Shock!

január 30.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Uriah Heep: The Magician’s Birthday

uriahheep_14Ötven évvel ezelőtt jelent meg a Uriah Heep ötödik albuma, amely már a második sorlemezük volt abban az évben, és egyben a második munkájuk, amelyen a legklasszikusabb felállás zenélt. Noha a The Magician's Birthday a csapat tagjai szerint a rohammunka miatt nem érte el közvetlen elődje, a Demons And Wizards színvonalát, a mai napig is egyik alapklasszikusuknak számít, és izgalmas színekkel bővítette palettájukat. A zenekar az aktuális, december 11-én Magyarországot is elérő turnén is három-négy dalt játszik az anyagról, ami ékesen bizonyítja, mennyire fontos pontot jelentett a pályafutásukban ez a pompázatos – csicsás? – borítóba csomagolt mű.

megjelenés:
1972. november
kiadó:
Bronze / Island / Mercury
producer: Gerry Bron

zenészek:
David Byron - ének
Ken Hensley - billentyűk, gitár, ének
Mick Box - gitár
Gary Thain - basszusgitár
Lee Kerslake - dobok

játékidő: 37:34

1. Sunrise
2. Spider Woman
3. Blind Eye
4. Echoes In The Dark
5. Rain
6. Sweet Lorraine
7. Tales
8. The Magician's Birthday

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

A Uriah Heep néhány év alapozás után a mennybe ment az 1972 tavaszán megjelentetett Demons And Wizards albummal. A negyedik stúdiólemezen a három központi figura, a zenei főnök Ken Hensley billentyűs/gitáros, Mick Box gitáros és David Byron énekes mellett bemutatkozott a banda legerőteljesebb ritmusszekciója Lee Kerslake dobossal és Gary Thain basszusgitárossal, az Easy Livin' dal pedig hetek leforgása alatt varázsolt belőlük világszerte arénákat megtöltő szupersztárt. Különösen zajosnak bizonyultak az amerikai sikerek, hiszen az Egyesült Államokban ezekben az években – még igazán átütő hazai előadók tömegének hiányában – nagykanállal falta a közönség a brit rockbandákat.

A milliós lemezeladások és a zajos sikereket hozó turné közepette a Heep tulajdonképpeni hatodik tagja, a Bronze kiadó tulajdonosa, egyben a csapat producere és menedzsere, Gerry Bron egyből ütni kezdte a vasat, hogy gyorsan szállítsák le a folytatást. Akkoriban nem számított példa nélkülinek, hogy egy rockzenekar akár két lemezt is piacra dobjon egy év leforgása alatt, az ő ekkori termékenységük fényében pedig nem is feltétlenül tűntek extrémnek ezek az elvárások. A turnék közötti rohammunka azonban sajnos itt is beszedte a maga vámját. Box: „Ki akartuk használni a Demons And Wizards óriási sikereit, ezért jelent meg annyira gyorsan a folytatás. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a menedzsment kapzsisága állt a háttérben. Gerry Bron tiszta erőből hajtott bennünket, senki magánéletére vagy egészségére nem volt tekintettel: gyerünk, gyerünk, gyerünk! Persze ez is érthető, hiszen amikor elindult a zenekar, rengeteget tett bele a saját pénzéből, felszerelést vásárolt nekünk, finanszírozta az egész oldalas hirdetéseket a zenei magazinokban, és mindnyájunknak heti húsz font fix fizetést adott. Tehát tényleg befektetett a zenekarba. Csakhogy mire eljutottunk a Demons And Wizardsig, már nagyjából ennek tízszeresét fizettük neki vissza, ő azonban még mindig többet, többet és többet akart. Mindenképpen ki akart erőltetni belőlünk egy újabb slágerlistás nótát is az Easy Livin' sikere után, miközben mi mindig is albumzenekarként tekintettünk magunkra."

uriahheep_4

Bron nyomulása azt eredményezte, hogy a zenekarnak felül kellett írnia eredeti terveit, Hensley ugyanis eleinte egy grandiózus konceptalbumot álmodott meg folytatásként: „Elkezdtem írni egy novellát A varázsló születésnapja címmel, ebből fejlődött ki a címadó dal, és utóbbi jelentette a kiindulási alapot, a középpontot, eköré festettük volna oda a többit, hogy teljessé tegyék a képet. Bron viszont nagyon erőltette, hogy fejezzem be minél előbb a dalokat, és előbbre hozták a megjelenési dátumot, ami azzal járt, hogy néhány közülük valójában befejezetlen maradt. Egyszerűen nem kaptam elegendő időt. Azért bosszantott nagyon a dolog, mert tudom, mennyire nagyszerű lehetett volna a végeredmény, ha van időnk megfelelően befejezni. Így viszont talán úgy 60 százalékosan jött elő az albumban ténylegesen ott rejlő potenciál."

Gerry Bron tevékenysége minden tekintetben nélkülözhetetlen volt a Heep áttöréséhez, ám működésével a zenekaron belül is váratlan hajszálrepedéseket indított el, és ebben a korszakban kezdett el megborulni a korábbi törékeny egyensúly a két főember, Hensley és Box között. Mick: „Ken dalai roppant népszerűnek bizonyultak, így aztán a menedzsment egyre inkább kiemelt tagként tekintett rá, és nem ritkán kizárólag az ő véleményét tekintette mérvadónak. Ez természetesen ellenséges érzéseket keltett bennünk." Hensley: „Elsősorban amiatt lettem én a zenekar meghatározó dalszerzője, mert mindig rengeteg nótát írtam. Akkoriban, a vinylkorszakban legfeljebb nyolc-kilenc dalt tehettél fel egy lemezre, én meg mindig tíz-tizenkét-tizenöt számmal a tarsolyomban érkeztem, miközben a többiek mondjuk egyet-kettőt hoztak. Vagyis természetes módon alakultak így a dolgok."

uriahheep_15

A zenekarra már várt az újabb lekötött amerikai turné az év októberétől, így visszatértek a korábbi albumok szülőhelyét jelentő Lansdowne stúdióba, és mindössze pár hét alatt véglegesítették, majd felrántották a következő nagylemezt. A nyomás és a kapkodás akkor és ott persze még nem feltétlenül éreztette hatását, a szerelvény valósággal száguldott, a csapat tagjai pedig kis túlzással azt sem tudták, hol vannak, csak kapkodták a fejüket a pörgős események közepette. Maga Hensley pedig még domináns szerepe mellett is hangsúlyozta: szó sem volt róla, hogy elnyomta volna maga körül a többieket, és mind az öten nagyban hozzátették a magukét a végeredményhez: „Mindig a legvázlatosabb, legegyszerűbb formátumban tártam a dalokat a zenekar elé akár az előzetes próbákon, akár a stúdióban, és innentől minden csapatmunkában ment tovább. Nem pusztán a többiek tették hozzá a magukét, hanem a produkciós és a hangmérnöki csapat is. Valahogy technikai értelmet kellett adniuk a kattant ötleteimnek..."

A billentyűs vizionáriusi szerepe ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen volt, és a spontán módon mágikus alkotáshoz való ösztöne is megmaradt. A majdani album egyik központi tétele, a lírai Rain például ugyanolyan esetlegesen állt össze, mint bő fél évvel korábban az áttörést meghozó Easy Livin': „Tartottunk egy vacsoraszünetet a felvételi munkálatok közepette, de azt mondtam: kösz, most kihagyom. Inkább visszaültem a zongorához, kibontottam egy sört, és mire visszaértek, elkészült a Rain. Az It's raining outside kezdősor egyszerű ténymegállapítás volt: pont azért nem tartottam velük kajálni, mert odakint esett... Utána azonnal fel is vettük." A lemez magnum opusza, a grandiózus címadó darab viszont soha nem születhetett volna meg ebben a formában Box és Kerslake szerzői közreműködése, zenei zsenialitása, improvizációs készsége nélkül. Lee: „Az volt az elképzelés, hogy a gitár a jó varázsló, a dob meg a gonosz varázsló, és harcba bonyolódnak egymással a számban. Ettől lett ilyen hatása, mintha elszabadult volna a pokol. Minden különösebb rákészülés nélkül elpróbáltuk egyszer, és utána azt mondtam Micknek: oké, ez csak úgy lesz tökéletes, ha első nekifutásra toljuk fel, mert muszáj volt, hogy benne legyen az extra energia. Aztán feljátszottuk, és egyből ott volt benne a szükséges mágia. Csak néztünk egymásra vigyorogva, mert minden hang a helyén volt, remekül működött. Utána már nem is nyúltunk hozzá többször."

uriahheep_16

A Roger Dean varázslatos, a '70-es évek pszichedelikus-progos hangulatait magába sűrítő borítójába csomagolt The Magician's Birthday végül 1972 novemberében jelent meg. Kapkodás ide vagy oda, a nyitó Sunrise hallatán az embernek minden eszébe jut, csak az nem, hogy a zenekar nem tudta maradéktalanul megvalósítani a maga elképzeléseit: instant Uriah Heep-alapmű a dal a banda jellegzetes multivokáljaival és az aranytorkú Byron mágikus előadásmódjával. Hensley: „David gyilkos teljesítményt nyújtott a dalaimban, ezért is hiányzik nekem olyannyira. Ő tudta a legjobban megszólaltatni a szövegeimet, a dallamaimat, így a mai napig a kedvenc szavai, hangjai járnak a fejemben, ha efféle nótákon dolgozom." A szakításos tematikát egészen költői, több síkon módon megfogó szám jól szemlélteti azokat a különbségeket is a nagy pályatárs Deep Purple-lel szemben, amiket a Demons kapcsán már pedzegettem: miközben Ritchie Blackmore és Jon Lord legalább a középrészben garantáltan elvitte volna jammelősebb, tekervényesebb irányba a számot, a Heep fegyelmezetten tartotta a négyperces formátumot, és minden egyéni megmozdulást alárendelt a dalnak. Az eredmény a banda egyik leghatalmasabb megmozdulása, amely egyben az egész éra minden erényét megtestesíti.

A Spider Woman mindössze két és fél perces, tempós, pörgős rock'n'rolljában Box azonnal fülbe ragadó gitármotívumai viszik a prímet: semmit sem gondoltak túl, mégis minden hang tökéletesen ül benne, szintén csúcspont. Az akusztikus Blind Eye ezek után inkább a banda fantasys-sztorimesélős oldalát villantja fel, tábortüzes-mesélős hangulatánál fogva okkal feltételezhető, hogy központi szerepet töltött volna be Hensley eleinte tervezgetett konceptalbumán is. Ezzel együtt sem akar ugyanakkor több lenni, mint ami: egy hangulatos, kellemes akusztikus dal dús gitárhangokkal, síró díszítésekkel Micktől, illetve a zenekar magától értetődőnek tűnő, ám valójában elképesztően kimunkált és szofisztikált vokálmunkájával.

uriahheep_5

Az Echoes In The Dark címéhez méltóan sejtelmes gitáros-zongorás-moogos kezdésével azonnal beránt, tulajdonképpen ez a lemez első része, ahol kicsit elkalandoznak, de aztán mindössze egy perc után átveszik a főszerepet Byron hipnotikus, álomszerű dallamai az ehhez passzoló szöveggel. Nehéz eldönteni, ki alakít itt a legnagyobbat a hangszeresek közül, mert Box finom díszítései éppúgy briliánsak, mint a ritmusszekció nagyon finom, a háttérben megbúvó összjátéka vagy Hensley lidérces, minden zugot maximálisan betöltő effektjei. A szám végül szinte musicales magasságokba emelkedik jó értelemben vett pátoszával, és ugyan nem szokás a Heep magától értetődő csúcsműveinek sorában emlegetni, attól még közéjük tartozik, hiába nem az a kifejezett slágertéma. Ellentétben a zongorás, szimpla Rainnel, amely épp puritán megközelítése miatt tud olyannyira megbabonázó lenni. Noha a fentebb részletezett körülmények fényében elsősorban Hensley kivételes dalszerzői tehetségét kellene itt dicsérnem, ne hallgassuk el: ez a dal sem élne és vibrálna ennyire Byron csodálatosan törékeny, lágy hangja és szuggesztív előadásmódja nélkül. Korai halála miatt a frontembert ma már messze nem emlegetik annyit, mint megérdemelné, pedig az egész éra egyik leghatalmasabb egyénisége és énekes őstehetsége volt, ráadásul hatása már a következő években is roppant egyértelműen visszaköszönt elsősorban a tengerentúli dallamos rockmezőny torkainál.

Ha már itt tartunk, a Sweet Lorraine akár a '70-es évek westcoast/AOR/satöbbi-dalainak valóságos prototípusaként is jellemezhető, és utólag feltűnő, hogy még a csapat brit származása ellenére is mennyire amerikai megszólalású. Ez persze némileg képzavar, hiszen jelen esetben magáról a forrásról beszélünk: igen, ma már nem szokás ezt hangoztatni, de a tengerentúlon az évtized derekától csúcsra járt melodikus mezőny a Uriah Heep nélkül valószínűleg soha nem lehetett volna az, ami. Vokálfronton, dalszerzési megközelítésben a csapat öröksége valósággal felbecsülhetetlen, és elég meghallgatni e funkos ízektől sem mentes, megadallamos szerzeményt, hogy belássuk ezt. Bár persze azért egyetlen trapéznadrágos-bajuszos-színesinges kalifornai alakulat sem nyomott soha ennyire elszállt moogos témákat, mint itt Hensley...

uriahheep_20

A Tales újabb akusztikus-tábortüzes-káprázatszerű tétel, utóbbi jellegre ismét igen sokat pakolnak a billentyűs bugyborékoló effektjei, amelyek sajátos pszichedeliát kölcsönöznek az amúgy is lebegős darabnak. A dal második felének kibontakozása furcsa módon csak ráerősít erre, pedig itt kissé megélénkülnek. Egészen fantasztikus darab, szintén egyesíti magában a korabeli Uriah Heep minden zsenialitását. És egyben megágyaz a lemez központi tételének, a címadó darab komplett mini-rockoperájának a maga jellegzetes progrockos felhangjaival és gazdag hangszerelésével. Minden teljesen ártalmatlanul indul, majd másfél perc után átváltanak valami egészen másba: a happy birthday-dalolászás a kattant, gúnyos effektekkel és Hensley részegen dülöngélő hammondos témáival a felszínen talán mulatságosnak tűnik, valójában azonban inkább nyomasztóan beteges, és tökéletesen megalapozza a disszonáns középrészt Box és Kerslake szikrázó-mennydörgő, improvizatív párbajával. És a végén még ebből is sikerül visszakeveredniük a fináléra... Kolosszális mesterművel állunk szemben, a zenekar egyik csúcsalkotásával. Ugyan a későbbi újrakiadásokra rendszerint felkerült még utána két korabeli darab, a Crystal Ball súlyosabb és a Silver Tongue Man könnyedebb hard rockja, valójában még azzal együtt sem tudnak sokat mondani a The Magician's Birthday után hallgatva, hogy önmagukban ezek is kiváló nóták.

A csapat vadul turnézott a megjelenéskor, így némileg egybefolytak számukra az események, de a The Magician's Birthday nagy sikere senkit sem érhetett váratlanul. A lemez világszerte mindenütt erősen kezdett a listákon: Top 30-as lett Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, egyenesen a hetedik helyen nyitott az NSZK-ban, de ugyanígy letarolta az észak-európai országokat is, ahol a Heep ezekben az években az egyik legnépszerűbb előadónak számított. A Sweet Lorraine és a Sunrise révén az újabb rádiós sikerek sem maradtak el, és az album már 1973 januárjára bearanyozódott a tengerentúlon, így a zenekar sztárstátuszához nem férhetett kétség. Ennek jegyében az év elején, Birminghamben rögzítették a maguk grandiózus koncertalbumát, amely az év tavaszán jelent meg simán csak Uriah Heep Live címmel, és karrierje tetőpontján, kreatív ereje teljében mutatta meg a zenekar legerősebb felállását. Még lefutottak egy gyors japán turnét, de mivel Bron továbbra is ostort pattogtatva hajtotta maga előtt kiadója fejőstehenét, már nyáron elkészült és szeptemberben máris megjelent a következő album. A több irányba is tapogatózó Sweet Freedommal szintén mesterművet alkottak.

uriahheep_17

Kívülről nézve tehát látszólag még minden rendben volt, a zenekaron belül azonban ekkor már egyértelmű volt, hogy lassítani kellene. Byron alkoholizmusa egyre súlyosabb mértéket öltött, a legakutabb problémát azonban Gary Thain jelentette, aki ezekben a hónapokban már masszív heroinistaként rótta az utat társaival. Kerslake: „Gary zárkózott személyiség volt, a drogozása pedig idővel komoly problémává fejlődött. Bármelyikünk járhatott volna az ő cipőjében, de bizonyos emberek tanulnak a leckékből. Például én is szerettem a pohár fenekére nézni, és sokszor előfordult, hogy rengeteg Southern Comfort whiskey-t csorgattam le a torkomon, de aztán másnap pokoli másnapossággal ébredsz, és inkább nem kezded újra. Gary viszont egyre több és több anyagot tolt magába. Ez volt a turnézás és a rengeteg munka árnyoldala... Folyamatosan úton voltunk, ami csak súlyosbította a helyzetet. Egyszerűen nem volt időnk kifújni magunkat, kiszellőztetni a fejünket, hanem folyamatosan dolgoztunk tovább. Nem tudhattuk, meddig tart ez az egész, így aztán szünet nélkül haladtunk előre. Byron is súlyosan ivott, de velem ellentétben képtelen volt kezelni a problémáit."

Lassítani ugyanakkor nem lehetett, hiszen a Uriah Heep iránti igények elképesztőnek bizonyultak ezekben a hónapokban, különösen az Egyesült Államokban. Lee: „Egyszerűen túl nagy nyomás nehezedett ránk. Képzeld csak el: minden reggel felkelsz, repülőre szállsz, lenyomod a soundchecket, ott vár rád 30 ezer ember, jön a meet and greet, utána a koncert, aztán indul a kiadó által szervezett nagy parti. Másnap pedig megint kelhetsz reggel 8-kor. Ez a menetrend leharcolja az embert. Eleinte úgy kezdtük, hogy három nap koncert és egy szünnap, aztán jött a négy koncert – egy szünnap leosztás, csak hogy tartsuk a lendületet. Ilyen tempó mellett egy idő után törvényszerűen elkezdtünk egymás idegeire menni, és képtelenek voltunk kezelni az ezzel járó feszütségeket. De azt hiszem, az ilyesmi természetes, hiszen egy zenekar családként él együtt, és a tulajdon feleségedet is meggyűlölnéd, ha állandóan és ennyit kellene együtt lennetek... Ekkor törtek felszínre a felhalmozódott problémák. Addigra már Gerry Bronból is elegem lett, mert brutálisan kizsebelte a zenekart, minden bevételünkből 50 százalékos részesedést tett zsebre, és istenként tekintett magára. Állandóan hangoztatta is, hogy valójában ő maga a Uriah Heep..."

uriahheep_18Ezután ugyanakkor még csaknem két éven át sikerült megőrizni az egységet. A Sweet Freedom után a legklasszikusabb felállás leszállította a Wonderworldöt, és csak utóbbi periódusa után, 1975 elején voltak kénytelenek búcsút inteni az ekkorra teljesen kezelhetetlenné vált Thainnek. A basszer ezek után még mélyebbre merült drogszenvedélye bugyraiba, és az év végén, mindössze 27 évesen el is hunyt. Noha a Heep továbbra is népszerű bandának számított, az első éra kreativitását és sikereit később már sosem tudták megismételni. Ez azonban másik történet, szintén ebbe a rovatba kívánkozik, méghozzá több fejezetben is, így itt most nem is megyek bele részletesen.

Az ötven éve kiadott The Magician's Birthday talán nem olyan egységes, mint a Demons And Wizards, utólag azonban biztos vagyok benne: sok rajongó is megdöbbenéssel fogadta, amikor megjelenése után évekkel a zenekar tagjai visszafogottabban nyilatkoztak róla. Ez a lemez ugyanis egyértelműen a Uriah Heep egyik alapműve, amit az is bizonyít, hogy legmarkánsabb dalai – így a Sunrise, a Sweet Lorraine, a Rain vagy a Tales – még fél évszázad után is a koncertprogram alapelemei. Akkor is, ha Hensley mindezt belülről másképp élte meg: „A The Magician's Birthday története a Demons And Wizardsszal ellentétben már nem teljesen vidám. Ekkoriban kezdett kezelhetetlenné válni Gary drogozása, megnőttek az egók a zenekarban, és a jogdíjak elosztása felett feltámadt vitákat is lehetett volna értelmesebben kezelni. Utólag egyértelmű, hogy akkor kezdtünk talajt veszteni. Ez már akkor is rettentően frusztrált, és a lassú vég kezdetét jelentette."

Bizton állíthatom: a lemezt elindítva mindez abszolút nem fülbeötlő. A varázsló születésnapi ünnepsége a '70-es évek elején kibontakozott hard rock aranykor egyik megkerülhetetlen mesterműve.

uriahheep_19

A Uriah Heep december 11-én Budapesten, a Hungexpo C Kongresszusi Központban koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#11 Barcs Bence 2022-12-13 11:34
Idézet - redriot:
Bár már több mint harminc éve hallgatok rockot és metalt valahogy sokáig kimaradt nekem a Uriah Heep.
Az itt olvasott Salisbury ismertető hatására kezdtem el ismerkedni a zenéjükkel - és nem bántam meg! :) A korai albumaik mind hangzásban, a dalok minőségében és előadásban sem maradnak el a sokkal ismertebb Sabbath és Purple korabeli lemezeitől.
A David Byron utáni albumokat még nem hallgattam meg: melyek azok amikkel érdemes lenne folytatnom? Van köztük olyan ami minőségben megközelíti az első korszak lemezeit?


A 2018-as albumot is erősen ajánlom!
Idézet
 
 
#10 Goodbye 2022-12-07 00:42
Az előző után valamiért óriási visszalépésnek tűnik. Azért köszi a cikket!

Off: A Poison valamelyik albumáról valamikor lesz még cikkk? A Crack a smile.. and more szerintem érdekes téma lenne.
Idézet
 
 
#9 Simon Zoltan 2022-12-06 21:40
Idézet - redriot:
Bár már több mint harminc éve hallgatok rockot és metalt valahogy sokáig kimaradt nekem a Uriah Heep.
Az itt olvasott Salisbury ismertető hatására kezdtem el ismerkedni a zenéjükkel - és nem bántam meg! :) A korai albumaik mind hangzásban, a dalok minőségében és előadásban sem maradnak el a sokkal ismertebb Sabbath és Purple korabeli lemezeitől.
A David Byron utáni albumokat még nem hallgattam meg: melyek azok amikkel érdemes lenne folytatnom? Van köztük olyan ami minőségben megközelíti az első korszak lemezeit?
a Head First nekem is nagy kedvencem, és a Fallen Angel John Lawton énekessel
Idézet
 
 
#8 Gábor 2022-12-06 19:13
Idézet - redriot:
Bár már több mint harminc éve hallgatok rockot és metalt valahogy sokáig kimaradt nekem a Uriah Heep.
Az itt olvasott Salisbury ismertető hatására kezdtem el ismerkedni a zenéjükkel - és nem bántam meg! :) A korai albumaik mind hangzásban, a dalok minőségében és előadásban sem maradnak el a sokkal ismertebb Sabbath és Purple korabeli lemezeitől.
A David Byron utáni albumokat még nem hallgattam meg: melyek azok amikkel érdemes lenne folytatnom? Van köztük olyan ami minőségben megközelíti az első korszak lemezeit?

Számomra a Peter Goalby énekessel felvett Abominog és Head First lemezek ugyanolyan kedvesek, mint a Byron-éra lemezei.
Idézet
 
 
#7 redriot 2022-12-06 18:08
Bár már több mint harminc éve hallgatok rockot és metalt valahogy sokáig kimaradt nekem a Uriah Heep.
Az itt olvasott Salisbury ismertető hatására kezdtem el ismerkedni a zenéjükkel - és nem bántam meg! :) A korai albumaik mind hangzásban, a dalok minőségében és előadásban sem maradnak el a sokkal ismertebb Sabbath és Purple korabeli lemezeitől.
A David Byron utáni albumokat még nem hallgattam meg: melyek azok amikkel érdemes lenne folytatnom? Van köztük olyan ami minőségben megközelíti az első korszak lemezeit?
Idézet
 
 
#6 The_Sentinel 2022-12-06 16:21
"Nálunk az LGT de mocsok módon koppintotta többek között a Uriah Heep-ről is a ruházatot, fizimiskát... ;}"

Az Omega pedig a hangzásvilágot is.
Idézet
 
 
#5 nxfn 2022-12-06 15:52
Nálunk az LGT de mocsok módon koppintotta többek között a Uriah Heep-ről is a ruházatot, fizimiskát... ;}
Idézet
 
 
#4 The_Sentinel 2022-12-06 14:51
Bocs az előbbi szóismétlésért.:-)

("róla" egy mondatban kétszer, SKANDALUM!:-)
Idézet
 
 
#3 The_Sentinel 2022-12-06 13:52
Remek album, bár igazából az első ötöt nem is igazán tudnám rangsorolni.

Ha már Byron érdemei szóba kerültek: King Diamond is egyik legnagyobb kedvenceként beszél róla, a kisfiát sem véletlenül nevezte el róla.
Idézet
 
 
#2 Totmacher 2022-12-06 09:11
Jobban szeretem, mint az elődjét, tulajdonképpen ez a kedvencem tőlük, talán csak a Spider womant és a Sweet Lorraine-t tudnám nélkülözni.
Idézet
 
 
#1 mthomka 2022-12-06 07:01
Kedvencem tőlük, kösz a cikket.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.