesztünk el semmit, hiszen még ma is itt vagyunk. Lehet, hogy az évek során elidegenítettünk magunktól bizonyos embereket, amit sajnálok, zenekarként viszont pont így sikerült túlélnünk." Gossard: „Pontosan azt tettük, amit tennünk kellett. Ed ösztönös megérzései teljesen helytállók voltak. Ha követtük volna akár a zeneiparban mozgó arcok tanácsait, akár a saját egónkból fakadó ötleteket, egészen biztos, hogy előbb-utóbb mi is megyünk a süllyesztőbe."

Ugyan a Ten eladásait nem múlta felül, a Vs. végül még MTV-s videók nélkül is az egész korszak egyik legkeresettebb lemezének bizonyult: az Egyesült Államokban hétszeres platinalemez lett, világszerte összesen pedig több mint 12 millió példányban talált gazdára. A csapat kicsit ismét elvonult a kíváncsi szemek elől, de a vasat azért tovább ütötték: meglepően gyorsan, már 1994 novemberének végén kihozták a hármas lemezt Vitalogy címmel, de a pörgős tempó itt már kicsit megbosszulta magát. Noha akadtak rajta óriási dalok (így például a Spin The Black Circle, a Not For You, a Tremor Christ vagy a fentebb említett Better Man), úgy gondolom, ez a lemez már kicsit korán érkezett, és ugyan benne rejlett a potenciál ahhoz, hogy ugyanolyan erős legyen, mint elődje, ehhez még bizonyosan érlelni kellett volna egy kicsit. Korszakhatárt jelentett az anyag abban a tekintetben is, hogy megjelenése után Abbruzzese távozott a fedélzetről, és átadta a helyét Jack Ironsnak. Az album 877 ezer példányos első heti eladása ugyanakkor megint önmagáért beszélt, és végül ez is ötszörös platina lett az Államokban.

A Pearl Jam ekkor még tehát nem szállhatott ki a verkliből, így ezután pár évig még elzárkóztak a nyilvánosság elől, aminek köszönhetően sikerült ép elmével átvészelniük ezeket az éveket. A grunge-hisztéria aztán az évtized derekára lecsengett, a tagok pedig meg tudtak maradni barátoknak, ami ugyebár elég sok hasonló státuszú csapatnak nem sikerült. Náluk azonban egy újabb, a '90-es évek végén eszközölt doboscserét leszámítva nem történtek változások, és a jövőben sem valószínű ilyesmi, főleg, hogy Matt Cameron láthatóan azonnal tökéletesen otthonra talált Gossardék között. Ament: „A zenekar első öt-hat évében mi sem nagyon beszéltük át a dolgokat. Sokszor inkább mindenki csak meredt maga elé, és mentünk tovább a következő állomásra. De kitartóak voltunk, még ha arról nem is igazán beszélgettünk, hogy éppen min megyünk keresztül, ugyanis mi magunk sem voltunk ezzel pontosan tisztában. Ez ebben az egészben a legszebb: hogy utólag is próbálunk kicsit értelmet keresni abban a bizonyos első öt-tíz évben." McCready: „Odafigyelünk a zenekaron belüli kapcsolatokra, és energiát fektetünk ebbe az egészbe. Meg persze mindent megbeszélünk egymással, amennyire csak lehet. Ez ma sem mindig könnyű, néha meg kell erőltetnünk magunkat hozzá, de rászánjuk az időt arra, hogy megoldjuk az esetlegesen felmerülő problémákat. Problémák ugyanis mindenütt vannak, viszont közben tudom, hogy szeretjük egymást, és azt is tudom, hogy imádok közösen zenélni ezekkel a srácokkal. Szeretet, megértés, elkötelezettség – ez segített át bennünket a nehézségeken. Meg persze sok szerencse, és talán a megfelelő időzítések is."

1019pj11

A Vs.-ről manapság már kevesebb szó esik, mint a Tenről, de ha felmerül, általában azért ott szokás emlegetni a debüt mellett. Noha a bemutatkozás közelebb áll hozzám, én is úgy látom: a kettes lemez szintén maximális pontszámot érdemlő anyag. A csapat szerintem később már nem is volt képes olyan teljesítményre, mint ezek a lemezek, igaz, nem is törekedtek erre, sőt, pont nem akarták soha megismételni a korábbi albumaikat. Ezért amúgy azzal együtt is nagyon tisztelem őket, hogy a későbbi dolgaikat messze nem akaródzott soha annyit hallgatnom, mint az első két albumot. De egyébként maga Gossard is elismeri, hogy különleges volt a '93-as anyag: „Talán a Vs.-nél kezdtünk ráérezni arra, mi mindenre lehetünk képesek ezzel a zenekarral. Láttam, micsoda változásra, fejlődésre képes ez a zenekar, és nagyon inspirált, hogy egyszerre tudtunk előállni balladákkal, gyors és lassú témákkal, punkos nótákkal. Akkor döbbentem rá, hogy Eddel nagyon sok különböző irányba elindulhatunk egyszerre."

A '90-es évek első felének egyik megkerülhetetlen klasszikusa ez, tökéletes korlenyomat.

 

Hozzászólások 

 
#8 pumpika666 2018-10-23 16:37
ez és a ten is zseni lemezek voltak, aztán a későbbieknek már esélyük sem volt nálam
Idézet
 
 
#7 GTJV82 2018-10-21 14:48
Nálam a Ten és a Vs fej-fej mellett örök kedvencek, nem tudnék választani közöttük. Mind2 klasszikus, 10/10.
Sajnos utána nekem elveszett a fonal Pearl Jam fronton, még néha a Yield előugrik, de igazából az első 2 lemez varázsa már nem jött/jön vissza azóta sem.
Remek írás ismét, köszönjük! :)
Idézet
 
 
#6 mthomka 2018-10-20 07:08
Nekem a Vitalogy jobban tetszett, amúgy megvan az összes stúdiólemezük, egyedül a Riot Actot tartom gyengének.
Idézet
 
 
#5 Roland 2018-10-19 21:12
Uhhh! Nagyon sz_r napom volt! De ez az írás! Vs. be a lejátszóba, sör a kézbe, szemek a képernyőre..... Ez megmentett! Nagyon jó írás kiváló képekkel! Köszönöm!
Idézet
 
 
#4 notreadam 2018-10-19 18:17
Csak a Ten után!
Idézet
 
 
#3 warmwetcircles 2018-10-19 11:54
Mikor megláttam a cikket, felkiáltottam, hogy Birkabunda!!! akarom mondani: Juhéjj!!!
Idézet
 
 
#2 bzol 2018-10-19 11:21
Az utóbbi időben gyakrabban hallgatom, mint a Ten-t. Nagyon jó album, méltó folytatás!
Idézet
 
 
#1 szl 2018-10-19 09:06
Egyértelműen a legjobb PJ lemez. Elejétől a végéig tökéletes.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Thaurorod - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.