Shock!

Ahogy közeledünk az évtized vége felé, be kell rendezkednünk a '90-es évek retrójának feléledésére az élet minden területén, hiszen a dolgok rendje és módja szerint a '80-as évek-mánia ciklusa lassan lejár. Egyre több olyan zenekarral lehet összefutni, akik már nem a 20-22, hanem a 14-15 évvel ezelőtti időszakot idézik vissza leplezetlenül, és a netes suttogó propaganda révén az utóbbi hónapokban egész komoly nyilvánosságot kapott norvég Audrey Horne is ilyen.

Ha Norvégia és Bergen, alapból a black metalra asszociál az ember, és most sem jár messze a valóságtól: a csapatban az Enslavedből ismert Arve Isdal gitározik, de alapító tag volt náluk a Gorgoroth basszer Tom Cato Visnes is, ő viszont tavaly lelépett a színről. A még tavalyi kiadású Le Fol a Twin Peaks egyik szereplőjéről elnevezett banda második teljes lemeze, és a maga valójában ellenállhatatlan.

Az Audrey Horne szemérmetlenül repít vissza az előző évtized első felébe, amikor a rockzenészek még a világ legeldugottabb sarkaiban is igyekeztek úgy tenni, mintha évek óta Seattle esőszagú levegőjét szívták volna magukba. Ez a kép azért jócskán árnyalható még, mert kimondottan sok bennük a hagyományos, '70-es éveket idéző hard rockos íz is, amit csak erősít a szinte mindenütt jelen lévő billentyűs, hammondos aláfestés. És mindezt baromi gördülékenyen, roppant alattomos fogóssággal szólaltatják meg, egyértelmű slágerrockról beszélünk olyan ragadós, refréncentrikus dalokkal, amikre elsőre lehet, hogy csak legyintesz, két-három további hallgatást követően azonban menthetetlenül magukhoz láncolnak, egyszerűen nincs előlük menekvés.

Az Alice In Chains hatása már a nyitó Last Chance For A Serenade-ben is ordító, a refrén utáni jellegzetesen megszaggatott riff még megszólalásában is Jerry Cantrellt idézi, de a korszak több meghatározó bandája is vissza-visszaköszön a folytatásban. A monumentálisan folyó témákkal nyitó Jaws például annyira Tool, amennyire csak lehet, de távolról sem annyira borult, így az is könnyen belekapaszkodhat, aki nem tud mit kezdeni Maynardék utolsó lemezeivel. A Last Call temetőszagú basszusalapjaira érkező szavalásról a Faith No More ugrik be, és így tovább. Az énekes Toschie hangjában nem kevés Ed Kowalczyk (Live) és Michael Stipe (R.E.M.) bujkál, de valahogy mégsem hasonlít egyikükre sem. Előadásmódjának eklektikusságát jól szemléltetheti a Hell Hath No Fury, ami úgy kezdődik, mintha valaki Chris Cornell-dallamokat passzintana egy Cantrell-riffre, a refrént viszont már Layne Staley is írhatta volna, hogy a második verzében átadja a stafétát a Live frontemberének. És az az idegtépő az egészben, hogy a dolog még ennek ellenére is teljesen egységes, cseppet sem kínosak az áthallások.

Nemcsak a hangot, hanem az egész zenét ez a furcsa kettősség lengi be. Amint megszólal egy dal, egyből köpöd a hasonlóságokat, sőt, néhol még az az eredeti is tisztán megállapítható, ami mintaként szolgálhatott, de valahogy mégis rendelkeznek egy olyan egységes atmoszférával és hangzásképpel, amitől megeszed a végeredményt, és még örülsz is neki. Az említett dalok mellett komoly kedvenc még a szomorú, nyugis-elektromos-nyugis-elektromos szerkezetével is emblematikus grunge-ballada Monster, a Tool-meets-Live ízű, kirobbanó kórussal megfejelt Afterglow vagy a nagyon AIC, ám értelemszerűen kevésbé depresszív Pretty Girls Make Graves, sőt, a 6 perc fölötti So Long, Euphoria zárást is nagyon eltalálták.

Az Audrey Horne hazájában már komoly nyilvánosságot kapott, első anyagukat norvég Grammyvel díjazták, most pedig a kontinens többi részén a sor. Ha csak a lemezen múlna, nem lenne nehéz dolguk, mert ezt a zenét tényleg egy rakás különböző vizekről érkezett ember kajálhatja be gond nélkül. És persze Amerikában sem döngetnének zárt kapukat.