Olaszok és hatan vannak. Tán akadnak, akiket meglep, de a banda eleinte Maiden feldolgozásokkal próbálkozott! Idővel aztán úgy döntöttek, saját babérokra áhítoznak, ezért elkezdtek önálló nótákon molyolni. Bemutatkozó albumuk klasszikus, dallamos metalt tartalmaz. A keverésen átsejlik némi nyersesség, de hallottam már rosszabbat is. A srácok jórészt saját maguk producerelték az anyagot.
A Fabio Minchillo nevű dalnok igazán nem nagy szám, néhol repedtfazék, másutt inkább ráspoly (na jó, ez azért túlzás!) - és szegénynek a hangeregetés mellett még billentyűznie is kell. Helyenként lelkes vokál támogatja erőfeszítéseiben. A dalok nem valami különösek, elcsorognak a hatalmas átlag miazmájában. Sem feltűnően jó, sem gyalázatosan rossz húzás nem írható a számlájukra. A halványan ötletes darabok közé sorolható a Souls Thief, valamint a tempóváltásokkal operáló It. Menetelős hangvételű és fülbemászó melódiájú bevezetőt kapott a Once Again, amelyet aztán sikerült kissé összezagyválniuk a lelkes digóknak. A Fight against the Dragonnal megérkeztünk a sárkányos-vitézes mesék birodalmába, ahol nem kevesebb, mint nyolc percig el is időzhetünk. Egészen épkézláb power-speedes, epikus tákolmány, leálló-meditáló résszel, kötelező monológgal a közepén - kardcsattogás nélkül. Ámde lódobogással. Szavam se lehet! Eltérő világot képvisel a szilajabb, progresszív elemekkel agyasított Incubus, amelyből igazán pofás nóta kerekedik a végére. Ez az egyik legjobb cucc az albumon. A The Voice egy Ultravox feldolgozás, témája igen hallgatékony! A prog cicomák visszatérnek még a lemezt záró A Descent into the Maelström esetében is.
Bemutatkozó anyagnak nem olyan rossz. Mindenesetre több reményre jogosít, mint nációtársuk, a Shining Fury munkája. És a dobosuk neve Claudio Cappabianca. Hát nem gyönyörű?!
