Bizonyos projektek azért jönnek létre, hogy a benne résztvevő zenészek némiképp elkalandozzanak anyazenekaruk világától, szélesítsék a horizontot maguk előtt, netán újabb oldalukkal ismertessék meg a közönséget. Na, a Kingdom Of Sorrow nem ebbe a kategóriába tartozik: a Crowbar másfél mázsás motorja, Kirk Windstein (lásd még Down) és a Hatebreed óvodásfejjel megáldott üvöltőgépe, Jamey Jasta igazából semmi olyan újdonsággal nem szolgálnak ezen az anyagon, amire nem lehetett számítani tőlük. A végeredmény ugyanakkor kegyetlenül odavág.
A Kingdom Of Sorrow alapvetően a Crowbar és a Hatebreed vegytiszta keresztmetszetét adja, amire ugyanakkor Windstein stílusa nyomta rá jobban a bélyegét. Kirk az utóbbi néhány Crowbar albumon a legtökéletesebb szintre fejlesztette ezt az ólomsúlyú, végletekig elbrutalizált, mégis nagyon érzelemgazdag és szép zenei világot: nemcsak gitárhangzása és riffelése, de dalfelépítései is védjegyszerűek (ráadásul még crowbaros jobbkeze, Steve Gibb is segítette őket a stúdióban). Persze van itt nem kevés Hatebreed is, rettentően agresszív, tömegnövelőkkel telenyomott szélvész kalapálások, torokkínzó bömbölések idézik a napnál is világosabban Connecticut hardcore/metal hőseit, de szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy eredetileg a Crowbar is hasonló közegből érkezett, a mai napig érezni bennük e gyökereket. Vagyis a Kingdom Of Sorrow még ezekkel az elemekkel együtt is olyan, mint egy soron kívül érkezett ajándék Crowbar anyag a súlyosabb, mogorvább fajtából.
Elsőre talán csak azt veszed majd le, hogy irdatlan, megfoghatatlan monolitként nehezedik rád a 11 szerzemény, de aztán minden egyes hallgatással előbújnak az újabb és újabb finomságok, apróságok, Kirk összekeverhetetlen, ide-oda csavarodó mamutriffjei, jellegzetesen betorzított, depresszív akkordbontásai pedig beülnek a bőröd alá. A maguk nemében ugyanolyan fogósak ezek a nóták, mint az újkori Crowbar szerzeményei, és ez még a legdurvább, legszigorúbb durvulatokra is áll. Jamey Jasta persze nem tartozik a földkerekség legizgalmasabb énekesei közé, de amit csinál, abban kétségtelenül ott van a topon, ráadásul Kirk is sokat énekel mellette, így aztán a változatossággal sincsenek problémák. Remekül ellensúlyozza egymást a bevérzett, elkeseredett bömbölés és az a bizonyos rekedtes, harákolós, de emellett néha meglepő hajlításokat produkáló, a lélek legmélyére hatoló torok.
Ami a konkrét dalokat illeti, ha csak egyet kellene kiemelnem az egységesen erős felhozatalból, az mindenképpen a Screaming Into The Sky lenne, amiben hihetetlen drámaiság rejlik, és szinte agyonnyomja az embert lassan építkező, fenyegető verzéivel, majd elkeseredett, szenvedélyes refrénjével. Libabőrös dal, tényleg óriási. De majdnem ennyire megnyerő a nyitó Hear This Prayer For Her – Grieve A Lifetime kettős, a vadállati energiákat felszabadítva kezdődő, majd belassuló Led Into Demise, a With Unspoken Words vagy a lánctalpas Buried In Black zárás is. Habár baromi sűrű a zene, a lemez tökéletes felépítésének köszönhetően kimondottan változatos az összkép, egy pillanatra sem fordul át unalomba a dolog. Igazságtalan lenne nem megemlíteni Derek Kerswill dobost (Unearth, Seemless), aki mindenütt pontosan annyit és úgy üt, amennyit a zene megkíván, és persze a Hatebreed, Shadows Fall producer Zeuss is olyan hangzást kreált az anyagnak, amiről csak szuperlatívuszokban lehet értekezni.
Tény, hogy nem rejlik különösebb forradalmiság abban, amit Kirk és Jamey a Kingdom Of Sorrowban felvonultatnak, de ettől ez a lemez a maga kategóriájában még közel tökéletes. Nemcsak a két csapat híveinek merem bátran ajánlani, hanem mindenkinek, aki vonzódik az igazán súlyos, szigorú muzsikákhoz.
Hozzászólások