Shock!

szeptember 16.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Sahg: II

Lassan épp két éve lesz annak, hogy a Gorgoroth, Audrey Home, Manngard tagokból verbuválódott Sahg előrukkolt debütáló lemezével, mely szimplán I sorszámmal lett ellátva. A négy zenész muzikális hátteréből egyáltalán nem következett az a remek doom/stoner zene, mely már címadásában is a '70-es évek rock zenei világát kívánta felidézni.

megjelenés:
2008
kiadó:
Regain
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Mind a muzsika, mind pedig a hozzáállás tekintetében főhajtás volt az az anyag a nagy elődök (főként a Black Sabbath) munkássága előtt. Talán ezért is voltak ott túlsúlyban a doomosan hömpölygősebb tételek, a dalokba pedig nagy adag pszichedeliát csempésztek a norvég zenészek, melytől csak még ellenállhatatlanabb lett első művük. Ugyanakkor persze az album nem volt hibátlan, de még így, évek múltával is szívesen előkapja az ember, ami a mai lemezek kb. 1%-ára jellemző.

Azt, hogy a debüt lemez sikeres volt, mi se bizonyítja jobban, minthogy a Sahg néhány norvég és amerikai fesztivál után még a 2007-es Wacken Open Air metal banzájon is fellépett, állítólag nagyszerű formában. Egy doboscsere után pedig, a lezavart koncertektől megsokszorozódott energiával és kreativitással nekiálltak elkészíteni második nagylemezüket, melynek zsenialitását persze nem a címében kell keresni. A friss korong még elődjénél is erősebb, sőt! Nagyjából a huszonötödik hallgatáson vagyok túl, és egyre inkább érzem úgy, hogy ez az album stílusában bizony tökéletes. Pont annyi érzés, erő, súly és zenei alázat van ebbe a korongba belesűrítve, amennyi ehhez az őszinte és sallangoktól mentes irányzathoz szükséges. Ettől lesz élő, lélegző, organikus a végeredmény, meg persze a megfelelőre kevert hangzástól is.

A kilenc dal mindegyike tíz pontos, gyenge pillanatot még konfokális lézermikroszkóppal se találni. Pedig nem rövid a lemez, a majd' 50 perces hossz is a stílus velejárója, még sincs töltelék, egy másodpercet nem hagynék le az albumról. Ezek a lóhajú északiak nagyon tudnak valamit a zenélés mikéntjéről! Hirtelen nem is tudom, melyik dal említésével kezdjem, mivel ha tehetném, egyszerre méltatnám mindet, mindenféle ostoba sorrend nélkül. De hogy mégis belecsapjak valahol, a nyitó Ascent To Decadence tempós felvágása kellően feléleszti a besztóndult hallgatót, Olav magas, mégis öblös orgánuma csak úgy szárnyal, dallamai kellemesen rezegtetik a doomra kalibrált dobhártyákat. Énekhangja egyébként érdekes, amolyan Ozzy találkozik Robert Lowe-val, szóval erőteljes, doomos, ami csak kell.

A folytatás továbbviszi ezt a középtempósan bólogatós vonalat. Az Echoes Ring Forever basszustémája akkora stoner, hogy még a nyelvemen is szőr nőtt tőle, King basszer nagy whiskey-pusztító lehet. A szólók pedig, melyeket Olav és bárdista társa Thomas ejtenek meg, élményszámba mennek, s ez a többi dalban sincs másként. Néhol azért elég markánsan megmutatkozik a magasságos Black Sabbath befolyása (mint a stílus alapítói, ez nem is meglepő), elég a Star-crossed riffjeit, vagy a rövid, amolyan átvezetőként funkcionáló From Conscious Sleepet meghallgatni, mely utóbbi akár a Sabbath egyik legjobb, egyben legsötétebb albumán, a Sabotage-on is elférne. De az akusztikus, Escape The Crimson Sun is a Planet Caravan pszichedelikus utaztatását folytatja, ám számomra e dal mégis inkább a Kyuss hasonló hangulatú Space Cadet című lebegésére emlékeztet.

Ezután a csapat egy zseniális húzással újból a lovak közé csap a klipes, Candlemass-t idéző Pyromancerrel, melyben meg a Children Of The Grave kel új életre, és tarol megint. Dohognak a gitárok, a szólóktól lángra lobban a hangszóró, az énekdallamok pedig amolyan vészjósló, már-már okkultista hangulatot keltenek. A Wicked Temptress vad sodrású folyama ragad ezután magával, melynek refrénjét többé képtelenség kitörölni a memóriából. Olav mellkasából ennél szabadabban szinte már nem is szakadhatnának fel érzései. Az utolsó előtti By The Toll Of The Bell hamisítatlan stoner riffjeiről egy agresszívebb Black Mountain ugrott be, amúgy meg veszettül húzós egy nóta és itt Olav már teljesen átmegy Ozzy mesterbe, és még csak nem is próbálja tagadni a dolgot. A legfigyelemreméltóbb tétel pedig – ha lehet ilyet állítani – mindenképp a záró, mintegy tizenegy perces Monomania, mellyel az együttes végleg felteszi a koronát az albumra. Elvont, lebegtetős, akár egy beszívott Kyuss, az effektezett énekhang pedig telitalálat. Na az kizárt, hogy ezt spangli nélkül írták volna a fiúk. A végén még egy Earthless-ízű jammelős jóság is beköszön, tényleg pazar.

Huh, csak nem tudtam megállni a dalok felemlítését, de ennyit azt gondolom, megérdemel ez a lemez. Stoner/doomster rajongók az utóbbi időben el vannak kényeztetve, és ez így van jól. Mert amíg ez az ős hard rock örökséget nyíltan továbbvivő irányzat él és virul, addig a lélek se veszhet ki szeretett zenei műfajunkból. A tíz pontot meg nem (csak) azért adom a lemezre, mert a kollégák máskülönben nyakam szegésével fenyegettek....

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.