Shock!

október 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Whitesnake: Forevermore

Whitesnake: ForevermoreValószínűleg még hosszú évekig folyik majd a vita arról, jó volt-e a 2008-as pesti Whitesnake koncert, avagy épp ellenkezőleg, de nem hiszem, hogy ennek befolyásolnia kellene a 2011-es lemez megítélését.

Nekem akkor személy szerint nem is annyira az állítólagos playbackkel és Covi amúgy is formán kívüli teljesítményével volt problémám, sokkal inkább Chris Frazier sótlan és szürke dobjátéka miatt támadt hiányérzetem – nem csoda, hiszen amióta visszatért a zenekar, körülbelül háromszor láttam őket Tommy Aldridge-dzsel (a remekbe szabott koncert DVD-t már ne is említsük!). Az A38-as Lynch Mob után viszont felfokozott érdeklődéssel vártam a Covi Művek bármilyen következő megnyilvánulását, hiszen addigra már lehetett tudni, hogy Brian Tichy lett az új dobos, aki úgy tűnt, friss energiát fog pumpálni a Kígyóba. Ha más nem, hát élőben. De még mielőtt erről meggyőződhetünk nyáron Bécsben és/vagy Budapesten, itt a friss lemez, amely már első hallásra is jobban sikerült, mint távolról sem gyenge elődje.

megjelenés:
2011
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Ami a Good To Be Bad albumon még csak sejthető volt, az mára bizonyságot nyert: a mai Whitesnake elsősorban a Coverdale/Aldrich szerzőpárosról szól. Aki ezt nem tudja lenyelni és Reb Beach mellőzése miatt hőbörög, ugyanúgy kénytelen lesz ezt tudomásul venni, mint én tettem már korábban. Érdemes viszont belegondolni, hogy – a Moody/Marsden korszakot követően – Covi régebben is egy markáns stílusú gitárossal alkotott közösen, mindenki más csak asszisztálhatott ehhez, gondoljunk csak John Sykes és Vivian Campbell eléggé eltérő jelentőségű szerepére a banda történetében. Adrian Vandenberg pedig ugyan jó csapatot alkotott Steve Vai-jal, mégis Steve-re esett több reflektorfény annak idején – Adrian akkor tudott igazán kibontakozni, amikor egyedüli gitáros volt a bandában.

Manapság pedig Doug Aldrich a fő gitáros, de ezen korábbi életműve ismeretében nincs semmi meglepő: legyen szó akár a Lion, a Bad Moon Rising vagy a Burning Rain bármelyik anyagáról, a fickónak pályafutása elejétől az a gitárhangzás volt a védjegye, amit itt is hallunk. Ez tökéletesen illik a Whitesnake-hez, Doug tehát végleg révbe ért – mi is lehetne nagyobb kitüntetés számára, mi nagyobb álma lehetett kezdő zenész korában, mint hogy az „eredeti" része lehet? Neki nincs más „gyereke", Rebnek ellenben ott a Winger. Ő majd koncerten bontakozhat ki jobban, mint tette eddig is – szemmel láthatóan nagy élvezettel, de mégiscsak kevésbé dedikáltan, elvégre számára ez inkább egy jól fizető másodállás, ahol maximálisan odateszi magát, de a kreatív folyamatba kevésbé folyik bele.

A fentieknek megfelelően az egész lemezt a húsos Aldrich-riffek és a jellegzetes Covi-hangulatok uralják és összességében nézve tisztességes keresztmetszetét kapjuk a Whitesnake bő három évtizedének, megidézve olyan állomásokat is, mint a Coverdale-Page korszak és David tíz évvel ezelőtti Into The Light lemeze, nem megfeledkezve a kissé mostohagyereknek számító, Vandenberg-fémjelezte Restless Heartról sem. Különösen a lírai tételek (Easier Said Than Done, One Of These Days, Fare Thee Well) juttatják eszembe ezeket és mi tagadás, kezdetben baromira elcsépeltnek találtam őket, de később megbarátkoztam minddel, különösen a One Of lett nagy kedvenc – Covi melankolikus dalai bizonyos hangulatokban nagyon el tudnak csípni, ezúttal is csak ki kellett várni, hogy megtaláljanak. Persze mégiscsak rock'n'roll zenéről beszélünk, ahol a húzós tempókon van a hangsúly, nincs hiány ilyenekben sem. Szenzációs, ahogy a lemez a harmonikás-brutál bluesos Steal Your Heart Awayjel elindul (mesteri ötvözete az ős- és későbbi WS-stílusnak!) és folytatódik az All Out Of Luck és Love Will Set You Free zakatolásokkal (a már ismert klipnóta mintha csak egy kiadatlan Bad Moon Rising tétel lenne).

Sokan a Bad Boys folytatásaként emlegetik a szilaj Dogs In The Streetet – nekem inkább a Children Of The Night jut eszembe róla, de lényeg, hogy tényleg nagyot szakít. Amikor pedig az ember azt hinné, hogy a Whipping Boy Blues (kicsit ugyan Woman Trouble Blues 2.0) őserejű zúzása és a My Evil Ways tempója mindenre feltette a koronát, kapunk a végére egy zseniálisan építkező, epikusan zeppes (figyelted, hogy a Covi/Page projektet emlegettem az előbb?) zárótételt a címadó dal képében. És bár a lemez közepe felé találunk egy-két kevésbé eltalált szerzeményt (I Need You, Love And Treat Me Right – nem rosszak ezek sem, de nem feltétlenül hiányoznának, ha lemaradtak volna), a húzódalokban olyan erő van, hogy elviszik a hátukon a 70 percet.

„Hát azért nem egy Saints And Sinners", „nem olyan jó, mint a 87", „azért a Slip Of The Tongue klasszikusabb" – hangoztatják netszerte a fanyalgók itthon és külföldön. Természetesen ezek a megállapítások mind igazak, de mélységesen sajnálom azokat, akik még mindig egyik vagy másik legendás album folytatását (és ezzel fiatalságuk visszatérését) várják. Ezek az állomások egyszeri és megismételhetetlen mérföldkövek a Whitesnake életművében. 2011-ben inkább örülni kellene, hogy még mindig létezik a zenekar és a szerintem legfontosabb gondolatot kellene szem előtt tartani, amit a My Evil Waysbe írt bele Covi apánk: „I've been poor and I've been rich – but I've always been a son of a bitch" – mi tagadás, talán csak Lemmy mondhatta volna szebben. Igaz, ő sosem volt gazdag.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.