Az első Fantomas albumon Mike Pattonék megmutatták, hogyan is kell a noisecore-t, ezt a gyakran fantáziátlanság és hangszeres hozzánemértés alibijeként használt stílust maximálisan kontrolláltan, ésszel és tehetséggel játszani.
A - pletykák szerint - egy képregényt megzenésítő lemez elsöprő ötletkavalkádja természetesen még ezekből a hiperkreatív zenészekből is sokat kivett, ilyenkor szokás rockkörökben koncert- vagy feldolgozáslemezt kiadni. Egy albummal a hátuk mögött az első megoldás nem jöhetett szóba. Nem szívesen bár, de azt kell mondanom, az utóbbit sem kellett volna erőltetni.
A megszokott őspunk-, Sabbath- vagy diszkószámok helyett filmzenéket feldolgozni ugyan kétségkívül eredetibb ötlet, ám sajnos ami a Director's Cut dalaiban jó, maguk a dallamok, az teljes egészében az eredeti szerzők érdeme, hozzájuk tenni semmit sem sikerült. Maradnak, amik voltak, mindenfajta átlényegülés nélkül, és egy ilyen kvalitású csapattól az, hogy gitár-basszus-dob alapokra hangszerelték, eljátszották, itt-ott némi zúzással, és zenei gegekkel színesítették őket, maximum némi fáradt elismerésre késztet, de egyben el is térít attól a korábbi szándékomtól, hogy még életükben kiharcoljak nekik egy szobrot a Zeneakadémia elé.
Nem kéne szétcseszni egy legendát, nagyon nem.
