Shock!

Üdítő színfolt volt három éve a felhozatalban a Mark Zonder és Ray Alder nevével fémjelzett A-Z első albuma. A Fates Warning-történelem két emblematikus alakja a rájuk jellemző, leheletfinom és technikás progresszivitást egy manapság kevésbé jellemző, '80-as évekbeli hi-tech AOR-os ízzel ötvözték az albumon, és baromi jó dalokkal sikerült telepakolniuk az anyagot. A mai idők persze nem kedveznek az efféle bandáknak, így az A-Z-ből sem lett turnézó, aktív név, de az anyag azért elég sikeres volt ahhoz, hogy most megérkezzen a folytatás. (Pontosabban még nyáron, de így, év végén nekiállunk ledolgozni az idei restanciáinkat.)

A zenekar felállása némileg módosult a debüt óta: Mark és Ray mellett Philip Bynoe basszer (Steve Vai, Warlord) maradt a helyén, ám Joop Wolters gitáros és Vivien Lalu billentyűs eltűnt a képből. A gitárosi posztra egyenesen ketten kerültek Nick Van Dyk (Redemption) és Simone Mularoni (DGM) személyében, a billentyűs pedig Jimmy Waldo (Alcatrazz) lett. A második album pedig az első vonalát viszi tovább – ugyanakkor nem mondanám, hogy teljesen ugyanolyan. A dalok hasonlóan erősek, mint legutóbb, azonban egy leheletnyivel jobban belesimultak a mezőnybe ezzel az anyaggal, mint az elsővel.

Ez persze erősen relatív, hiszen a mai underground nem a dallamos progresszív rockról, a mainstream pedig nem a grandiózus melódiákkal telepakolt, leheletfinom hangszerelésű AOR-ról szól. Vagyis akár az is vitaképes felvetés lehet, hogy egyáltalán van-e még mibe belesimulniuk. Az viszont kétségtelen, hogy pont a fentebb említett '80-as évekbeli hi-tech AOR-os irány látszik némiképp visszaszorulni a zenében a hagyományosabb, Fates Warning- és Redemption-irányultságú progos cuccok rovására. De ezek is képlékeny határok persze: eleve a Fates Warning is mindig csúcsminőségűen letisztult dallamokkal, a komplexitás és az agyasság mellett is könnyen befogadható szerzeményekkel dolgozott. Az A-Z-ben az anyazenekarhoz képest most is kevesebb az instrumentális kalandozás, a dalok is egyenesebb vonalúak, de ha legutóbb egy tízes skálán kilenc volt az arénás él, akkor most mondjuk hét vagy nyolc, ha fogalmazhatok ilyen hülyén.

De mint írtam, a zene ettől még nem pusztán jó, hanem mai sztenderdjeink szerint határozottan óriási. És mivel – jelen állás szerint – a Fates Warning nem készít több albumot, a Redemptionben pedig már nem Alder énekel, mindenkinek kötelező, aki valaha is vonzódott ehhez a személyi körhöz. A Nothing Is Over, a Reaching Out, a The Remedy vagy az I Am Numb ugyanis szó szerint minden igényt kielégítenek, ami csak támadhat benne: hatalmas dallamokkal, remekül megformált, már második-harmadik hallgatásra magaddal vihető kórusokkal, briliáns gitárszólókkal megpakolt, parádés hangszerelésű darabokról beszélünk. Amikből természetesen a Fates Warningra és Rayre olyannyira jellemző, szomorkás melankólia sem hiányzik.

Az első lemez a fentebb részletezett okokból egyértelműen jobban tetszik ennél, és ez az AI-aligátoros borító is elég gagyi, de a zene annyira míves, hogy igazából nincs szívem fél pontnál többet levonni tőlük ezek miatt. Ha egy megadallamos, de kellően intellektuális hard rock/prog-cuccra vágysz amolyan Perfect Symmetry-, Empire-, Parallels-megközelítéssel (nyilván nem ezen a szinten, hiszen azok az idők mindörökre tovatűntek már), és eddig még kimaradt ez az album, mindenképpen pótold!