Sokat tanakodtunk azon, hogy ez a cikk végül is hova kerüljön, ide a „rendes″ albumok közé vagy a Klasszikushockba, de terjedelme miatt és mert nemrég jelent meg, talán jobban passzol a sima lemezrovathoz. A három anyag ugyanakkor saját jogán, egyenként is simán mehetne a régilemez-simogatóba, szerintem három évtized után simán klasszikus albumoknak számítanak, másrészt pedig, hiába népszerű manapság is a Kamelot, teljesen feledésbe merültek. Mi több, sok mai rajongó még csak nem is hallott talán róluk. És ez nem is feltétlenül generációs kérdés: mivel a zenekar az életmű duzzadásával és a stílus átalakulásával párhuzamosan egyre inkább le se szartaignorálta a korai időket, nincs min csodálkozni. Így most, hogy az évforduló kapcsán újra eszébe jutott valakinek a létezésük (legyen az a kiadó vagy maga Thomas Youngblood fő-főnök), így vagy úgy, de fel kell hívni rájuk a figyelmet. E tekintetben pedig mindegy, melyik rovatban talál rá a kiadvány(ok)ra a potenciális érdeklődő.
Az egy dolog, hogy nagyon szép kiállítású csomagot raktak össze, a korábbi elhanyagoltsághoz képest akár meglepőnek is tűnő igényességgel – innen nézve tényleg afféle „kiengesztelésről″ is szó lehet. Mindenesetre biztos, hogy a külcsín már önmagában elégtételt szolgáltat az első három Kamelotnak, akár az LP-s, akár a CD-s verziót nézzük. Mivel azonban (sokak „bánatára″) ez nem egy unboxing videó leírása és mert – bár tervben van, de – még nem szereztem be a vinyl kiadást, máris ugranék a zenei tartalomra. És itt akár klasszikushockos hangvételt is megüthetünk, mert bizony harminc évet kell visszaugranunk az időben.
Pár mondatot már a legutóbbi Kamelot-koncert kapcsán is elejtettem az őstörténetről, és mi tagadás, a korai munkásság nagyon más kor és világ szülötte. Kezdve ott, hogy 1995-ben a lőtéri kutyát nem érdekelte a míves, klasszikus elemekkel átszőtt amerikai heavy metal, de azért a Noise kiadó jól elműködgetett Németországban, és ők szívesen foglalkoztak tengerentúli csapatokkal, legyen az régi, ismertebb név vagy feltörekvő csapat. A death metal fellegváraként ismert Morrissound stúdió pedig szintén jól ment Floridában, hiszen a műfaj továbbra is népszerű volt, de emellett a színtér dallamosabb metálbandái is rendszeresen dolgoztak ott: nemcsak a Savatage és az Iced Earth vagy a Crimson Glory, de a Saigon Kick is. Sőt, Los Angeles-i illetősége ellenére a Warrant is itt készítette a Dog Eat Dogot. Thomas Youngblood ugyan egy generációval fiatalabb az említetteknél, de épp emiatt bizonyára ott sertepertélt az ő tinédzserkorában már nagynak számító bandák körül, és valahogy kibulizta, hogy szintén itt vehessék fel debütalbumukat, majd a továbbiakat. Ennek megfelelően mai füllel sincs különösebb gond a remaster nélküli verziókkal, illetve nem igazán adott hozzájuk sokat a ráncfelvarrás. Kicsit száraz, jellegzetes és kellemesen old school módon szól ez a karcosabb, de a billentyűknek is köszönhetően misztikus, kissé progmetálos felhangokkal tűzdelt US power.
Ha már fentebb felmerült a Crimson Glory neve, bizony az előző mondatról rögtön rájuk asszociálhat az ember, pláne amikor felcsendül a zene és megszólal az ének: a legendárium szerint többen frankón azt hitték annó, hogy maga Midnight állt a mikrofon mögött. Természetesen erről szó sincs, mert bár Mark Vanderbilt torka valóban hasonlít az övére, de alapvetően mélyebb fekvésű, finomabb tónusú, szélsőségeket teljesen nélkülöző énekhangról van szó. Nem is olyan átütő persze, de jó dallamérzék jellemzi és megvan a saját egyénisége, kellően mesélős-modoros, remekül is passzol a kiváló zenéhez. Amiről persze nemcsak az említett kultbanda juthat az ember eszébe, hanem akár a korai Fates Warning vagy a Warlord is, már csak a lovagos-középkori-fantasy-satöbbi tematika miatt is. Mindehhez pedig kalandozós, szerteágazó, de fogós dalok társulnak. A hangszerelés itt még kimerül annyiban, amit az egyetlen karcos gitár-billentyű kombó hozni tud, de pont ez adja a fő vonzerejét a későbbi, megalomán Kamelot-hangzáshoz képest, főleg, ami az élő előadást illeti. Például az Eternity intrója ma is teljesen rendben van, bár napjainkban már retrónak, nosztalgikusnak számít ez a régi warcraftes átkötőzenékre emlékeztető szösszenet, ami után berobban a dal. Már itt, az elején vagy háromféle irányban halad a zene, de sosem tér le a fő ösvényről vagy esik szét, tehát tetten érhető a dalközpontú megközelítés.
Nekem mindig az 1995-ös debüt volt az igazi nagy kedvencem a csapattól, jó huszonöt év ismeretség után is baromi izgalmas hallgatni, annyi minden történik a zenében, közhelyesen szólva pedig el is visz abba a békebeli, AD&D-s, kalandjátékkockázatos, DOS-vezérelt világba, ami megjelenésének korát és a bandaalapítás időszakát jellemezte. Black Tower, Call Of The Sea, Red Sands, a záró eposz Gleeman, az alapra vett lírai What About Me – zseniális mind, de felsorolhatnám az összes dalt és bosszankodhatnék rajta, hogy ezek mind teljesen kikoptak a repertoárból. A folytatást, a Dominiont már a következő évben felvették, de csak 1997 derekán hozták ki. Itt már egy kicsit direktebb az irányvonal, nem feltétlenül mondanám, hogy slágeresebb, de egyszerűbb szerkezetűek lettek a dalok, azonban nem kevésbé erősek. Nagyjából a sound is ugyanaz maradt, nekem itt is baromira bejön ez a kicsit szárazabb gitár és dob, amit a diszkrét billentyűszőnyegek finomítanak – ez még mindig nagyon ′90-es évekbeli klasszikmetál, a Nagy Revival előtti időkből. A lemez első fele különösen emlékezetes, de például a Rise Again konkrétan a valaha írt egyik legjobb nótájuk. Ezzel az anyaggal már eljutottak Európába is, és ennek – valamint az akkor már mocorgó hagyományosmetál-színtér térnyerésének – köszönhetően be is indult valami, de sajnos Vanderbilt nem tudta hosszú távon és teljes időben vállalni a turnézós zenekarozást, így ő és nem sokkal később az amúgy alapítótag Richard Warner dobos is távoztak a Kamelotból.
Helyükre érkezett az éppen akkortájt befáradó, manapság ismét aktív, de még mindig fájdalmasan alulértékelt Conception frontembere, Roy Khan, illetve Casey Grillo dobos, akikkel gyakorlatilag új időszámítás is kezdődött: Khan tizenhárom, Grillo pedig nem kevesebb mint húsz évig erősítette a csapatot, hogy aztán a Queensryche-ba távozzon, ahol köszöni szépen, a mai napig remekül elvan. A hármas Siége Perilous lemez persze, 1998-as megjelenés lévén, igencsak közel áll még az eredeti stílushoz, hiszen nyilván az átalakulás során is folyamatosan születtek az új dalok és a turné után szintén távozott, a korai hangzást meghatározó Dave Pavlicko billentyűs is aktív dalszerzőként működött még. Persze nyilván Khan is behozta a saját stílusát a zenébe, fel-felbukkan némi kései Conception-hatás is itt-ott (a kvázi címadóban még Tore Østby is villant egy kis flamencót), ilyen tekintetben a korai éra legjobbjaként is aposztrofálhatjuk az anyagot. És tegyük hozzá: az első kettővel ellentétben itt kapunk öt bónusznótát is. Ezek közül eddig én csak a We Three Kings karácsonyi instruval és a One Dayjel találkoztam a The Expeditionön. Nem mondom, hogy nem lehet a három demó nélkül élni (pláne, hogy akárki is énekel rajtuk, tragikus – nem találtam infót a személyéről), de jó, hogy előbányásztak valami extrát is. Ám igazság szerint itt már érződik, hogy nagyon más irányba megy majd tovább a történet: a korabeli setlistek alapján még nyomták az első két lemez négy-öt dalát, de ahogy megjelent az immár Sascha Paeth/Miro producerpáros bábáskodásával készült The Fourth Legacy, a régi éra gyakorlatilag ment a levesbe. Az egyébként kiváló album turnéját remekül dokumentáló, de teljesen elfelejtett és említett The Expedition koncertlemezre még ráfért a Call Of The Sea, de utána már hírmondó sem maradt a koncertprogramban.
Én magam valahol nagyjából itt húzom meg a saját szubjektív határomat kamelotilag: a négyes lemez valóban szintlépés, hallatszik a belefektetett energia és pénz, kimondottan izgalmassá tette a zenét a sok valódi extra hangszer, vonósok és egyebek (nem mondom, hogy a Nights Of Arabia dal nélkül ma nem létezne Myrath, de ez a valaha írt egyik legjobb keleties metáldal). Utána viszont nekem már kicsit sok lett a bombaszt, a monumentália, és mondjuk ki, a giccs. Az igényesség persze megkérdőjelezhetetlen maradt továbbra is, és azért született később egy The Black Halo is (ami holnap érkezik a Klasszikushockba Király kolléga jóvoltából), de az új korszak már nem annyira nekem, hanem egy teljesen más és szintén új rajongói magnak szól(t). Pont ezért jó most ez az évforduló: bizonyára nemcsak én és a régi korszak hívei, de maga Youngblood mester is kíváncsi lehet arra, milyen visszajelzéseket kap ez a kiadvány. Nem mondom, hogy ellenemre lenne egy korai évek-koncert (bármilyen felállásban), ahogy a Fates Warning is megcsinálta pár éve: egy Keep It True fesztre emiatt még zsémbes, külföldi koncertekre már egyre kevésbé utazni vágyó énem is lelkesen váltana jegyet. Mint ahogy a Conception is bakancslistás még mindig.
