Shock!

június 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Pearl Jam: Ten

1992. január 11-én már azoknak is rá kellett döbbenniük, hogy valami megváltozott a rockzenében, akik az előző hónapokban csak gyorsan múló divatnak tekintették a Nirvanát, hiszen ezen a napon a Billboard-lista élére került a Nevermind album, és mintegy hivatalosan is kezdetét vette a grunge korszak. A következő évek azonban nem kizárólag a Nirvanáról szóltak: a Seattle-robbanás másik legsikeresebb zenekara pont egy olyan csapat lett, akiket Kurt Cobainék körei kimondottan megvetettek hagyományosabb hangzásuk és részben hajmetalos múltjuk miatt.

A Pearl Jam közvetlen előzményének számító Mother Love Bone-ról és a zseniális Apple lemezről Timár kolléga tavaly már olyan kereken leírt minden lényegeset, hogy Seattle egyik legmeghatározóbb bandájának előtörténetét nem is szeretném különösebben boncolgatni itt. A lényeg annyi, hogy miután a Mother Love Bone tragikus véget ért, Stone Gossard gitáros egy KISS fanatikus másik gitárossal, Mike McCreadyvel kezdett el zenélgetni, akinek unszolására hamarosan régi MLB-s kollégáját, Jeff Ament basszusgitárost is bevonták a jammelésekbe.

megjelenés:
1991. augusztus 27.

kiadó:
Epic
producer: Rick Parashar & Pearl Jam

zenészek:
Eddie Vedder - ének
Stone Gossard - gitár
Jeff Ament - basszusgitár
Mike McCready - gitár
Dave Krusen - dobok

játékidő: 53:24

1. Once
2. Even Flow
3. Alive
4. Why Go
5. Black
6. Jeremy
7. Oceans
8. Porch
9. Garden
10. Deep
11. Release

Szerinted hány pont?
( 104 Szavazat )

A zömében Gossard hozta dalokat a soundgardenes Matt Cameron dobolta fel (aki aztán évekkel később a Pearl Jam főállású ütőse is lett), az így elkészült demó pedig a Red Hot Chili Peppers egykori dobosa, Jack Irons közvetítésével jutott el egy San Diego-i énekeshez, bizonyos Eddie Vedderhez. Vedder korábban egy alternatív funk rock bandában, a Bad Radióban zenélt, ám ekkor éppen nem volt bandája: részmunkaidőben melózott egy benzinkútnál. A legenda szerint a demó meghallgatását követően elment szörfözni, miközben fejben szövegeket, illetve énektémákat írt három dalhoz. Az eredményt rögzítette, majd elpostázta Seattle-be, és annyira meggyőzte Gossardékat, hogy 1990 októberében szinte egyből felreptették magukhoz próbálni (rajta kívül csupán egyetlen énekest próbáltak ki korábban). Nem kellett túl sokat győzködniük magukat arról, hogy ő a megfelelő ember a banda élére: mindössze egy hetet zajongtak ekkor már Dave Krusen dobossal kiegészülve, és ezalatt megírtak együtt egy teljes lemezanyagnyi komplett nótát. A tagok kedvenc kosarasa után ekkor még Mookie Blaylock néven futó felállás október 22-én adta első koncertjét Seattle-ben. (Eddie hangját lemezen először az elhunyt Mother Love Bone frontember, Andy Wood emlékére készített Temple Of The Dog album Hunger Strike dalának refrénjében hallhatta a nagyközönség a következő év áprilisában.)

A Mother Love Bone-os múlt révén az Epic Records gyorsan leszerződtette a csapatot, habár az ötösfogat ezen a ponton még egyáltalán nem érett össze. Jeff Ament: „Messze jártunk még attól, hogy igazi zenekarnak lehessen minket nevezni, és tulajdonképpen a lemezt is csak azért kezdtük el megcsinálni, hogy legyen egy jó ürügyünk turnézni. Azt mondtuk a kiadónak, hogy tudjuk, milyen jó banda válhat belőlünk, szóval adjanak nekünk lehetőséget a koncertezésre. Ehhez pedig először egy albumra volt szükség." Meg persze egy normálisabb hangzású névre is. Az első promóciós szövegek szerint a Pearl Jam nevet az énekes Pearl nevű nagymamája ihlette, aki remek lekvárt tudott készíteni bizonyos hallucinogén növénykékből, de Eddie jó másfél évtizeddel később elárulta: mindebből egy szó sem volt igaz, noha valóban volt egy dédnagymamája, akit Pearlnek hívtak. Ennek ellenére a név első szavát nem ő, hanem Ament dobta be a közösbe, a jam pedig a közös jammelésekre utalt. (Az persze kétségtelen, hogy a kamusztori lényegesen izgalmasabban hangzik ennél.)

1991 elején a csapat Rick Parashar producer segítségével nekilátott az első lemez felvételeinek, és két felvételi ciklussal májusra tulajdonképpen teljesen el is készültek vele. Dave Krusen ekkor már nem volt a banda tagja, mivel képtelen volt letenni az üveget, Gossard és Ament pedig nem kívánták végignézni, amint Wood után újabb cimborájuk rohan padlógázzal a betonfalnak. Krusen helyére néhány koncert erejéig először Matt Chamberlain, majd később Dave Abbruzzese ült be. A Ten album – amely azért Mookie Blaylock mezének száma után kapta a címét – végül 1991. augusztus 27-én került a boltokba.

Ha egy mai tizenéves meghallgatja a Tent, talán nem is esik le neki először, miért jelentett az album akkora különbséget a korszak hajmetalos trendjeihez képest, és ez nem véletlen. A Seattle környéki underground egy része – például a Nevermind albumot párhuzamosan kiadó Nirvana körei – éppen emiatt soha nem is fogadta el közülük valónak a Pearl Jamet, mondván, hogy már a Mother Love Bone is csupán „fake cock rock" volt, és a folytatás sem sokban különbözik attól. Ha ez így ebben a formában nem is igaz, az azért tény, hogy a korai Pearl Jam zenei világa igazából egy szemmel sem állt közelebb a Nirvana zajos, punkos-popos vonalához, mint mondjuk a grunge által utóbb a zeneiparból kisöpört hard rockerekéhez. Botorság is lenne tagadni, hogy ez a hagyományosabb megközelítés az album későbbi elképesztő sikerében is közrejátszott. Ha ugyanis lehántjuk a Tenről azt a sok hangzatos baromságot, amit a média akkoriban ráragasztott, nem hallunk mást, mint egy velejéig őszinte, spontán hatású, nagyon fogós és himnikus dalokkal teli hard rock albumot. Vedderék nyilván nem úgy szóltak, mint a Poison, de a Mother Love Bone öröksége ekkoriban még egyértelműen éreztette magát a dalaikban, akárcsak a '70-es évek hagyományos rockzenéinek hatása. Mindezt egyébként maga a zenekar sem tagadta. Ament: „Szerintem a rock megnevezés illik ránk leginkább, de tény, hogy alapvetően heavy metal bandákon nőttünk fel. Én is a Judas Priestet, az Iron Maident, az Aerosmith-t meg a KISS-t hallgattam tinédzserként, akárcsak a többiek, de amit játszunk, az szerintem valamivel több pőre metalnál. Úgy gondolom, a heavy metal önmagában kissé steril zene, mi pedig igyekszünk minél szélesebb spektrumot átfogni. Eddie sem azokat a tipikus metalszövegeket írja, ő annál kicsit emelkedettebb, költőibb típus."

A Ten a lemez végén keretként ismét visszatérő, basszusalapú intro után három elképesztően elementáris, kijózanító erejű témával indul, amelyek olyan hatást keltenek, mintha az ember hosszú víz alatt töltött idő után végre hirtelen felmerülne a felszínre. Az elfojtottan dühös, lüktető Once, a légies hangulatú Even Flow és főleg a kolosszális Alive himnusz ebben a formában valóban valami újat jelentettek 1991 tömegtermelésre beállt rockipari viszonyai között. Bennük volt a klasszikus rock minden erénye, de főleg Vedder öblös hangjának, mély szövegeinek és szenvedélyes előadásmódjának köszönhetően összességében igazából nem hasonlítottak senki máshoz. És noha a nagyközönségnek néhány hónapig nem esett le, hogy pontosan miről is van itt szó, a kritikusok egy része az album hallatán szinte azonnal tudta, hogy Washington állam fiatal csapatai közül nem egyedül a Nirvana válhat a '90-es években generációs rockbandává.

A lemezről persze nemcsak a nyitó hármas jó: a Ten a teljesen kerek rocklemezek egyike, ami ugyanakkor kellően változatos is ahhoz, hogy senki se unja meg. A zenekarban egészen hihetetlen tűz égett ebben a periódusban: a rockosabb, lendületesebb témákban (Why Go, Jeremy, Porch, Deep) már-már transz-szerű szenvedély lángol, a lassabb, érzékenyebb nóták (Black, Oceans, Garden, Release) hatása elől pedig szintén nincs menekvés, egyszerűen rátelepszenek az emberre. És ami a legfontosabb, a Pearl Jam debütáló albuma annak ellenére is hallgattatja magát, hogy alaptónusát tekintve a dalok kimondottan sötétek. Mindebben a lemez megszólalása is nagy szerepet játszik, ez ugyanis – a seattle-i ultra-alternatívok legnagyobb megvetését kiváltva – egyáltalán nem volt zajos és disszonáns. Habár jóval élőbb és természetesebb módon szól, mint a korszak rocklemezeinek nagyrésze, igazából nem lehet tőlük mereven elhatárolni: ezt utólag maga a zenekar is elismerte. Stone Gossard: „A Ten hangzásánál kicsit túlrockoskodtuk a dolgokat, azt hiszem. Újoncok voltunk még a stúdióban, és túl sokat agyaltunk a felvételeken, válogattunk az egyes verziók között, ami néhol megölte a dalok lüktetését. A gitárokon rengeteg az utómunka, és egyértelműen túl is visszhangosítottuk az anyagot."

A lemez első single-je az Alive volt, de már az is jól jelezte a banda hozzáállását, hogy nem voltak hajlandóak klasszikus tátogós klipet forgatni hozzá: a koncertbevágásokból álló videóban igazi élő felvételek hallhatóak. (Mai fejjel ezt is és az Even Flow klipjét is érdemes megnézni: méghogy a korai Pearl Jam cipőbámulós lett volna!) Maga a dal nem lett azonnal sláger, néhány hónappal a lemez megjelenése után, a Red Hot Chili Peppers előzenekaraként lejátszott sikeres amerikai arénaturnét követően azonban hirtelen felfedezte magának a világ. Innentől kezdve a csapat hetek leforgása alatt szupersztárrá vált. Ebben nincs is semmi meglepő, az Alive ugyanis klasszikus rocksláger a szó legjobb értelmében: tökéletes felépítésű dal, amely egyből a fülbe ragad, a szimpla szöveg pedig legalább ennyire hatásos. Nem véletlen, hogy ez a szám lett az ekkoriban oly sokat emlegetett, úgynevezett „X generáció" első számú himnusza, amely aztán egy teljes nemzedéket fordított a rockzene felé. Zeneileg persze hiba lett volna forradalmian újnak bélyegezni, hiszen egyértelműen a '70-es évek rockjának pulzálását hozta vissza egyfajta friss csavarral: igazi újdonság-értéke leginkább abban volt, hogy a Pearl Jam nem veszkócsizmában énekelt benne csöcsös csajokról. Mike McCready például utólag egyértelműen bevallotta, hogy a dal szólóját tulajdonképpen csak átvette nagy kedvence, a KISS She-jéből néhány módosítással (utóbbi szólójának mintájául pedig Robby Krieger megmozdulása szolgált a Doors Five To One-jában). Vagyis már a '90-es évek elején sem létezett igazán új a nap alatt...

A Ten az Alive sikerének hátán szép lassan kúszott egyre feljebb és feljebb a Billboard-listán, és 1992 májusában végre bekerült az amerikai Top 10-be. A banda ekkor már nem volt képes hibázni, mindenki tudta, hogy a Nirvana mellett ők jelentik a következő nagy szenzációt. „Onnantól kezdve, hogy az emberek megnézték őket élőben, egyből bekattant valami nekik", mondta utólag a banda menedzsere, Kelly Curtis. „Még csak az első turnéjukat csinálták, mégis mindenki tudta, hogy itt valami olyasmi történik, amit egyszerűen nem lehet megállítani. Hihetetlen volt, ahogy sorra csinálták a teltházakat az ötszáz fős közép-nyugati klubokban. És ha Eddie teszem azt odaszólt a közönségnek, hogy beszélni akar Brett-tel, a hangtechnikussal, a nézők a tenyerükön úsztatták el a színpadig. Soha korábban nem találkoztam hasonló reakciókkal a nézők részéről egyetlen zenekar esetében sem..." Az Alive-ot hamarosan az Even Flow és a Jeremy is követték a megaslágerré válás útján.

A Pearl Jam tagjai jóformán fel sem ocsúdhattak az első döbbenetből, és máris a média sztárcsináló gépezetének fogaskerekei között találták magukat. A Ten előbb bearanyozódott, majd átlépte az egymilliós eladást, de a vihar nem csitult, az album egyszerűen nem akart lejönni a listákról. Az őrületet csak tovább fokozta a banda felbukkanása a seattle-i jelenséget feldolgozó Cameron Crowe vígjátékban, a Facérokban, illetve a film zenealbumához odaadott óriási dal, a State Of Love And Trust. Vedder: „Nekem már százezer eladott lemez is soknak tűnt, főként ahhoz képest, hogy amikor annak idején a demókazettáimat levittem a közeli lemezboltba, mindig csak tíz darabot tudtam otthagyni, és még azokat is csupán bizományiba vették át. Aztán amikor úgy négy-öt hónap alatt elment belőlük száz darab, hihetetlenül soknak tűnt a szám: hűha, már száz kazettánk elfogyott! Akkora sikert, amekkorát a Ten lemez aratott, nem igazán lehet felfogni, de ez számomra mindössze annyit jelent, hogy fél évre előre ki tudom fizetni a lakbéremet. Így legalább egy gonddal kevesebb szakíthat el a zenétől, engem ugyanis kizárólag a zene érdekel. Az egész hacacárénak annyi értelme van, hogy ezáltal egy csomó emberhez eljut a muzsikánk. Rengeteg csodálatos zene van, amiről senki sem hallott. Ismerek olyan fickókat, akik otthon, a négycsatornás magnójukkal veszik fel a nótáikat, talán a legjobb muzsikákat, amiket életemben hallottam. Ezeket a dalokat soha a kutya sem fogja hallani, de ettől még egy cseppet sem lesznek rosszabbak."

A banda 1992 végén befejezte a turnézást, és belefogott a második lemez munkálataiba, a tagok azonban ekkoriban már nem csináltak titkot abból, hogy cseppet sincs ínyükre a felhajtás, és nem kérnek az MTV-s sztárságból. A Blackhez ugyan még a lemezkiadó leghatározottabb követelése ellenére sem voltak hajlandóak klipet készíteni, de a hólabda elindult, és nem lehetett megállítani. A Ten amerikai eladásai 1993 tavaszán túllépték a Nirvana Nevermindjának példányszámát, és amikor az év végén megjelent a csapat második albuma, a Vs., az első lemez még mindig átlagosan heti 30 ezer példányban talált gazdára az Egyesült Államokban. Ezek után senkit sem lephetett meg, hogy a Vs. abszolút rekorddal, az első héten 950 ezer eladott példánnyal nyitott a Billboard élén... A csapat azonban ekkorra már felvette a sündisznó-pozíciót, és egyszerűen nem készítettek videót az albumhoz. Vedder: „A Jeremy volt az egyetlen igazi klipünk, a többi csak élő bevágásokból állt. A Jeremy esetében volt egy nagyon erős sztori a nóta mögött, amiről a zenekar úgy gondolta, hogy feltétlenül meg kell filmesíteni, de a Blacket például még a lemeztársaság leghatározottabb követelésére sem voltunk hajlandóak kislemezen kiadni és klipet forgatni hozzá. Egyszerűen vannak olyan dalok, amelyeket nem szabad betenni a slágerek közé, mert azzal magát a nótát ölnénk meg. Mi nem azért írunk dalokat, hogy azokból slágerek legyenek. Az olyan törékeny nótákat, mint amilyen a Black is, pillanatok alatt összeroppantja a biznisz. Egy MTV Video Music Awards-féle esemény csak arra jó, hogy egybegyűjtsék a hírességeket, aztán mindenki játszhassa a rocksztárt. Nekünk ehhez semmi, de semmi közünk. Amikor először látsz egy klipet, mindent végiggondolsz, amihez az adott dal és a hozzá forgatott videó kapcsolódik, de miután valamit túljátszanak, már senkinek sem jut eszébe semmi a klip láttán és a nóta hallatán. Azt pedig nem lehet megcsinálni, hogy készítünk egy videót, majd meghatározzuk, hogy csupán tucatnyiszor adhatják le... Így aztán jobbnak láttuk azt, ha nem is csinálunk videoklipet."

Az elődjénél egyszerre összefogottabb és szerteágazóbb Vs.-ben még ott rejlett a Ten lendülete, de a debüt erejét még tagadhatatlan nagyszerűsége mellett sem tudta felülmúlni. Nem véletlen, hogy máig is a Ten számít a Pearl Jam definitív anyagának, és nem mellesleg a '90-es évek egyik legsikeresebb amerikai rocklemezének is: az Államokban tizenháromszoros platina, és napjainkig összesen több mint 20 millió példányban kelt el világszerte. Kultuszát és örökérvényűségét jól jellemzi, hogy 2009-es újrakiadását is helyből 60 ezren vették meg a megjelenés hetében. Ahogy írtam, a Vs. még abszolút méltó folytatás volt, a '94-es Vitalogy azonban szerintem már kissé korán érkezett, és ugyan néhány dalában még érezni lehetett a kezdés zsenialitását, összességében nálam már nem működött annyira. A zenekar azóta kiadott lemezei is más lapra tartoznak, mint a Ten, ezeket – a már pofásabb két legutóbbit leszámítva – soha nem is voltam képes megszeretni, de a zenekar allűröktől mentes, őszinte és elvhű hozzáállását ettől függetlenül is mindig csak becsülni tudtam. A Ten pedig örök kedvenc, egyike azon albumoknak, amelyek tökéletes lenyomatot adnak a '90-es évek első feléről, a kockás flanelingek, bakancsok időszakáról és a hidegháború vége után fellélegző, naiv illúziókkal teli világ akkori hangulatáról. Ahogy ugyanis fentebb szintén utaltam rá, a korai Pearl Jam bizony minden volt, csak éppen művészetébe beleborult, cipőbámuló, életidegen figurák gyülekezete nem. Pont, hogy kevés album rejt olyan sík őszinte őserőt, mint ez.

 

Hozzászólások 

 
#15 Dead again 2019-02-25 09:24
Óriási lemez. A Jeremy minden idők egyik leghatalmasabb dala.
Idézet
 
 
+10 #14 notreadam 2016-08-18 17:32
Ez bizony 10-es,vita nem is lehet!!
Idézet
 
 
+14 #13 GTJV82 2013-05-23 09:45
Ádám, szvsz Equinox szavaiban van igazság. A Soundgarden szerintem főleg a Louder Than Love / Badmotorfinger időkben volt Sabbath/Zeppelin/Beatles hatású ős rock/metal, utána azért a nagy színesedésben rendesen lazult és bizony, mondjuk ki, bizonyos értelemben alternatív lett a zenéjük. Nekem pl. pont ezért nem jön be a Superunknown sem, mert ott már hallhatóan hatott rájuk (még ha csak tudat alatt is) a Nirvana zenéje.
Beidézném korábbi önmagamat:
Hogy is mondta Cornell?
"Az MTV-n és a rádióállomásokn ál a rövid, popos nótákat szeretik, mint a Smells Like Teen Spirit, nekünk azonban nincsenek ilyen dalaink. Sosem írtunk dallamos popslágereket..." Ehhez képest pont ilyen lett a Black Hole Sun pl... kissé(?) paradox a dolog, nem?
Ettől persze nem lesz a Soundgarden alternatív zenekar a szememben, de egy jó zenekar lesz, akikre '94-től hatott az akkor alternatívnak mondott zenei hullám is.
Várom a KORREKT és KULTURÁLT véleményeket. :)
Szerkesztői oldalról is! :)
Idézet
 
 
+12 #12 GTJV82 2013-05-23 09:38
Remek írás, sok plusz infóval! :) Egyetértek, nálam is a Ten és a Vs. a kedvenc, amit azóta csinálnak már tényleg nem nekem szól, valahogy túl művészi nekem és kiveszett belőlük a dög, a rock tüze valahol.. soha sem felejtem el, mekkora csalódás volt anno a Vitalogy és a No Code pl., amik mai fejjel sem tetszenek.
De ettől még a Ten és Vs. páros örök klasszikus!
Idézet
 
 
+6 #11 wovbagger 2012-05-05 15:49
nagyon sokat hallgattam anno, így jó ideje képtelen voltam végighallgatni (pedig a mai napig pj-fan vagyok) - illetve nemrég mégis csak elővettem, amikor megnéztem a "pearl jam 20"-t.
(de ugyanígy vagyok a neverminddal is. ronggyá hallgattam, és ma már nincs hozzá türelmem.)
Idézet
 
 
+13 #10 joi 2012-01-15 13:33
hát igen, a cikk hatására jó pár év után meghallgattam, és még mindig üt. Ettől klasszikus egy lemez.
Idézet
 
 
+9 #9 Draveczki-Ury Ádám 2012-01-12 14:47
Idézet - Equinox:
Rock (N+PJ+STP - ők epigonok, tudom) és alt. metal (AIC SG)


De a Soundgardenben mi az alternatív? Led Zep meg Sabbath meg Beatles az egész. :)
Idézet
 
 
+16 #8 Equinox 2012-01-12 14:08
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Gaál Norbert: almát hasonlítasz össze a dióval. Nem is értem, hogy jön ide a Purple, a Heep, az Images And Words meg a Souls At Zero lemez. Illetve ki állított olyat, hogy ezek nem klasszikusok? Én biztosan nem...

Idézet - Gaál Norbert:
A grunge vonalról csak a Soundgarden és az Alice in Chains alkotott értékeset a többi semmit nem ér.

A korai Pearl Jam zeneileg szerintem közelebb állt a hagyományos hard rock vonalhoz, mint a Nirvanához. A Soundgarden meg az AIC pedig száz százalékos metal bandák voltak. Ennyit a "grunge szemétről". Ha valaha is létezett zeneileg grunge, az a Nirvanát, a Mudhoneyt és ezeket a bandákat jelenti szerintem, a PJ, a Soundgarden és az AIC csak Seattle miatt kapták meg ezt a skatulyát.

én már mióta mondom. Egyébként nagy ernyőként alternatív alá befér épp mind, de gyökeresen más ez. Rock (N+PJ+STP - ők epigonok, tudom) és alt. metal (AIC SG)
Idézet
 
 
+21 #7 Draveczki-Ury Ádám 2012-01-12 10:49
Gaál Norbert: almát hasonlítasz össze a dióval. Nem is értem, hogy jön ide a Purple, a Heep, az Images And Words meg a Souls At Zero lemez. Illetve ki állított olyat, hogy ezek nem klasszikusok? Én biztosan nem...

Idézet - Gaál Norbert:
A grunge vonalról csak a Soundgarden és az Alice in Chains alkotott értékeset a többi semmit nem ér.

A korai Pearl Jam zeneileg szerintem közelebb állt a hagyományos hard rock vonalhoz, mint a Nirvanához. A Soundgarden meg az AIC pedig száz százalékos metal bandák voltak. Ennyit a "grunge szemétről". Ha valaha is létezett zeneileg grunge, az a Nirvanát, a Mudhoneyt és ezeket a bandákat jelenti szerintem, a PJ, a Soundgarden és az AIC csak Seattle miatt kapták meg ezt a skatulyát.
Idézet
 
 
+19 #6 nausea 2012-01-11 23:55
[quote name="Gaál Norbert"]
Béna vagy, szervusz.
Idézet
 
 
+23 #5 robidog 2012-01-11 22:19
Idézet - Gaál Norbert:
Hard rock vonalon ajánlom inkább a Deep Purple, a Led Zeppelin, vagy a Uriah Heep szinte bármely lemezét...
Azokon valódi énekeseket lehet hallani, nem egy ilyen fahangú senkit.
1992-ben más lemez meg jelent ...
A rajta szereplő énekesnek túl magas volt a hangja, a gitáros túl gyorsan játszott, a dobos túl sokat beszélt, a basszusgitáros túl keveset, a billentyűs meg túl hamar kilépett.
Az egy valódi klasszikus. Nem ilyen grunge szemét.
Meg egy olyan lemez is volt 1992-ben, ami TÉNYLEG depressziós, persze "lelkek a nullán" csúnyán magyaríott címmel milyen is legyen. ..Az is alapmű, amiből ma is sokan élnek.
A grunge vonalról csak a Soundgarden és az Alice in Chains alkotott értékeset a többi semmit nem ér.

Nem vagy százas ember az biztos, mestermű és pont!
Idézet
 
 
-50 #4 Gaál Norbert 2012-01-11 21:47
Hard rock vonalon ajánlom inkább a Deep Purple, a Led Zeppelin, vagy a Uriah Heep szinte bármely lemezét...
Azokon valódi énekeseket lehet hallani, nem egy ilyen fahangú senkit.
1992-ben más lemez meg jelent ...
A rajta szereplő énekesnek túl magas volt a hangja, a gitáros túl gyorsan játszott, a dobos túl sokat beszélt, a basszusgitáros túl keveset, a billentyűs meg túl hamar kilépett.
Az egy valódi klasszikus. Nem ilyen grunge szemét.
Meg egy olyan lemez is volt 1992-ben, ami TÉNYLEG depressziós, persze "lelkek a nullán" csúnyán magyaríott címmel milyen is legyen. ..Az is alapmű, amiből ma is sokan élnek.
A grunge vonalról csak a Soundgarden és az Alice in Chains alkotott értékeset a többi semmit nem ér.
Idézet
 
 
+22 #3 Equinox 2012-01-11 21:08
A méltatás szinte olyan tökéletes mint a lemez. Emelem kalapom!
Idézet
 
 
+22 #2 oldboy 2012-01-11 16:17
A Garden pedig az egyik legkatartikusab b DAL, amit valaha hallottam! Zseniális lemez!
Idézet
 
 
+28 #1 faktor69 2012-01-11 13:34
Minden idők egyik legjobb rock lemeze, lúdbőrzés!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.