Az év (alighanem) legvitatottabb lemeze - lehet, hogy nálam egyenesen az év legnagyobb lemeze! Annyi bírálat, negatív kritika érte már eddig is a Priest idei munkáját - holott csupán az a "bűnük", hogy Ripper négy évvel ezelőtti debütálása után ismét mertek tovább gondolkodni és a kiszámíthatóbb retro irány helyett egyenesen előre folytatták az utat.
megjelenés:
2001 |
kiadó:
SPV / Record Express |
pontszám:
10 /10 Szerinted hány pont?
|
Az előzetes pletykák ipari, hardcore (!) hatású anyagról szóltak. Ehhez képest az eredmény egy abszolút előremutató, mai METAL album lett egy végtelenül kreatív METAL zenekartól! Aki a Jugulatort sem tudta befogadni, képzelem, hogy idegenkedik ettől a korongtól. Akinek viszont a korszerű, zúzós és dallamokban is bővelkedő fémzene az esete, az ne habozzon! Csak nyitottság és türelem kérdése az egész... Némi felvezető zaj, hangeffektek után a nyitó Machine Man egy ultradögös versenymotor sebességével ront elő és gázol le. A menetelős One On One már ismerős volt az ausztriai koncertről, csak élőben nem kerültek ennyire előtérbe a modern vonások. Ez, kérem szépen, nem más, mint a jó öreg Brit Acél (a fiatalabb bandák közül a Marshall Law nyomat ehhez hasonló hagyományos szigetországi power metalt), de a hangzás 2001-es. Az pedig, ahogy Ripper trükközik a magasabb és mélyebb szólamokkal a dalban, megér egy külön tanulmányt. Bestiális!
A Subterfuge vagy a Metal Messiah döngölése ugyanígy visszavezethető mondjuk a Metal Gods nótához. Előbbi dalban a Ripper sikolyok eltorzítva törnek a felszínre, a refrént pedig meghökkentő Korn/Manson-jellegű téma és dallam vezeti fel, utána azonban a mennydörgő kórus maradéktalanul visszahozza a megszokott Judas Priest-metal feelinget. Utóbbiban ütemes szövegmondás megy a versszakok alatt (Mit hallok?! Valaki azt mondta, Rapper Owens?!..), kábé úgy, ahogy Robb Flynn csinálja a legutóbbi Machine Head album egyes dalaiban, a refrén meg ismét tipikus Judas. Lassabb vonalon a Hell Is Home-ban vannak a legkirályabb énekdallamok, a Cyberface már valóságos cyberdoom és az In Between is egy vontatott, nehéz tétel. Két lírai darab is született ezúttal. A fájdalmas, megrendítő erejű Close To You Glenn Tipton közelmúltban elhunyt édesapjának állít emléket, míg a Lost And Found egy csendesebb, akusztikus gitárokra épülő dal.
Összesen tizenhárom számot sűrítettek a CD-re (a digipak változat bónuszként a Rapid Fire és a Green Manalishi új verzióját is tartalmazza) és mindent egybevetve kimértebb az elődjénél a Demolition, ugyanakkor melodikusabb is; az igazi továbblépést a Jugulator után a sound jelenti. Az új köntös alatt viszont továbbra is tisztán felismerhetők a jellegzetes riffek, szólók, énektémák. Lényegében minden ugyanaz, mégis más - ez a fejlődés, nem? És ha már itt tartunk, Ripper ismét fényesen bizonyítja, mennyivel több egy szimpla Halford-klónnál, rendkívül változatosan hozza magát: hangja helyenként Alice In Chains-es/creedes árnyalatot ölt, néhol szabályosan hörög, méghozzá iszonyú mélyen, vadállat magasaival pedig totál hazavágja a dobhártyámat.
Úgy érzem, nem hiányzik innen senki, a szólópályáját építő Rob Halford old school metalban éppúgy tökéleteset alkot, ahogy a Judas Priest is jeles korszerűségből. Mindezt vagy tíz hallgatás után írom, azaz bőven tartogat még felfedeznivalót a Demolition. De addig is maximális elismerésem az újító szándékért és a megvalósításért. Tudom, mit beszélek!
Hozzászólások
Egyetértek, ez az album egy remekmű. Nem minden számot szeretek róla, de ami üt ,az üt rendesen. Jugulatornál egy fokkal jobban bejön ez.
TimRipper a legjobb dolog, ami ezzel a bandával történt a hang"súly" váltás mellett.