Shock!

november 17.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Whitesnake: 1987

David Coverdale bonyolult előzmények után verekedte fel magát a rockvilág csúcsára a '80-as évek második felének elején: az éppen április 7-én negyedszázada megjelent 1987 album a világ egyik leghatalmasabb zenekarává tette az egykori Deep Purple frontember saját bandáját, a bluesosabb vonalról elstartolt Whitesnake-et. Az egész világon hihetetlen mennyiségekben eladott, a gitáristen John Sykes szuperszonikus riffjeivel és szólóival telepakolt lemez legnagyobb slágerei ma is állandó vendégek a tematikus zenecsatornákon, sőt, az Is This Love-ba néha még a magyar kereskedelmi rádiókban is bele lehet botlani, így az album egészen biztosan rászolgált az „örökzöld" jelzőre. Visszatekintve tulajdonképpen csak egyvalamin lehet csodálkozni minden idők egyik legátütőbb erejű hard rock alapművével kapcsolatban: hogy egyáltalán elkészült...

David Coverdale a Deep Purple Burn és Stormbringer lemezeivel vált ismertté, a '70-es évek második felében összehozott saját zenekara, a Whitesnake azonban lényegesen bluesosabb közegben mozgott a Purple-nél. A sűrűn változó felállású csapat jónéhány kiváló albumot tett le az asztalra, és Nagy-Britanniában hatalmas sztárokká váltak: 1983-ban már főzenekarként léphettek fel a doningtoni Monsters Of Rock fesztiválon is, és mindezt úgy, hogy albumaik meg sem jelentek a világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban. Coverdale azonban ekkorra már másra vágyott – bevallva-bevallatlanul azért, mert igencsak áhítozott az amerikai sikerekre is.

megjelenés:
1987. április 7.
kiadó:
Geffen / EMI
producer: Mike Stone, Keith Olsen

zenészek:
David Coverdale - ének
John Sykes - gitár
Neil Murray - basszusgitár
Aynsley Dunbar - dobok
Don Airey - billentyűk
Bill Cuomo - billentyűk

játékidő: 53:04

1. Still Of The Night
2. Bad Boys
3. Give Me All Your Love
4. Looking For Love
5. Crying In The Rain
6. Is This Love
7. Straight For The Heart
8. Don't Turn Away
9. Children Of The Night
10. Here I Go Again
11. You're Gonna Break My Heart Again


Szerinted hány pont?
( 61 Szavazat )

Így aztán miután '83 végére összeállt a csapat első Amerikában is forgalmazandó lemeze, a felállás igen bizarr módon alakult át. Coverdale: „A '80-as évek elején jutottam el oda, hogy tudtam: itt az idő a Whitesnake-et a következő szintre emelni. Ez zeneileg azt jelentette a mi esetünkre leképezve, mint amit például Hendrix is művelt a blues-zal. Az akkori társaim nem osztották ezt az álláspontomat, így került a képbe az a gitáros, aki a legmegfelelőbb ember volt a szintugráshoz." David a felvételeket követően végül szélnek eresztette a korábbi lemezeken domináló hathúrost, Micky Moodyt, és helyére a kiváló fazonú, modernebb, rockosabb játékú John Sykest állította, aki a Tygers Of Pan Tangben tűnt fel, és az ugyanazon évi Thunder And Lightning lemezen új szintekre juttatta el a Thin Lizzyt szikrázó játékával. Így eshetett meg, hogy az 1984 elején, az óceán két partján bő két hónap eltéréssel kiadott Slide It In album EMI gondozta európai és a Geffen futtatta amerikai kiadása gyökeresen eltért egymástól: más volt a számsorrend, a keverés, és a tengerentúli piacra szánt változaton már Sykes játéka is ott figyelt Moody és Mel Galley témái mellett – illetve tetején...

A Slide It In gyorsan beindította a Whitesnake amerikai karrierjét: három sikerdalt fialt odaát, és aranylemez lett. Innentől kezdve nem volt kérdés, hogy ütni kell a vasat, ám a turnék közben sajátos helyzet állt elő: Mel Galley eltörte a kezét, így Sykes egyedüli gitárosként fejezte be a körutat, az ekkoriban billentyűsként szintén a Whitesnake-et erősítő Jon Lordot pedig elszólította a legklasszikusabb Deep Purple felállás újjáalakulása. Coverdale, Sykes, Neil Murray basszer és Cozy Powell dobos négyesben is tökéletesen, euforikus közönségreakciók közepette fejezték be a turnét, amelynek utolsó állomására az 1985-ös Rock In Rio fesztiválon került sor. David ezek után nem szívbajoskodott sokat, és egy szerencsétlen nyilatkozat okán kirúgta a csapatból a hivatalosan még mindig tag Galleyt.

A csapat négyesben állt neki megírni a következő lemezt, ám úgy tűnt, mintha csak átok ülne rajtuk. A bajok akkor kezdődtek, amikor Cozy Powell távozott a fedélzetről, hogy belépjen az Emerson, Lake & Powell szupergroupba, ám ezzel párhuzamosan az is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Coverdale és Sykes nem igazán vallanak azonos nézeteket az életről. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy a gitáros az elejétől fogva másként tekintett a Whitesnake-re, mint a főnök. Sykes: „Őszintén szólva sosem voltam valami nagy Whitesnake rajongó, nekem mindig is túl könnyednek tűnt a zenéjük. David hangját és a Deep Purple Burn lemezét persze imádtam, de a Whitesnake-ben mindig úgy éreztem, hogy az óriási torok mellé szükség lenne egy olyan rockgitárosra, aki alaposan felpörgeti és viszi magával Coverdale-t, nem pedig csak penget neki a háttérben. Párszor játszottunk együtt velük fesztiválokon, innen eredt a személyes imeretség. Épp Münchenben dolgoztak az új dalaikon, amikor felhívtak, hogy nem akarnék-e belépni a zenekarba. Én persze nemet mondtam, mert továbbra is Phil Lynott-tal szerettem volna dolgozni. Mivel ezután is hívogattak, végül úgy döntöttem, nincs vesztenivalóm: átrepültem Münchenbe, megismerkedtem Daviddel meg Mel Galley-vel, és zenélgettünk pár napot. Miután visszamentem Londonba, megint felhívtak, és felajánlották az állást, amire ismét nemet mondtam. Erre megkérdezték, mennyiért vállalnám el. Bemondtam egy olyan összeget, amiről azt gondoltam, sosem fizetnék ki, ők azonban egyből rábólintottak..."

A következő Whitesnake album munkálatai 1985 szeptemberében kezdődtek meg Mike Stone producer irányítása alatt, Powell helyén a David Bowie mellől, illetve a Journeyből ismert Aynsley Dunbarral (ez sem bizonyult könnyű döntésnek: állítólag több mint hatvan különböző dobost hallgattak meg, mire kikötöttek nála). A korábbi anyagokénál lényegesen kevesebb billentyűs témáért Don Airey és Bill Cuomo felelt szigorúan session-jelleggel. Ekkorra azonban Coverdale és Sykes között állandósultak a viták. John az őrületbe kergette társait, amikor a felvételek kezdetén hetekig kísérletezett a különböző gitárhangzásokkal, mire végre megtalálta a számára megfelelőt, a helyzetet pedig csak tovább lehetetlenítette, amikor David 1986 folyamán súlyos hangszálgyulladást kapott. A munka hónapokig állt – és ezalatt még inkább elromlott minden.

Alighanem sosem fog kiderülni, igaz-e a pletyka, amely szerint Sykes és Stone azt forszírozták a kiadónál, hogy fizessék ki Coverdale-t, kerítsenek a dalokhoz egy másik énekest, és adják ki az egész albumot más néven. Az azonban bizonyos, hogy miután David a több hónapos gyógyulási periódust követően visszatért a munka frontjára, gyakorlatilag azonnal kirúgta Stone-t, és Keith Olsen producerrel látott neki a dalok feléneklésének. Olsen: „David hihetetlenül ideges volt, amikor elkezdtünk dolgozni, hiszen korábban többen is azt mondták neki, hogy talán soha többé nem fog tudni úgy énekelni, mint azelőtt. Így aztán igyekeztem számára olyan körülményeket teremteni, amelyek között képes teljesíteni. Megmondtam neki, hogy lazuljon el, először csak kipróbálunk pár mikrofont, néhány beállítást, ne törődjön semmivel. Nem árultam el neki, hogy mindent rögzítek – és egy vagy két nekifutással azonnal fel is vettük a Still Of The Night végső változatát. Hihetetlen érzés volt látni, ahogy a nap végén elégedett mosollyal távozott a stúdióból. Egyébként elsősorban korán reggel szeretett énekelni, mert akkor volt meg a hangjában leginkább az a bizonyos tónus. Délután egyre már kicsit úgy hangzott, mint Richard Burton..."

A lemez számtalan csúszás és sajtóbeli ígérgetés után 1987 elejére végre tényleg elkészült. Minden érintett tisztában volt vele, hogy mestermű született, ekkorra azonban olyan szinten tarthatatlanná vált a helyzet, hogy Coverdale – egy látszólag öngyilkos döntéssel – hetekkel a kitűzött megjelenési időpont előtt mindenkit kirúgott a csapatból. (Johnt már Stone-nal együtt el akarta távolítani, a gitáros azonban nem volt hajlandó beleegyezni, hogy az énekes más muzsikussal fejezze be, amit vele kezdett el, és mindent feljátszott.) Sykes: „Igazából máig nem tudom, mi vezette el Davidet ahhoz, hogy meghozza azt a bizonyos végső döntést. Már úgy értem, ha csak engem rúgott volna ki a személyes nézeteltéréseink miatt, az tiszta helyzet, ő azonban mindenkit kirúgott: a dobost, a basszert, engem, a producert... Mintha csak nagytakarítást végzett volna. Csakis arra tudok gondolni, hogy sokkal inkább a saját kezébe akarta venni az irányítást, elsősorban az üzleti részt..." Coverdale persze mindent meg tudott magyarázni. „Ha együtt indulunk turnéra Johnnal, biztos, hogy meggyilkoljuk egymást. Egyszerűen nem működött a dolog. Zeneileg tökéletesen tudtunk együtt dolgozni, ami hallatszik is a lemezen, emberileg azonban totálisan nem pendültünk egy húron. Sokan hasonló helyzetben is erőltetik a kapcsolataikat, nekem viszont semmi szükségem arra, hogy az egész életemet negatív energiák szőjék át, így szépen elköszöntem Sykestól. Zseniális gitáros és dalszerző, de amint kilépett az ajtón, már tudtam, hogy többé soha az életben nem vagyok hajlandó közösen zenélni vele."

A frontember lépése már csak azért is érthetetlennek tűnt, mert az 1987 áprilisában kiadott album – amely Amerikában Whitesnake, Európában 1987, Japánban Serpens Albus címen futott, mindhárom kiadáson kicsit más dallistával – az évtized egyik rockzenei csodája volt, és ezt még egy laikus is azonnal hallhatta rajta. A korai idők bluesos Whitesnake-je elég alapos amerikanizáláson esett át, ám Coverdale dalainak lélekkel telítettsége megmaradt, Sykes sűrű gitárhegyei pedig új dimenzióba katapultálták a témákat. Ezek közül egyébként nem volt mindegyik új: az amerikai verzión nyitódalként szereplő, bluesos lüktetésű Crying In The Rain és a himnikus építkezésű Here I Go Again más változatban már szerepeltek az 1982-es Saints N' Sinnersen. Újabb verzióik jóval fémesebbek és energikusabbak lettek az eredetieknél. Coverdale: „Igazából sosem voltam elégedett a Crying In The Rain eredeti változatával, szóval amint elkezdtem együtt dolgozni Cozy Powell-lel és Johnnal, sokkal izgalmasabbá alakítottuk a nótát anélkül, hogy megbolygattuk volna az eredeti hangulatát. A Here I Go Again újravétele és szerepeltetése ezzel szemben David Geffen személyes kérése volt – hála a jó égnek, hiszen ez lett aztán a zenekar történetének leghatalmasabb slágere." Utóbbiban már egyébként a Sykes helyére állított, relatíve ismeretlen holland gitáros, Adrian Vandenberg is letette a névjegyét egy szóló erejéig.

Nemcsak ezek voltak ugyanakkor újrahasznosított ötletek: az európai és japán verziót nyitó Still Of The Night alapjait David még a Deep Purple-ből hozta magával. Más kérdés, hogy ez a szenzációsan dinamikus, epikus középrésszel ellátott dal emellett az illőnél jobban hasonlít a Led Zeppelin Black Dogjára is... „Amikor anyám meghalt, áttúrtam a dolgokat a házában, és ott találtam meg pár ősi demókazettát. Ezek egyikén szerepelt egy dal, amin még Ritchie Blackmore-ral közösen kezdtünk el dolgozni, és végül ez szolgált kiindulási alapként. A végeredmény persze teljesen más lett, így Ritchie-nek nincs miért aggódnia, és nekem sem volt!", nevetett Coverdale egy későbbi interjúban. „Dél-Franciaországban dolgoztuk ki a végleges nótát Sykesszal, ő tette bele azt a gigantikus gitárhősös betétet is. Mivel John utálta a bluest, e paraméterek mentén kellett gondolkodnom: úgy manipuláltam az egész témát, hogy megmaradjon benne az electric blues lüktetése, ahogy azonban Sykes előadta ezt, azzal teljesen egyedivé tette a hangulatot. Sokan próbálkoztak akkoriban ilyesmivel, ilyen minőségű nótájuk azonban nem volt hozzá." Ugyanígy az anyag erősségei közé tartozott a Sykes gyilkos riffjére épülő, húzós Bad Boys (minden idők legenergikusabb és legdögösebb 'snake nótája, semmi kétség!), a bluesos lüktetést színpompás hard rock környezetbe ágyazó Give Me All Your Love vagy a két megaballada, a Looking For Love (ami az amerikai kiadáson nem szerepelt) és az eredetileg Tina Turnernek írt, de aztán megtartott Is This Love is. De általánosságban elmondható, hogy még a kevésbé ismert témák is óriásiak, legyen szó a sodró Straight For The Heartról, a nagyívű Don't Turn Awayről, a Children Of The Night himnuszról vagy az európai kiadást záró You're Gonna Break My Heart Againről.

Coverdale Vandenberg után a DIO-ból ismert Vivian Campbellt szerződtette le a csapat turnéfelállásába. A basszusgitáros a Quiet Riotból és Ozzy Osbourne mellől ismerős Rudy Sarzo, a dobos pedig a zseniális Tommy Aldridge lett. Ennek ellenére az ismét megújult Whitesnake úgy indult neki a turnénak, hogy David közel állt az idegösszeroppanáshoz. „Mire elindultunk a 1987 lemez amerikai turnéjára, hárommillió dollárnyi adósságom gyülemlett fel. Rémisztő volt. Egy megveszekedett fityingem sem volt az új zenekar összeállítására, miután a lemezt készítő zenészek elmentek. Végül sikerült kölcsönkapnom százezer dollárt egy szervezőirodától, és ebből a pénzből állítottam össze a Whitesnake akkori turnéfelállását. Mielőtt ez megtörtént volna, komolyan azt hittem, hogy soha többé nem tudok majd bandát alapítani a körülöttem mozgó emberek hülyesége miatt. Egyszerűen kinyafogtak a világból... A rock'n'roll legnagyobb csapdáját bizonyos nők és a korrupt, gátlástalan menedzsmentek jelentik."

A nemcsak David Geffen, hanem John Kalodner A&R-guru által is nagyban segített csapat egy idő után azt vette észre, hogy egyre nagyobb tömegek előtt játszik, amikor pedig júniustól nyitóbandaként betársultak a Mötley Crüe turnéjára, hirtelen úgy tűnt, nem is olyan egyértelmű, melyikük is igazából a headliner. All-star felállásával a Whitesnake a szemtanúk egybehangzó állítása szerint minden este lemosta a színpadról Nikki Sixxéket, akik éppen karrierjük legszétesettebb periódusát élték, így a két csapat viszonya minden volt, csak éppen felhőtlen nem. A Deep Purple rajongó Nikki eleve ki nem állhatta az amerikanizált hangzású új Whitesnake dalokat, amikor pedig Vivian Campbell egy este nem volt hajlandó vele sztriptízbár-körútra indulni, hanem inkább a hotelben maradt gyakorolni, végleg lemondott a csapatról. Az sem hatott éppen a haverkodás irányába, hogy Coverdale aktuális partnere és későbbi felesége, a körúton végig ott lebzselő Tawny Kitaen szupermodell korábban Tommy Lee-vel is kavart. A Mötley menedzsmentje persze nem hagyta, hogy elvaduljanak a dolgok: ők nagyon is jól tudták, hogy a Crüe-nek érdeke a turnén tartani az egyre nagyobb tömegeket vonzó Whitesnake-et. Doug Thaler: „Eredetileg csak arról volt szó, hogy a Whitesnake pár hetet játszik a turné elején, de aztán megemeltem a gázsijukat esténként négyezerről tízezer dollárra, és így hellyel-közzel végül egészen októberig velünk maradtak. Mi pedig borzasztóan örültünk ennek, addigra ugyanis a Whitesnake már nagyobb banda volt, mint a Mötley Crüe."

Már az elsőként kislemezesített Still Of The Night is kibérelte az MTV képernyőjét, az igazi lavina azonban akkor indult be, amikor kijött maxiként az Is This Love. A ballada és extravagáns klipje villámgyorsan meghódította a világot, és az amerikai listák második helyéig verekedte magát. A Whitesnake sorsa eldőlt, a pontot pedig a Here I Go Again tette fel az i-re az év őszén, ami már az első helyre került. Utóbbi esetben nem balladáról volt szó, így e tény jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Maguk a szóban forgó, a banda mellett Tawny Kitaennek is jelentős szerepet osztó videók is iskolát teremtettek. A Whitesnake a világ egyik elsőszámú rockzenei attrakciójává vált, Coverdale pedig nagyobb sztár lett, mint ami a Deep Purple élén valaha megadatott neki. A lemez 1988 legnagyobb részét is a listákon töltötte – az Egyesült Államokban a Billboard Top 200 második pozíciója volt a csúcshelyezése –, a banda pedig ekkor már saját jogán is megtöltötte az arénákat bárhol a világon.

Fontos kiemelni, hogy eladott lemezmilliók ide, teltházas turnék oda, a világ tetején trónoló Whitesnake-et sem imádta mindenki. Az csak egy dolog, hogy sok régi rajongónak egyáltalán nem tetszett a banda stadionrockosított verziója, ám emellett Coverdale-nek egészen pályája kezdetétől fogva volt egy hatalmas riválisa, akivel gyakran párhuzamba állították, és az anyag hallatán az illető ismét aktivizálta magát. Robert Plant elsősorban a Still Of The Nighton dühödött fel, nem egészen alaptalanul azt állítva, hogy a dalban Coverdale egy az egyben a Led Zeppelintől kölcsönzött témákat használt fel. A Whitesnake részéről emellett meglehetősen ostoba húzásnak bizonyult, hogy a zenei hasonlóságokat tetézve a klipben Jimmy Page-hez hasonlóan Adrian Vandenberg is hegedűvonóval játszott a gitáron – főleg, hogy a felvételek során John Sykes természetesen nem használt vonót. A két énekeslegenda méltatlan és kisszerű sajtócsatába bonyolódott, ami aztán a későbbiekben hol elcsendesedett, hol kiújult. Coverdale: „A Led Zeppelin minden idők legnagyobb rizsahintő bandája volt. Plantnek nem azzal kellene foglalkoznia, mit hall az én dalaimban, ugyanis ha valakik nagyüzemben loptak másoktól, azok pont ők voltak. Amennyiben valaki eredetiben szeretné hallani az első két Led Zeppelin albumot, hallgasson Willie Dixont! Egy az egyben lekoppintották a nótákat, egyes helyeken még a szöveg is ugyanaz. A Still Of The Night videoklipjében felvonultatott hegedűvonó tényleg nem volt túl jó ötlet, de amikor Adrian megjelent vele a forgatáson, a klip rendezője teljesen odáig volt a dologtól, a többiek meg azt mondták, miért is ne? És ez aztán természetesen egyike lett azoknak a bizonyos szerencsétlenül elsült 'miért is ne?' kérdéseknek. Valahol már akkor is sejtettem, hogy a dolog vissza fog ütni... Robert szidalmai azonban egyértelműen féltékenységből származtak. Akármit is állított ekkoriban, őt és Bonzót is jól ismertem a Zeppelin táborból, sőt, Robert több európai Whitesnake koncerten is VIP vendégünk volt, mert a lánya imádott minket. Minden ilyen alkalommal a legnagyobb vendégszeretettel fogadtuk őket. Ezek után valami miatt, amit igazából csak ő tud, elkezdett rám becsmérlő megjegyzéseket tenni a médiában. Szerintem teljesen lerombolta a Zeppelinnel szerzett tekintélyét azzal a röhejes boszorkányüldözéssel, amit ellenem indított..."

Az 1987-es Whitesnake mű végül öt sikeres kislemezt fialt (az említett három sláger mellett a Crying In The Rain és a Give Me All Your Love is megjárták a listákat), és az évtized egyik legnagyobb példányszámban eladott rockalbuma lett: az Egyesült Államokban nyolcszoros platina státuszba került, világszerte összesen pedig több mint 15 millió példányban kelt el napjainkig. Az anyag diadala utólag a Slide It Int is felhúzta dupla platinára. Még a szupersztárság sem tarthatta azonban egyben a felállást: Vivian Campbell 1988 végén zenei nézetkülönbségekre hivatkozva otthagyta a csapatot. A zenekar életét ismét nem várt nehézségek bonyolították, miután Vandenberg a következő album stúdiómunkálatai előtt súlyos kézsérülést szenvedett, így nem tudott részt venni a felvételekben. Coverdale egy isteni sugallat hatására Steve Vai-t vette be a bandába második hathúrosként, aki így egyedül játszotta fel az 1989 novemberében kiadott Slip Of The Tongue gitártémáit. Jellemző a '87-es anyag hatalmas árnyékára, hogy a folytatást annak idején a többség nagy visszalépésként könyvelte el, Vai szereplése pedig igencsak megosztotta a Whitesnake tábort (különösen a turnén, ahol Steve és a felgyógyult Vandenberg vad technikai bemutatók keretében rivalizáltak egymással a koncerteken). Utólag maga Coverdale is rossz döntésként értékelte Vai leigazolását, a lemez pedig máig sikertelenként él a köztudatban, pedig ebből is majdnem 4 millió példányt adtak el. Mai fejjel persze a Slip Of The Tongue is kiváló album, aminek előbb-utóbb szintén itt lesz a helye ebben a rovatban, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy zeneileg, hangulatilag igazából John Sykes új csapata, a Blue Murder szintén '89-es debütálása jelentette a '87-es Whitesnake dalok folytatását, nem pedig ez az anyag.

Érdekesség, hogy David nem kizárólag pozitív élményeket őriz a Whitesnake legnagyobb sikerkorszakáról: „Ha ma véletlenül meglátom valahol a Here I Go Again klipjét, rosszul vagyok. Számomra a zene az zene, nem pedig aláfestés egy divatos image-hez. A volt feleségemet sem szeretem látni abban a klipben, de ennél sokkal nagyobb baj, hogy az egésznek semmi köze a nóta hangulatához, érzésvilágához. A klipek egyértelműen a zene, a zenehallgatás ellenségei. Ahelyett, hogy az maradna meg benned, amit a Here I Go Again hallatán először éreztél, az jut eszedbe, hogy David Coverdale dögös nője egy hófehér Jaguaron fetreng. Ez borzalmas! Visszatekintve életem legbonyolultabb időszaka volt az a négy év, ami 1986 és 1991 között eltelt. Mintha csak felugrottam volna egy expresszvonatra, amiről aztán képtelenségnek bizonyult leszállni... Folyamatosan dolgoztam, a hét hét napján, minden nap huszonnégy órában csakis a karrieremmel törődtem, és eközben egy olyan nővel osztottam meg az életemet, aki emellé még napi harminchat órányi őrületet is biztosított számomra. Időm sem volt leülni egy kicsit, hogy átgondoljam, vajon tényleg azt csinálom-e, amit igazán szeretnék – természetesen amellett, hogy soha azelőtt nem voltam annyira fenomenálisan sikeres, mint akkoriban."

Akárhogyan is, a jelenlegi Whitesnake számára is a '87-es mestermunka jelenti a kiindulópontot (ez mind a Good To Be Baden, mind a Forevermore-on egyértelműen hallatszik). A másik, hogy akár bevallja David, akár nem, ez a lemez bizony elsősorban Sykestól lett olyan, amilyen: a két Blue Murder album vagy a gitáros későbbi szólóalbumai hallatán akárki meggyőződhet róla, mekkora szerepet játszott John a Whitesnake csúcsra katapultálásában. Arra azonban nincs esély, hogy Coverdale és Sykes ismét együtt muzsikáljon, hiába is próbálták az elmúlt húsz-huszonöt évben minden lehetséges eszközzel egymás felé terelni őket az illetékes zeneipari fejesek. A két zenész valamikor a 2000-es évek elején bevallottan beszélt egymással, ám még ekkor is csak egy dologban értettek egyet: hogy továbbra sem szeretnének közösen dolgozni. Kétséges persze, hogy ha mégis elhatároznák magukat, képesek lennének-e a régi teljesítmény nyomába lépni – szerintem biztosan nem. És lehet, hogy kár is lenne bolygatni a '87-es album örökségét. Sykes: „David egyszer valami olyasmit nyilatkozott, hogy az öt nap alatt, amíg megírtuk az albumot, újrateremtettük a hard rock műfaj hangzását. Öt napnál azért kicsit többről volt szó, de ettől eltekintve igaza volt..."

Bizonyos, hogy a műfaj kevés alkalommal bizonyult elevenebbnek és izgalmasabbnak, mint itt.

 

Hozzászólások 

 
+1 #8 notreadam 2017-05-31 15:53
Idézet - frontiers:
Nem hiszem, hogy csak a nosztalgia teszi naggyá ezeket a lemezeket a maiakhoz képest. Annyival másabb volt itt a zene, volt lüktetése, volt mondanivalója.
A Snake 87-e/A Def Leppi Hysteria-ja/A Jovi New Jersey-je nem tudom, hogy fog-e valaha is ilyen zene még készülni -de attól tartok már sosem


Tökéletes meglátás...
Idézet
 
 
+6 #7 frontiers 2017-04-07 09:22
Nem hiszem, hogy csak a nosztalgia teszi naggyá ezeket a lemezeket a maiakhoz képest. Annyival másabb volt itt a zene, volt lüktetése, volt mondanivalója.
A Snake 87-e/A Def Leppi Hysteria-ja/A Jovi New Jersey-je nem tudom, hogy fog-e valaha is ilyen zene még készülni -de attól tartok már sosem
Idézet
 
 
+8 #6 kamikaze 2013-05-03 16:21
Az elmúlt bő két évtizedben azt hiszem ezt a lemezt hallgattam meg legtöbbször az elejétől a végéig. Először még bakeliten, majd CD-n, ahogy hozzáférhető volt. Ez mindent elmond arról, hogy mi a véleményem róla. Überelhetetlen klasszikus ebben a stílusban, és bár vannak hasonló bandák és jobbnál-jobb albumok dallamos hard rock fronton, de ezt a szintet egyik sem érte el. Az idő távlatából bizton állítom, hogy egyhamar nem is fogják. Hibátlan produkció, nemhogy töltelék nóta, de az első másodperctől a zárásig kimagasló hangszeres munka és rockhimnuszok sora jellemzi. Ritka szerencsés pillanata volt ez a Coverdale-Sykes-Murray-Dunbar kvartettnek, amikor minden összejött. Nem kérdés, hogy a műfaj iránt érdeklődők számára kötelező mestermű!
Ja, és a számsorrend nálam a ,,következőképp en fest", kissé átvariálva a különböző kiadásokat, mert dramaturgiailag ez a leghatásosabb. A bombasztikus kezdés után így a hangulatnak van fejlődése, és nem utolsó sorban búcsúzásszerűen zár az album, ahogy az a nagy könyvben meg van írva!

1. Crying In The Rain
2. Bad Boys
3. Still Of The Night
4. You're Gonna Break My Heart Again
5. Here I Go Again
6. Give Me All Your Love
7. Is This Love
8. Children Of The Night
9. Looking For Love
10. Straight For The Heart
11. Don't Turn Away
Idézet
 
 
+5 #5 Lawbreaker 2012-04-10 11:49
Istenkirály ez az album...és Coverdale!!!
Idézet
 
 
+6 #4 Simple 2012-04-07 13:10
Tommy Aldridge csak az album felvételei után lépett be, mint a cikkből is kiderül.
Idézet
 
 
+6 #3 neal and jack and me 2012-04-07 08:46
hatalmas lemez. kötelező klasszikus.
Idézet
 
 
+3 #2 AntiCimex 2012-04-07 07:51
Fantasztikus lemez!A hangzas,a dalok,ahogy Sykes kezeli Les aul Custom-et..Coverdale top formaban meg...Tommy Aldridge hihetetlen dobolas!Csodala tos eleterzes, feeling....soha nem lesznek mar ilyen fickok, akik igy tudnak elni es ilyen dalokat irni!Az angol hard rock minden finomsaga ott rejtozik az amerikanizalt sound alatt!!
Fantasztikus lemez!A hangzas,a dalok,ahogy Sykes kezeli Les aul Custom-et..Coverdale top formaban meg...Tommy Aldridge hihetetlen dobolas!Csodala tos eleterzes, feeling....soha nem lesznek mar ilyen fickok, akik igy tudnak elni es ilyen dalokat irni!Az angol hard rock minden finomsaga ott rejtozik az amerikanizalt sound alatt!! !

i55.photobucket.com/albums/g158/DEVILOCK82/Records%20For%20Sale%20-%20Metal%20LP/Whitesnake-1987-Japanespressingobipinup_1.jpg
Idézet
 
 
+6 #1 Equinox 2012-04-06 22:44
Hű mennyi háttérinfó! Zseniális cikk, ez meg a '80-as évek legjobb rocklemeze számomra. Sláger sláger hátán és micsoda gitározás... Sykes egyik örök kednencem
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.