Shock!

május 27.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nirvana: In Utero

0913nirvana01Mi van akkor, ha kifejezetten tehetséges vagy ugyan, ám a legkevésbé sem születtél sztárságra, és ezt pontosan tudod is magadról, ennek ellenére az úgynevezett X-generáció (mi a szar ez egyáltalán - kérdezed dühösen) szószólójának kiáltanak ki, magazinok címlapjára tesznek, óriásposztereken szerepeltetnek, interjúk tucatját készítik veled naponta, és általánosságban is úgy bánnak veled, mintha te fingottad volna a passzátszelet? Mi van akkor, ha neked ez a legkevésbé sem tetszik, úgyszintén az sem, hogy a már kezelhetetlen méretűvé dagadt „rajongótáborod” jelentős részét olyan arcok teszik ki, akiket konkrétan seggfejeknek tartasz, közben pedig arra döbbensz rá, hogy pont az ilyenek ellenében alakítottad meg egykoron mára általuk is istenített zenekarodat? Mi van akkor, ha mindig is áhítoztál a sikerre, és most, hogy valóban elértél mindent, rádöbbensz, hogy igazából semmit sem birtokolsz, sőt, még a régi jó barátok, haverok és egyéb arcok is hátat fordítanak neked, és hiába is keresed-kutatod az underground közepébe visszavezető kaput, az már örökre bezárult előtted?

megjelenés:
1993. szeptember 13.

kiadó:
Geffen
producer: Steve Albini

zenészek:
Kurt Cobain  - ének, gitár
Krist Novoselic - basszusgitár
Dave Grohl - dobok

játékidő: 48:49

1. Serve The Servants
2. Scentless Apprentice
3. Heart-Shaped Box
4. Rape Me
5. Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle
6. Dumb
7. Very Ape
8. Milk It
9. Pennyroyal Tea
10. Radio Friendly Unit Shifter
11. tourette's
12. All Apologies
13. Gallows Of Rubbing Alcohol Flow Through The Strip

Szerinted hány pont?
( 118 Szavazat )

Mi van akkor, ha már hánysz legismertebb lemezedtől és legnagyobb slágeredtől, mert úgy érzed, tönkretették az életedet? Mi van akkor, ha már a jó öreg hangszeraprítás sem okoz örömöt, csak egy megfáradt rutincselekvés pusztán? És mi van, ha menthetetlenül bolondulsz egy olyan nőért, aki nem csak, hogy kihasznál és rendkívül rossz hatással van rád, de még a legjobb barátodtól is szépen lassan elidegenít, ráadásul megcsal mindenféle gyökérrel? Mi van, ha gyereket szül neked, és a hirtelen jött apasággal nem igazán tudsz mit kezdeni? Mi van, ha pénz- és vérszívó piócák százai rajzanak körülötted és a bandád körül, akiknek az is pont megfelel, ha te már az utolsókat rúgod, csak szépen termeld közben a bevételt? Mit teszel, ha már amúgy is végtelenül leharcolt idegrendszeredet a töméntelen mennyiségű alkohol, gyógyszerek, pláne az időközben szépen felszedett heroin-addikció olyan frankón felőrölte, hogy már fel sem teszed magadnak ezeket a kérdéseket? Mi a faszt csinálsz akkor? Akkor szépen megrázod magad, és az emberek képébe vágod az In Uterót! A Nirvana harmadik, egyben utolsó stúdiólemeze éppen a mai napon húszesztendős, és ha a dolgot a fenti kérdések fényében vizsgáljuk, szívfájdalom nélkül kijelenthetjük, hogy még fontosabb szerepet töltött be Kurt Cobain rövid életében, mint a Nevermind.

1992. január 11-én egy aberdeeni kis banda seggbe rúgja a Billboard lista éléről Michael Jackson hivatásos popisten új korongját, a Dangeroust, és ezzel megváltozik a világ. A huszonöt év alatti populáció tagjai kockás flanelinget, bakancsot és szakadt Nirvana pólót öltenek, a '80-as évek körülrajongott, indokolatlanul jókedvű csapatainak bealkonyul, és hirtelenjében mindenki az új stílust kezdi játszani, amiről igazából senki nem tudja, hogy pontosan mi a fene is, csak érzik, hogy ez az, ez tényleg az: a GRUNGE. A Nirvana által pozdorjává tört kapukon pedig új megközelítéssel (viszonylag) újféle muzsikát toló bandák százai és ezrei törnek előre – hogy ezért aztán a jó öreg Kurt koronát, vagy kötelet érdemel, azt döntse el mindenki saját maga. Itt és most csak az a fontos, hogy a trió élete egyik pillanatról a másikra kifordul a sarkából.

Persze, nyilván ők is sikeresek akartak lenni, de ez azért már enyhén szólva is túlzás, és azt sem értik, hogy hová tűnt a régi, összetartó hangulat. Az emberek miért a Pearl Jamet istenítik, és miért nem a Mudhoney-t? Miért az Alice In Chainst, és nem a TAD-et? És miért hordanak olyanok Pixies pólót, akik egyetlen lemezt sem tudnak megnevezni tőlük? Ráadásul utólag már egyáltalán nem tetszik nekik az sem, amit Andy Wallace csinált (akit egyébként anno a Slayerrel végbevitt munkái miatt választottak ki a feladatra!) a Nevermind hangzásával: túlpolírozott, lekerekített, a nagyközönség ízléséhez igazított - köpködik saját gyermeküket felváltva, és el is határozzák, hogy innentől igazi vissza a gyökerekhez fordulat következik, a célkitűzés: modernizálni a debütáló Bleach világát. „El akarunk üldözni minél több olyan rajongót, akinek semmi keresnivalója a banda környékén!”, nyilatkozta majd minden interjúban Cobain, és az újságírók elhűlve hallgatták, pláne, amikor rájöttek, hogy tényleg komolyan gondolja a dolgot. Ugyanakkor a „Hát hogy van mindig, Mr. Cobain?” kérdésre bevált válasszá avanzsált 0913nirvana02a „Gyűlölöm magam, és meg akarok halni” mondat, majd szépen kinyilvánította, hogy akkor ez lesz majdan a hármas korong címe is. A kiadó később persze nem járult hozzá a tipikusan Cobain-módra gúnyos poénhoz, azaz az I Hate Myself And I Want To Die lemezcím alkalmazásához, bár az is igaz, hogy ebben a kérdésben Krist Novoselic basszer is teljes mértékben egyet értett velük, maga is félrevezetőnek ítélve azt. A későbbi Sappy és Verse Chorus Verse elnevezések is kukába mentek, hogy végül az anyaméhre utaló In Utero legyen a befutó, ami egyébként az addigra már szinte mindenre és mindenkire rátelepedő Courtney Love egyik verséből származik, és jól jellemzi a lemez bevallottan feminin hozzáállását. (Érdekesség, hogy később mind az I Hate Myself…, mind pedig a Verse Chorus Verse című dal le is maradt az In Uteróról.) De ne rohanjunk ennyire előre.

A csapat két legendás ’92-es fellépése (Reading Festival, MTV Video Music Awards) között ugyanis már megindul a dalszerzési periódus, olyannyira, hogy az MTV díjkiosztóra néhány dal már teljesen készen is van (néhány meg már kábé ’90 óta kész), köztük az a Rape Me, amit a csapat az új korong egyik legfontosabb dalának szán, és amit szépen annak rendje és módja szerint szeretne is eljátszani. Az ekkorra már – igen nagymértékben épp a Nirvanának köszönhetően – rettentő hatalomra szert tett Music Television azonban közbeszól: nem lesz itten semmiféle Rape Me, hogyisne, tessék szépen eljátszani a Smells Like Teen Spiritet, vagy legalább a Lithiumot, az kell a népnek! Kurték persze hallani sem akarnak a dologról, amibe végül is csak egy undorító húzásnak köszönhetően mennek bele: az MTV illetékesei megzsarolják a bandát azzal, hogy amennyiben nem tesznek eleget a „kérésnek”, a jövőben nem csak a Nirvana, hanem valamennyi DGC kiadós banda klipjeit letiltják a képernyőről! A trió szinte nem lát a pipától, de kénytelen-kelletlen engedelmeskedik. Nem véletlen amúgy, hogy az MTV nem kért a már címében is sokkoló Rape Me-ből, hiszen az pontosan a zeneiparnak kiszolgáltatott előadókról szól.

Tehát a munkálatok szépen lassan megkezdődnek, azonban az előző tagmondatban nem a szépségen, hanem a lassúságon van a hangsúly, úgyhogy a DGC időhúzó jelleggel piacra dob egy gyűjteményes lemezt a korai darabokból. Ez az Incesticide 1992 decemberében, amit aztán szépen magára is hagynak, mindössze egyetlen klip készül a Sliverhez, és azt sem játsszák orrba-szája a tévék, vagy a rádiók, persze a korongból ennek ellenére is elmegy több mint egymillió darab csak az Államokban, azaz az előszelek kedvezőek. A grunge őrület még tart, tovább kell sajtolni a srácokból a pénzt kifelé!

Eközben Kurték – sajátos hátraarcot csinálva – nemcsak pofáznak róla, hanem valóban el akarnak szakadni a Nevermind hatalmas árnyékától, így aztán első körben azt a Jack Endinót kérik fel a produceri munkálatokra, aki egyfajta grunge istenségnek számít, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy anno ő producerelte a Bleach-et is. A csapat persze igen konkrét elképzelésekkel bír a végtermék tekintetében. Kurt: Azt szeretném, ha a lemez dalai egyfelől még durvábbak lennének, másfelől pedig igazán olyanok, mint valami rágógumi popsláger. 0913nirvana03Semmiképp nem szabad engednünk, hogy olyan egydimenziós legyen, mint a Nevermind.” Endinóval készül is pár demó októberben, ezekkel azonban egyik fél sincs túlzottan megelégedve, így aztán a kooperáció meg is szakad. Jack Endino: „Úgy éreztem, hogy túl nagyra nőttek, és én a saját kis eszközeimmel már semmit sem tudok hozzátenni a hangzásukhoz. Próbáltuk visszaidézni a Bleach világát, de ez már nem ugyanaz a banda. És nem ugyanaz a világ.” Az új lemez munkálatait többek között egy kisgyermek születése és egy világkörüli turné is hátráltatja, ám Kurték közben is vesznek fel ötleteket, többek között azt az improvizatív, szólókkal, riff- és ritmustöredékekkel teli vázlatot, amit dalnak nehéz lenne hívni, és amely majd rejtett trackként kerül rá a lemez Amerikán kívüli változatára, Gallons Of Rubbing Alcohol Flow Through The Strip címmel.

És ekkor merül fel producerként Steve Albini neve, aki az amerikai indie rock színtér elismert figurája, egyben a Big Black zenekar frontembere. Kurt: „Steve Albini azért került a képbe, mert ő volt két kedvenc lemezemnek is a producere, konkrétan a Pixies Surfer Rosa-jának és a The Breeders Podjának.” Albini kicsit ódzkodik ugyan a feladattól, ám a csúcson lévő Nirvanának csak egy bolond mondana nemet, így végül elvállalja a dolgot, pedig nem különösebben rajong a csapatért, azt egy széttorzított, erőszakos R. E. M-nek nevezi. Első lépésként – mintegy referencia anyagként - elküldi nekik PJ Harvey Rid Of Me-jének általa kevert verzióját, felajánlva egyben azt is, hogy dolgozzanak ugyanabban a stúdióban, ami a minnesotai Pachyderm Studiost jelenti, Cannon Falls-ban. Kurt, Krist és Dave rábólint a dologra.

A meló innentől kezdve rohamtempóban halad, nem kis mértékben Albini igencsak kemény munkamódszerének köszönhetően: kezdésnek ráveszi a triót, hogy ne a kiadó által biztosított apanázsból, hanem saját pénzből fizessék a stúdió költségeit, hogy jobban megbecsüljék azt. A srácokat lényegében nem engedi ki az isten háta mögötti stúdióból (nehéz is lenne, mert odakint kábé az évtized egyik legnagyobb hóvihara köszönt a vidékre), és nem is teheti be a lábát a házba senki a csapat tagjain, Steve-en és segédjén, Bob Westonon kívül. Steve Albini: „Erre azért volt szükség, mert a Nirvana közvetlen közelében a legnagyobb faszfejek hada nyüzsgött, akiket csak életemben láttam.” Bizony, ebbe még Courtney Love is beleértendő, sőt, ő csak igazán, aki persze nem bírja ki a hihetetlenül hosszú időt (két hét), és az első hét végén szélviharként jelenik meg a stúdióban. Hogy aztán gyors lefutással elvégezze, amiért ment: elbizonytalanítsa Kurtöt, mindennek lehordja Albinit, belepofázzon a felvételekbe, és még Kristtel is összevesszen, aki amúgy sem kedvelte a nagypofájú, nyíltan karrierista nőszemélyt. A csapat hangulatát ez a kis epizód tovább rombolja, pedig amúgy sem jön be nekik túlzottan az említett munkamódszer, Krist konkrétan a gulágon érzi magát, de még az amúgy mindig jókedvű Dave Grohl is depresszióssá válik a stúdiózás végére. Ami amúgy keveréssel, mindennel együtt is megvan szűk két hét alatt, holott a csapat és Albini az éjszakát a legtöbbször már nem is munkával, hanem piálással és természetfilmek nézésével tölti.

0913nirvana04

Ekkor jön viszont csak a neheze! Az elkészült, igen csak tüskésre-harapósra-durvára vett hangzású korcsot le kellene valahogy gyömöszölni a Geffen Records torkán, akik pedig már azt is rossz szemmel nézték, hogy Albini lett felkérve a posztra az általuk erőltetett Butch Vig helyett (Geffenék nyilván Nevermind II-t akartak, de hát tegyük szívünkre a kezünket: az ő érdekük nem éppen ez volt?). A nyersanyag természetesen hatalmas elutasításba ütközik, a kiadó kiadhatatlannak minősíti, kijelenti, hogy nincsenek raja nemhogy slágerek, de még tiszta hangok sem, ezt így abszolúte nem lehet! A nagyobb gond az, hogy időközben Kurtnek sem tetszik maradéktalanul a késztermék, illetve nagyrészt igen, de néhány dalban nagyon nem azt hallja, amit szeretne. „Egyszerűen nem volt kedvem hallgatni, mint rajongónak, sőt, egyenesen untam. Ez pedig végtelenül elszomorított.” Köztes megoldásként felkérik a Cobain által mindig nagyra becsült R. E. M. házi producerét, Scott Littet, aki végül mindösszesen csak három dalt kever át, ráadásul ebből pusztán kettő kerül ebben a változatban a korongra – igaz, ez tán éppen a két legfontosabb: a Heart-Shaped Box és az All Apologies. (Később persze a Pennyroyal Tea Litt-féle verziója is kiadásra kerül.) A kiadó még meglebegteti Andy Wallace nevét, erre a híre azonban a trió konkrétan szerződésbontást helyez kilátásba, így aztán hagyják a fenébe az egészet. Jöjjön, aminek jönnie kell, mondják, és zöld utat adnak az In Utero átkevert változata előtt, ami végül is a hosszúra nyújt hercehurca után 1993. szeptember 13-án jelent meg, borítóján azzal a bizarr, félig nő-félig angyal figurával, ami később a turné állomásain is minduntalan felbukkant.

A hármas Nirvana korong lényegét a csapat önéletrajzírója, Michael Azerrad ragadta meg a legérzékletesebben: „Igaz, amit Kurt mond, hogy akkor ő most arra törekszik, hogy a csapat két oldalát egyszerre jelenítse meg: mert itt vannak a popos dallamok, de itt van a durva őrület is. Az viszont nem igaz, hogy ez a két rész szervesen illeszkedik egymáshoz: ez bizony háború, és hol az egyik nyer, hol a másik. De csak átmenetileg, és soha nem kizárólagosan.” Valóban így van, a korong0913nirvana05 legnagyobb erénye a már-már hasadt személyiséget megjelenítő kettősség: itt már nem csak  a Nirvanára (és rajta keresztül az egész szcénára) mindig is jellemző, nyugis verze-szétüvöltött, szétvert refrén–ismét nyugis verze felépítésben jelentkezik az ambivalencia, hanem abban is, hogy a dalok – kibékíthetetlen ellentétként – egyszerre árasztanak végtelen zaklatottságot és valami furcsán beletörődő, fásult nyugalmat. És ettől a frusztrációtól vibrál az egész korong levegője, leginkább pedig éppen azokban a dalokban, ahol a két rész harcra kel egymással (Serve The Servants, Milk It, Pennyroyal Tea, Radio Friendly Unit Shifter).

Aztán persze vannak olyan darabok, ahol az inga menthetetlenül átlendül a noise/punk rock térfelére, szétroncsolt gitárokkal találkozhatunk, atonális hangzásasl és artikulálatlan, tagolatlan, állati üvöltéssel-nyüszítéssel. Ezek iskolapéldája a rendes szöveget nem is tartalmazó (mindösszesen csak valami halandzsát) másfél perces tourette’s, de ebbe a bandába tartozik az echte punk rock Very Ape és az A parfüm: Egy gyilkos története című könyv ihlette Scentless Apprentice is (ez a kimondottan súlyos darab amúgy az egyetlen közös szerzemény a lemezen, az összes többi dal kizárólag Cobaintől származik – úgy szövegileg, mint zeneileg). És itt vannak még azok a dalok is, amiben a szépség és a könnyed emészthetőség dominál, de ebből meglepően kevés van (pláne a kiadó ízlésének): mindösszesen a Polly / Something In The Way-féle akusztikus darabok sorába illő, törékeny Dumb és a lemez végén a kínzóan szomorú All Apologies (ami ráadásul a refrénben még fel is akar robbanni), mindkettő Kera Schaley csellójátékával megfűszerezve, de kábé ennyi. Ráadásul ezek a kis genyók azt a Rape Me-t szánták volna felvezető dalnak, ami miatt például a hatalmas üzletlánc Wal-Mart és a Kmart meg is tagadta a lemez árusítását. (Később persze meggondolták magukat, de csak annak fejében, hogy a lemez hátoldalán a dalt át kellett keresztelni Waif Me-re.) A Rape Me ráadásul nem csak címében és szövegében üt nagyot: bevezető témája leplezetlen gúnnyal idézi meg a Smells Like Teen Spiritet, hogy aztán az egész játék gyorsan bedurvuljon. (A dal utóéletéről legyen elég ennyi: a teljesen megérdemelten semmivé foszlott Puddle Of Mudd jó pár évvel később pofátlanul nyúlta le a riffet, az énektémát, meg úgy kábé a teljes számot She Hates Me című slágeréhez.) A kiadó persze nagy nehezen végül csak talál egy slágernek valót a visszafojtott, megváltás nélküli függőségről (szerelem? heroin? zene?) valló Heart-Shaped Box képében, és ez később el is indult hódító útjára, elsősorban az Anton Corbijn által készített, delíriumos képekkel csodás rémálommá varázsolt klipnek köszönhetően (ami a ’94-es MTV Video Awardson szétnyerte magát, és ahol persze a Nirvana megint csak nem játszhatta el a Rape Me-t, merthogy nyilván másodszor is megpróbálták a dolgot.) Nem nehéz felismerni, hogy a Heart-Shaped Boxot a Metallica tagjai is nagyon szerették, elég megnézni/meghallgatni utána az Until It Sleepset (később persze ők is dolgoztak Corbijnnal).

0913nirvana06

Szándékosan hagytam a legvégére személyes kedvencemet, az egyszerre slágeresen fülbemászó, ugyanakkor velejéig romlott és végtelenül összezavarodott csúcsdalt, a hihetetlen elnevezésű Frances Farmer Will Have Her Revenge On Seattle-t. Ez a szám – és talán még a minden korábbinál személyesebb szöveggel nyitó Serve The Servants – jelzi igazán, hogy Kurt mekkorát fejlődött nem pusztán ének terén – hangja az egész korongon nem feltétlen jobb ugyan, ám sokkal kifejezőbb, mint mondjuk a Nevermindon volt -, de szövegíróként is.  A Frances Farmer tételmondata, mikor Kurt közli, hogy nagyon hiányzik neki az a vigasz, amit régen abban talált, hogy szomorú volt. Egy depresszióját, fájdalmát hiábavalóan kiárusító ember rácsodálkozása ez a dolgokra, és valahol végtelen fájdalom tükröződik benne, még ha maga a dal sokkal inkább dühös is, mint szomorú. (Azért Frances Farmer története is simán megér legalább egy zárójelet: az egykoron ünnepelt és körülrajongott, Seattle-ből származó gyönyörű színésznő idegbeteg, skizofréniába hajló személyiségének nem igazán segített sem Hollywood, sem növekvő alkoholizmusa. Több kisebb-nagyobb közlekedési kihágás, rendőrök megtámadása és közbotrányokozás után a fiatalasszonyt egy elmegyógyintézetbe zárták, ahol – később nyilvánosságra hozott naplója szerint – majd egy évtizeden keresztül folyamatosan megalázták/megverték/megkínozták és megerőszakolták, mielőtt „gyógyultként” kiengedték volna. Na, Kurt vele kíván bosszút állni Seattle városán, amiért mindezt megengedte.)

Az In Utero – az addigra már hihetetlen mértékben felfokozott várakozásnak hála - végül az első Nirvana korong lett, ami a Billboard élén nyitott (később az MTV Unplugged In New York és a From The Muddy Banks Of The Wishkah élő anyagok tudták megismételni ezt a bravúrt – mindkettő Kurt barátunk halálát követően), majd a banda újra útra kelt. 0913nirvana07Cobain eddigre már mind nehezebben kezelhetővé vált, míg ezzel párhuzamosan a korábban igencsak masszív piás Novoselic kezdett lenyugodni, és mindinkább a család felé fordulni. Kurt folyamatosan további változásokat követelt: ennek lett eszköze Pat Smear másodgitáros és Lori Goldston csellós csatasorba állítása az amerikai, majd a hathetesre tervezett európai turnén, ami végül a csapat búcsúját is jelentette. Mindenki előtt ismert a dicstelen vég: 1994. március 4-én Kurt gyógyszer/alkohol-kombóból eredő túladagolást szenved (Everett True könyve szerint ráadásul nem is először, de mindenképp utoljára) egy római hotelszobában, ahol életét csak a „gyakorlott” barátok, és a gyors orvosi segítség menti meg. A turnét természetesen lemondják, Kurt pedig nagy fogadkozások közepette húz befelé egy rehabra, hogy onnan laza egy hét elteltével a kerítésen átmászva meg is szökjön. Repülőre ül, vissza Seattle-be, de ide már csak azért érkezik, hogy alig egy héttel később, 1994. április 5-én, otthonában főbe lője magát egy shotgunnal. Legalábbis minden valószínűség szerint, és az ellenkező bizonyításáig.

Halálával szép lassan vége lett a grunge őrületnek is, hogy átadja helyét sokkal kevésbé izgalmas irányzatoknak, míg végül szinte már azok is visszasírják a seattle-i bandákat, akik egykoron a sárba lökték őket. Nekem mondjuk mindenképpen hiányzik a Nirvana, még akkor is, ha nagyon jól tudom, hogy Kurt korai és erőszakos halála nélkül nem nemesedhettek volna legendává, és talán ma már ő sem lenne más, mint egy múltjából élő (egyben azt lazán szembeköpő), drogambulanciáról rehabra tántorgó kiégett rocksztár-utánzat. Ahogy ő maga is énekelte az In Utero nyitó sorában: „A tini szorongás jól fizetett, de most már unott vagyok és öreg.” – számára talán tényleg nem volt másik út.

 

Hozzászólások 

 
#37 Halott Ember 2018-11-10 14:04
Nagyszerű írás lett, az pedig mindig megmelengeti a szívem, ha a grunge-ról olvashatok. Viszont az utolsó bekezdésben leírtakkal nem értek egyet. Igen is lehetett volna másik út. Volt ő akkora egyéniség, hogy hű maradt volna magához. És sosem késő megtisztulni. Lásd: Mark Lanegan, Anselmo, Glenn Hughes, Frusciante stb.
Idézet
 
 
+2 #36 deniro2 2015-09-21 19:35
Hm, tinédzser koromban sokat hallgattam ezt a Nirvana lemezt (is), de sajnos nem állta ki az idő próbáját. Dühös gyerekeknek ideális, de idővel sokat kopik a varázsa, ahogy az ember elkezd gondolkodni és nem mindent zsigerből utálni... Ha a zenéből kivonom a nosztalgiafakto rt, akkor elég kevés említésre méltó dolog marad szerintem. A Ten vagy a Facelift/Dirt szerintem is időtállóbb...
Idézet
 
 
+2 #35 traveller79 2015-09-21 17:20
"Ha a Ten nem Pearl Jam néven jön ki, és nem Seattle-ben a hajmetál-döglést követően, akkor a kutyát nem érdekelné ma (sem). Valójában átlag-közeli zene, a szokásos politizálással és megmondó emberkedéssel. Hát hasonlítsd már össze az In Uteroval! "
Ne ahhoz hasonlítsuk, hanem a Nevermindhoz.(Lévén ezek jöttek ki egy időben. És az a lemez is jóval befogadhatóbb, emészthetőbb hangzásvilágú.A Vs. már egy teljesen más ilág,mint a Ten.
Idézet
 
 
+2 #34 Dead again 2015-09-21 16:43
Érdekes lemez ez. Régebben nagyon szerettem, ahogy most is. De a hallgatási szokások megváltoztak. Régen bármikor fel tudtam tenni, most meg már nagyon hangulat kell hozzá. Másfajta hangulatot érzek belőle áradni, mint régebben. Valószínűleg ez amiatt van, hogy változtam, és többet tudok a háttérről is. Most már érzek benne egy nyomott, keserű, 'afaszkivan' érzést áradni a dalokból, ami érzésre nem mindig vagyok ráhangolva. Nagyon jó lemez, de közel se olyan könnyű hallgatnivaló.
Idézet
 
 
+5 #33 cápaidomár 2014-10-08 04:57
Idézet - GTJV82:
Ez a lemez (és banda) számomra meg sem közelíti a Seattle vonulat ("grunge") nagyjait: AIC, Soundgarden, Pearl Jam...stb.
Minden tiszteletem annak, aki ezt a lemezt meg tudta/tudja hallgatni.
Ne haragudjatok meg érte, de szerintem ez a lemez nagyon gyenge. Ha nem Nirvana néven jött volna ki senki nem emlékezne rá..


No, akkor én kétszeresen is megérdemlem minden tiszteleted, mert ez a kedvenc Nirvana lemezem, és részemről nincs harag:-) Ez az egyetlen lemezük, ahol nincs fölösleg. De a hangzás, a témák, és a szövegek is itt a legjobbak. Szerintem pont, hogy a Nirvana és AIC a grunge, egy Pearl Jam az egész más jelleg. Jóval nyugisabb, hallatszik rajta, hogy mennyivel cizelláltabb emberek alkották/alkotják, és tőlük pl. még (tudtommal) nem halt bele senki semmibe. Ha a Ten nem Pearl Jam néven jön ki, és nem Seattle-ben a hajmetál-döglést követően, akkor a kutyát nem érdekelné ma (sem). Valójában átlag-közeli zene, a szokásos politizálással és megmondó emberkedéssel. Hát hasonlítsd már össze az In Uteroval! Az mennyivel egyedibb (najó, a Melvins azért ott figyel), izgalmasabb és kreatívabb? Urambocsá művészibb. Most komolyan... Jóval túlmutatott a korán.

Baró lett a cikk! Tényleg a Melvins! Róluk majd jön valami? Elvégre nélkülük sose lett volna Nirvana, és itt a helyük.

Na, most pótlom a lemaradásom:-)
Idézet
 
 
+5 #32 Zsolti 2014-01-12 18:53
Atti!
A Nirvana sosem tartotta magát grunge-nak (Kurt nem véletlen fotózkodott Grunge IS Dead feliratú pólóban...), de arról sem tudok, hogy a PJ, AIC, Sgarden grunge-ként határozta volna meg magát. Én továbbra is csak egy újságírói kreálmánynak vagy kiadói marketingtrükkn ek tartom, nem önálló stílusnak.
Idézet
 
 
+2 #31 Atti 2013-12-29 23:07
"Egyébként vicces, hogy a Nirvana képviseli a tömegek szemében a grunge-t, holott a stílusa teljesen elüt a PJ/AIC/Soundgarden-vonaltól. Szerintem inkább ők a grunge (ha van ilyen stílus egyáltalán a marketingszempo ntokon túl..."

Aha, szerintem meg pont, te nyelted be a marketing grunge-ot.
Szerintem vicc, hogy a PJ, Soundgarden, AIC képviseli a tömegek szemében a grunge-t, holott a stílus teljesen elüt a Nirvana, Mudhoney, God's Acre, Love Battery, Squirrel Bait, Swallow, Thrillhammer vonaltól, ami maga a grunge.
A marketingnek "hála" hozzánk el sem jutott a grunge (csak a Nirvana), jutott viszont egy rakás nyakkendős bohóc, akik jól kerestek a műfaj hulláján.
Idézet
 
 
+12 #30 Draveczki-Ury Ádám 2013-09-16 07:34
Idézet - Aladin:
Pont a Bleach-ről nem írtatok még :-)

Jövőre az is lesz. :)
Idézet
 
 
+14 #29 Aladin 2013-09-16 06:52
Pont a Bleach-ről nem írtatok még :-)
Idézet
 
 
+7 #28 Draveczki-Ury Ádám 2013-09-15 04:39
Idézet - traveller79:
Pearl Jam-től a Vs. nem lesz a rovatban?Szerintem abszolút helye lenne.

Lesz. ;)
Idézet
 
 
+6 #27 Metal 2013-09-14 16:23
Idézet - Flagellator1974:
Akkor már jöhetne egyetlen cikkben a Ten a VS meg a Vitalogy. Igaz, hogy csak a Ten klasszikus, de miért ne? :D


A Ten-ről már van cikk, ha jól tudom. :)
Idézet
 
 
+9 #26 Zsolti 2013-09-14 16:18
Egy hónap múlva jön a Lightning Bolt, annak örömére lehetne jó kis PJ retrospektív. :) Egyébként vicces, hogy a Nirvana képviseli a tömegek szemében a grunge-t, holott a stílusa teljesen elüt a PJ/AIC/Soundgarden-vonaltól. Szerintem inkább ők a grunge (ha van ilyen stílus egyáltalán a marketingszempo ntokon túl...)
(Nem is beszélve Kurt Grunge Is Dead pólójáról.)

Érdekesség, hogy Kurt azért nevezte el Nirvana-nak a zenekart, mert a nirvana szó definíciója egy az egyben illett a saját definíciójára a punk rockról. Ebből kiindulva az, hogy Nirvana lett a név, olyan gesztus volt, mintha PUNK ROCK-nak nevezte volna el.
Idézet
 
 
+3 #25 Flagellator1974 2013-09-14 14:24
Akkor már jöhetne egyetlen cikkben a Ten a VS meg a Vitalogy. Igaz, hogy csak a Ten klasszikus, de miért ne? :D
Idézet
 
 
+6 #24 Valentin Szilvia 2013-09-14 12:28
Idézet - csekeferi:
Idézet - szviktor:
Imádom a klasszikushock rovatot! Közben mindig végighallgatom a szóban forgó dalokat, s jólesik visszagondolni azokra az időkre! Minden napra klasszikushocka t!!!


Én is nagyon bírom ezt a rovatot, de a friss lemezekre se lehet panasz! Új Orphaned Land-ről is lesz valami?:)


OL: Lesz. Jövő héten.
És a Pearl Jam is előbb-utóbb sorra fog kerülni.
Idézet
 
 
+5 #23 Metal 2013-09-14 11:49
Idézet - traveller79:
Pearl Jam-től a Vs. nem lesz a rovatban?Szerintem abszolút helye lenne.


Szerintem is!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.