Shock!

január 30.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Uriah Heep: Demons And Wizards

uriahheep_1December 11-én ismét Budapesten lép fel a Uriah Heep, akik fennállásuk fél évszázados jubileumát ünneplik az aktuális, a covid miatt némileg elcsúsztatott turnéval. Mindez bőven elég apropó, hogy folytassuk a két éve a Salisburyvel megkezdett sort, és kicsit javítsuk az arányokat heepileg a Klasszikushockban. Ehhez pedig természetesen az idén ötvenéves alapklasszikusok adják magukat a legildomosabban. A Demons And Wizards már csak azért sem kerülhető meg a zenekar életművében, mert Lee Kerslake és Gary Thain csatlakozásával ezen zenélt először együtt a legklasszikusabb felállás, itt kapott helyet a banda történetének legnagyobb slágere – és számos rajongó szerint soha többé nem is múlták felül a lemezt.

megjelenés:
1972. május 19.
kiadó:
Bronze / Island / Mercury
producer: Gerry Bron

zenészek:
David Byron - ének
Ken Hensley - billentyűk, gitár, ének
Mick Box - gitár
Gary Thain - basszusgitár
Lee Kerslake - dobok

játékidő: 39:40

1. The Wizard
2. Traveller In Time
3. Easy Livin'
4. Poet's Justice
5. Circle Of Hands
6. Rainbow Demon
7. All My Life
8. Paradise
9. The Spell

Szerinted hány pont?
( 21 Szavazat )

A Uriah Heep stílusa az 1970-es Very 'eavy... Very 'umble debütön még csak alakulgatott, ám két 1971-es lemezükre, a Salisburyre és főleg a Look At Yourselfre azonban egyre jobban letisztult az irány. A kezdetben folkosabb-progosabb, kalandozósabb muzsika súlyosabb lett, ahogy a két domináns irányító, Mick Box gitáros és Ken Hensley billentyűs összecsiszolódott, és ebben az évben már igazi alapdalokat is letettek az asztalra: a Lady In Black, a Look At Yourself, illetve főleg a July Morning egyből komoly pezsgést eredményeztek a zenekar közül Nagy-Britanniában és Európában. Egyértelmű volt, hogy a nagyobb léptékű áttörés küszöbére értek.

A problémát mindössze az jelentette, hogy hiába találta meg egymással tökéletesen a hangot Box, Hensley és David Byron énekes, a ritmusszekció valahogy nem akart összeállni. A kirakós egyik hiányzó darabja végül Ian Clarke dobos távozása után került a helyére, mindössze két hónappal a Look At Yourself megjelenése után, a számos helyi bandában nevet szerzett Lee Kerslake személyében: „Amikor először megkerestek, nemet mondtam, de miután megismerkedtem Mick Boxszal, változott az álláspontom. 1971. november 23-án találkoztunk először a Jubilee stúdióban, felállítottam a cuccot, ő belőtte a gitárját, és jammeltünk egyet. Úgy három és fél órával később abbahagytuk, egymásra néztünk, és azt mondtuk: oké, akkor most egy sör... Később azt mondták, én voltam a hiányzó láncszem, ugyanis azelőtt nemcsak megfelelő dobosuk nem volt, hanem vokálfronton is hiányzott pont az a regiszter, amiben én énekeltem. Mindjárt három dalt is közösen írtam Mickkel a következő lemezre, egyet pedig David Byronnal raktunk össze. Egyből tudtam, hogy minden a helyére került. De összességében mindenki remekül tudott együtt dolgozni mindenkivel."

uriahheep_11A basszusgitárosi poszton időlegesen Mark Clarke váltotta Paul Newtont, ám nem maradt sokáig. A zenekar 1972 elején az Egyesült Államokban koncertezhetett a Deep Purple vendégeként, ahol a July Morningnak köszönhetően egyre nagyobb érdeklődés mellett zajlottak a bulijaik. Clarke-nak egyszerűen sok volt a felhajtás, és a körút közepén bemondta az unalmast, főleg, hogy a banda körül elég vegyes energiák működtek. Ekkoriban írta róluk a Rolling Stone kritikusa azt az elhíresült mondatot, miszerint megöli magát, ha ez a bűnrossz zenekar befut, ám eközben a közönség kimondottan jól reagált a csapatra. Mick: „Meglehetősen nehéz a zenekari hiányosságokat soroló kritikákra figyelni, miközben minden áldott este ötször tapsolnak vissza ráadásra a koncerteken. Sosem éltük meg úgy, hogy túlzó lenne a nézők reakciója, úgy éreztük, pont ott tartunk, ahol megérdemeljük, az amerikai közönség pedig az első pillanattól fogva imádta a zenekart. Csak el kellett hinteni az adott városban, hogy itt a Uriah Heep, és a következő percben megtelt a hotel csajokkal... Mark épp azért lépett ki, mert nem tudta elviselni a turnézással járó nyomást, ami egyébként tényleg elég komoly volt. Teljesen őrült idők voltak azok, Mark pedig nem bírta tartani a lépést. Garantáltan összeomlott volna, ha tovább marad."

Kerslake visszaemlékezése szerint ekkor már teljesen egyértelmű volt, hogy küszöbön áll a Uriah Heep amerikai áttörése: „A Deep Purple-lel közös turnénkon jártam először Amerikában, és minden várakozásomat felülmúlta. Onnantól, hogy 10-15 ezres helyeken játszottunk előttük nyitóbandaként, már minden simán ment." Ugyanakkor amennyiben hihetünk a dobosnak, a két hammondos brit hard rock zenekar közötti gyakori párhuzamokat ők maguk nem látták indokoltnak, a sajtóban később gyakran erőltetett rivalizálás pedig a valóságban egyáltalán nem létezett: „Nem volt sok értelme az összehasonlításoknak. A Purple hihetetlenül súlyos banda volt a világtörténelem leggrandizóusabb, legepikusabb riffjeivel. Mi is riffcentrikusan játszottunk, de több harmóniával. Mindig is a harmóniák segítségével emeltük a zenénket más dimenzióba. A Black Sabbath meg a Deep Purple riffbandák voltak, mi inkább dallamos rockcsapat."

uriahheep_13

Clarke távozása már rövidebb távon is áldásosnak bizonyult, ugyanis így került be hozzájuk az új-zélandi születésű Gary Thain. Ezzel pedig az említett puzzle utolsó darabja is a helyére pattant, tökéletes zenei egység jött létre. Mick: „Végre igazi gőzgépként dohogott a ritmusszekciónk, két ilyen elképesztően erőteljes zenésszel csodálatos alapokat kapott a zenekar. Lee fantasztikus dobos volt, Gary pedig mindig olyan basszusfutamokkal rukkolt elő, amelyek sosem telepedtek rá a dallamokra, hanem mindig csak erősítették azokat. Az ő csatlakozásukkal egyszerre minden részlet a helyére került. Mindenki csakis a feladatra összpontosított, és soha korábban nem tapasztaltunk még olyan zenekari összhangot, mint akkor. Nem voltak emberi ütközések vagy ego-csatározások, mindenki készen állt meghozni a szükséges áldozatokat a közös eredmények érdekében. Roppant elkötelezettek voltunk. Mit tudom én, lementem pár riffötlettel meg talán egy verzével a próbára, Gary és Lee beszállt, és összeállt egy újabb nóta. Hihetetlenül gyorsan dolgoztunk, teljesen ráhangolódtunk egymásra. Már-már túl szép volt minden, hogy igaz legyen. Kiugrottam a boltba, aztán mire visszamentem, már készen voltak a következő nótával... A következő album ebben a könnyed, fesztelen légkörben állt össze."

Zeneileg a formálódó album már csak iránykorrekciót hozott, méghozzá a tökéletesített, még egységesebb, még egyénibb stílus felé. A zene még súlyosabb lett, ám nem tűntek el belőle a progos-epikus-kalandozós, jellegzetesen sztorimesélős ízek sem. A fő dalszerző Hensley saját bevallása szerint is ekkorra találta meg igazán a saját hangját, amihez persze társaira is szükség volt: „Teljesen egy hullámhosszon mozogtunk, semmi sem állt a zene és közénk. Az én kreativitásom is felszabadult emiatt, ráadásul Amerikában az FM rádiók akkorra a zenei szabadság éllovasává váltak, ami csak még inspirálóbb környezetett teremtett. Elkezdtem ráérezni erre a szabadságra, hogy gyakorlatilag bármit játszhatunk, így óriási élvezettel írtam egymás után a dalokat." Kerslake: „Egyikünk sem tudta előzetesen, hogy valami különleges készül, de hihetetlen volt, mennyire gyorsan álltak össze akkoriban a dalok. Zseniálisan ment minden. Persze sokat könnyített a dolgainkon, hogy Kennek megvoltak a vázlatos felvételei, amiket aztán a stúdióban véglegesítettünk. Aztán elkészültünk az albummal, visszahallgattuk, és akkor már éreztük, hogy baromi jól sikerült."

uriahheep_3

A londoni Lansdowne stúdióban, 1972 tavaszán rögzített negyedik Uriah Heep-lemez egyik központi dala még az amerikai turnén született, és a bandában töltött tiszavirág-ideje ellenére sem állt volna össze Clarke nélkül. Box: „Ken egy akusztikus gitáron játszotta el először nekünk a The Wizard alapjait a kisbuszban. Akkor hallottam életemben először drop D hangolást. Viszont a középrész valahogy nem állt össze, amíg Mark elő nem jött a maga ötletével, ami mindenki tetszését elnyerte. Egyből tudtuk, hogy különleges nóta született." Amit aztán egy teáskanna fütyülése tett kompletté. Hensley: „Amikor rögzítettem otthon a demót, a feleségem épp teát főzött a konyhában, és a fejhallgatón át is hallottam a kanna fütyülését. Tökéletes C hang volt, abszolút illett a dalhoz, így aztán felhasználtuk a lemezen is. Az alapdallam és a bridge azonban Marktól származott."

Az album egyértelműen legismertebb tétele – amely a banda első számú ex librise is egyben – épp olyan elképesztő spontaneitással állt össze, mint a Black Sabbath Paranoidja vagy a Deep Purple Smoke On The Waterje. Ken: „Rendszerint akkor születtek a legjobb dalaim, amikor nem erőlködtem vagy egyáltalán nem is állt szándékomban zenét szerezni. Kábé negyed óra kellett hozzá, hogy összerakjam az Easy Livin'-t. Az ötletet egy beszélgetés szolgáltatta hazafelé a taxiban, miután három napig szünet nélkül stúdióztunk, ekkor hangzott el az easy life kifejezés. Valamelyikünk megjegyezte: mindenki abban a hitben él, milyen könnyű életünk van, hiszen csak megjelenünk a koncerthelyszínen, játszunk, besöprünk egymillió dollárt, aztán hazamegyünk. Beindult az agyam, otthon kipattantam a kocsiból, és azonnal meg is írtam a dalt. Akkortájt léptünk be a háromperces kislemeznóták korszakába, szóval adta magát a formátum is."

uriahheep_10

Bár a címtől Roger Dean borítóján át a lemez egységes hangulatáig minden erre utal, a végül 1972. május 19-én megjelent Demons And Wizards a közhiedelemmel ellentétben nem konceptalbum. Ugyanakkor a nyitó The Wizard mégis olyan hatást kelt, mintha valami ódon, mítoszokat rejtő könyvet ütnénk fel. A Heep mesélős, epikus oldalát felvillantó szám funkcióját tekintve is mintha csak egyfajta intro lenne az album elején, de természetesen önmagában is maximálisan megállja a helyét. Már az indító akusztikus futamok megigézőek, aztán egyre jobban berántanak, ahogy Byron is megszólal, miután pedig elérünk a közepére, és megszólal a riff meg a Hammond, nem is beszélve a banda egyik védjegyének számító multivokálokról, kenyérre kennek vele. Hallgatnád is még, de mindössze három perc után befejeződik, ami érdekes megoldás, főleg ebben a korszakban nem volt magától értetődő.

A Traveller In Time-ot indító, szikrázó hard rock témák felszínes szemlélettel rokoníthatók a Deep Purple-lel, de egyet kell értenem Kerslake-kel: azt leszámítva, hogy nagyjából egyívásúak voltak és veretes, hammondos brit hard rockot játszottak, a két csapat stílusát valójában lehetetlen összekeverni. A verzékben például éppúgy rejlik valami, a Purple-nél ebben a formában sosem létezett pszichedelia, mint ahogy a funkos-soulos hatások is egyértelműek – Blackmore-ék ugye csak évekkel később, Glenn Hughes érkezése után engedtek teret az ilyesmiknek. A dal mindenesetre egy szemmel sem marad el a The Wizardtól, amikor pedig az utolsó egy percben Hensley rászabadul a Hammondra és elereszti az ujjait, abban a hard rock ős- és hőskorának minden szépsége egyesül, pedig itt sem eresztik aztán túlságosan bő lére a jammelősdit, megmaradnak három és fél perc alatt. Ahhoz persze a párhuzamok erőltetettsége ellenére sem férhetett kétség, hogy Ken Jon Lord, Keith Emerson és Rick Wakeman mellett az éra legnagyobb billentyűs egyéniségei közé tartozott.

uriahheep_8Az Easy Livin' fentebb említett spontaneitása közhelyszámba megy, a lüktető tempóban, Mick és Hensley fej-fej mellett pulzáló gitár- és orgonatémáival dohogó téma ugyanakkor ismét tökéletes példát szolgáltat rá, mi különböztette meg a Uriah Heepet a Deep Purple-től. A mérgezően fogós, lendületes tétel főszereplője ugyanis még a markáns hangszeres alapok mellett is végig az áradó, tiszta hangú Byron, akit társai olyan vokálharmóniákkal támogatnak meg, amik ekkoriban ebben a műfajban szó szerint páratlannak számítottak. Ugyanakkor a csapatban senki sem játszott alárendelt szerepet, hiszen ha nagyon akarjuk, akár Gary Thain basszusfutamaira is figyelhetünk végig, és akkor sem fogjuk elunni magunkat. Szerencsére a lemez hangzása is kedvez ennek, minden hangszer tökéletesen érvényesül. A szám az évek során nem véletlenül avanzsált amolyan szabadsághimnusszá, és vált a világ összes motorostalálkozójának elhagyhatatlan alapdalává a Born To Be Wild meg még néhány fix sztenderd mellett, tényleg benne van a '70-es évek elejének minden hedonizmusa, pezsgő, újszerű, friss atmoszférája.

Ha nagyon akarom, a Poet's Justice-t akár ős-AOR-nak is bélyegezhetjük, itt tisztán hallani, mekkora hatással volt a későbbi dallambandákra a Uriah Heep az Atlanti-óceán mindkét partján. Maga a szám ettől még nem az a kifejezett refrénbomba, inkább hangulatával és finom építkezésével tarol, meg persze a középrésszel, ahol Mick Box és Ken Hensley egyaránt óriásiakat játszik. A korabeli Purple-ben azonban garantáltan hosszas kifejtés és váltott témahajigálás fejlődött volna ki abból, amibe belecsapnak – itt ezzel szemben csak ízelítőt villantanak abból, mire lennének képesek, hogy aztán visszatérjen Byron meg a nóta főcsapása. Ezekkel a megoldásokkal példaértékű arányérzékről és önmérsékletről tettek tanúbizonyságot, hiszen ne feledjük, a semmiféle határt, korlátot nem ismerő, önmagába borult jammelésekről híres '70-es években járunk...

uriahheep_12

A Circle Of Handset egy asztaltáncoltatós szeánsz ihlette, amelyen Mick és Ken egy olaszországi turné során vett részt néhány rajongó meghívására. Az előzményeknél lényegesen hosszabb, hat és fél perces dal azonban inkább melankolikus, kissé szomorkás hangulatú, mintsem misztikus vagy pláne lidérces: a kulcsot a tulajdonképpeni refrén jelenti a több síkon is értelmezhető „We must keep them away or pretty soon we'll pay and count the cost in sorrow / Sacrifice, the future has its price, and today is only yesterday's tomorrow" sorokkal. A szám a végére egészen grandiózus fináléba torkollik zongorával, miegyébbel, ám ez is inkább filmbetétdal-szerű, mintsem valami agyahagyott, széttartó progos hangszerorgia. Ugyanakkor a csapat kreativitása legszebb fényében ragyog itt.

A drámai, sejtelmes felvezetéssel, Hensley ólálkodó hammondos hangjaival induló Rainbow Demon ismét a zenekar óangol mítoszokhoz, illetve klasszikus ősfantasyhez vonzódó oldalát villantja fel, és a lemez egyik legerősebb tétele. Ez itt a korabeli Heep legsúlyosabb arca, ugyanakkor a szám ismét inkább kimért tempója és mágikus dallamai révén fejti ki hatását, mintsem azzal, hogy rád rúgja az ajtót. Box óriásiakat gitározik benne, mint ahogy a vokálok is egészen sajátosak, ha nem figyelsz rájuk oda külön, talán fel sem tűnnek, mennyire kreatív megoldásokat alkalmaztak ezen a téren, tényleg önálló életet élő extra hangszerként funkcionálnak az énekharmóniák. Erre is egészen briliáns példát szolgáltat ez a dal. Az utána érkező, három perc alatt maradó All My Life könnyed, pozitív, szerelmes rock'n'rollja pedig kellemes átvezetést jelent a fináléhoz. És persze azokra a bizonyos vokálokra érdemes itt is nagyon odafigyelni...

uriahheep_2

A zárást a Paradise és a The Spell kettőse hozza, amelyek bizonyos kiadásokon azonos track alatt futnak, ennek azonban nincs feltétlenül jelentősége, mert a két szám fizikailag is egybefolyik a lemezen. Maga Hensley – aki duettben énekli a nótát Byronnal – többször is egész dalszerzői pályafutása csúcspontjaként emlegette ezt a kettős témát, és azonnal érthető, miért, itt ugyanis szintén felvonul a Uriah Heep minden erőssége. Ken: „Mindig is élveztem, ha áthághatom a szabályokat, akár a zeneieket is. Megszólaltattam a gitáron pár nem létező és teljesen hibás akkordot, ez jelentette a kiindulópontot a dalhoz." A súlyosan atmoszférikus, akusztikus alapú Paradise a bandára jellemző misztikus, sejtelmes hangulatban telepszik rá a hallgatóra, utána szinte szentségtörésként hatnak a The Spell klimpírozós, rock'n'rollos témái. Ez azonban csak a kezdet, hiszen a hét és fél perces monstrum aztán egészen másfelé kanyarodik a dús vokálokkal alázengetett, hipnózisban úszó középrésszel, majd a zongorás lírai blokkal. Ahogy pedig ezután ismét visszahozzák a rock'n'rollos elemeket, és mégis megmarad az egész teljesen egységes kompozíciónak, azt tényleg tanítani lehetne...

Az album minden addiginál magasabban kezdett a listákon – Angliában először jutottak be vele a Top 20-ba –, és a zenekar egyből amerikai turnéra indult a megjelenéssel párhuzamosan. Ugyan már a The Wizard is sikeres kislemezpályát futott be, a dolgok akkor vettek gyökeresen más fordulatot, amikor az év júliusában az Easy Livin' is megjelent single-ként. Kerslake: „A Purple-turné után egyből felkerültünk a listákra a lemezzel, és már önállóan is hatalmas helyeket töltöttünk meg. Aztán kijött az Easy Livin', és valósággal szárnyalni kezdett. Az összes rádióban tiszta erőből nyomták, akárhová is mentél, nem kerülhetted el, így aztán az album is nagyon beindult. És idővel a rádiósok a többi dalra is ráharaptak, szóval beindult a szekér." Mick: „Nem volt kérdés, hogy az Easy Livin' lesz a kislemezdal, mert sajátos izgalom övezte. Fantasztikusan szólt benne a gitár, lényegretörő volt, agresszív és őrülten húzós. Hatalmas élmény volt utána hallani az amerikai rádiókban, de oda kellett állni mögé, és megtámogatni. A rockzenei szempontból legerősebbenk számító piacon, a Közép-Nyugaton kezdtük a turnét, és hagytuk, hogy elszivárogjon a zene a két partvidékig... Utána meg már elképesztően gyorsan haladt minden a maga útján. Ha van egy sikeres kislemezdalod, kicsit olyan a helyzet, mint amikor megindul lefelé egy kavics a hegyoldalban, gurulás közben ráragad a moha, és mire a lejtő aljára ér, már hatalmas. Szinte egyik pillanatról a másikra azon kaptuk magunkat, hogy tízezres arénákat töltünk meg Amerikában, és minden reptéren Learjetek meg limuzinok várnak ránk. Elképesztő időszak volt..."

uriahheep_9Az Easy Livin' a zenekar története során először és egyedüliként bekerült az amerikai Top 40-be, de gyakorlatilag az egész világot letarolták vele. A szám a Uriah Heep valaha írt leghatalmasabb slágerévé vált, amely a mai napig önálló életet él. Hensley: „Már amikor megszületett, akkor is tisztában voltam vele, hogy tök jó a nóta, és élőben is nagyot megy majd, de mivel sosem írtam konkrét céllal vagy különösebben tudatosan a dalokat, természetesen ebben az esetben sem merült fel bennem, hogy mekkora sláger lehet vagy nem lehet belőle. Ha bármit is tanultunk az Easy Livin'-ből, hát azt, hogy a zeneiparban néha az a legjobb, ha nem gondolod túl a dolgokat."

Ilyen alapozással nem csoda, hogy a Heep üzleti irányítását ezekben a hónapokban teljhatalommal átvevő Bronze-tulaj és menedzser/producer, Gerry Bron nagyon gyorsan kitaposta a zenekarból a folytatást, a Demons And Wizardshoz hasonlóan mágikus (...) The Magician's Birthdayt. Az ötödik lemez 1972 novemberében jött ki, és ismét hatalmas sikert hozott. Ekkor még nem törtek a felszínre azok a nézeteltérések Bronnal, amelyek később megmérgezték a csapat belső viszonyait is, viszont már a Demons And Wizards turnéján is látszott, hogy Byron és Thain önpusztító életmódja hosszabb távon problémákat jelenthet. Kerslake: „Ha David éppen formában volt, senki sem érhetett a közelébe. Teljesen egyedi volt, amit csinált, és semmitől sem félt. Emlékszem, egyszer Rod Stewartnak nyitottunk valami koncerten, aki a rock leghatalmasabb showmanjeinek egyike, és miután lejöttünk a színpadról, csak annyit kérdezett tőlünk: oké, srácok, akkor én most ezek után hogy a faszomba álljak ki oda? Szóval David briliáns énekes volt, hatalmas szívvel, csak éppen állandóan ivott. Ettől még persze sosem volt nála jobb énekesünk, csak amilyen erőteljes színpadi jelenléttel bírt, olyan bizonytalan volt a magánéletben. Akkoriban évi tizenegy hónapon át megfeszítetten dolgoztunk, ami idővel mindannyiunkat megterhelt, de rajta éreztette először a hatását a nyomás, meg persze Gary Thainen."

uriahheep_6

Mindez azonban ebben az időszakban még nem tudta kikezdeni sem a banda nimbuszát, sem belső viszonyaikat. 1972 ennek megfelelően alighanem joggal nevezhető a Heep aranyévének, és maguk a tagok is különösen jó szájízzel emlékeztek vissza erre az időszakra a későbbiekben. Hensley: „Fűtött bennünket a tűz, az izgalom, óriási menedzsment, kiadó és sajtóstáb dolgozott mellettünk. Tényleg minden álmom valóra vált. Az volt a legcsodálatosabb, hogy tényleg nagyon együtt mozogtunk, és ezt a kommunikációt semmi sem zavarta meg sem zeneileg, sem emberileg. Egyszerűen közös nyelvet beszéltünk, és mágia született a kezünk alatt. Minden akkori dalunk fantasztikus volt, és még csak meg sem kellett erőltetnünk hozzá magunkat, minden teljes természetességgel alakult így. Mintha egyszerre csak felértünk volna egy magaslatra, ahol mindenki a csúcsformáját hozta, és tényleg semmit sem kellett tennünk hozzá, hogy ott maradjunk, tartsuk az irányt, és a dolgunkra koncentráljunk."

Mindehhez természetesen a Demons And Wizards jelentette a legfőbb katalizátort, amely minden bizonnyal a Uriah Heep legnagyobb példányszámban elkelt albuma, bár nem állnak róla rendelkezésre megbízható fogyási adatok azt leszámítva, hogy az Államokban aranylemez. Persze nyilvánvalóan a tengerentúlon is az ehhez szükséges félmillió példány sokszorosa talált belőle gazdára a megjelenése óta eltelt ötven évben. A korabeli felállásból ma már egyedül életben lévő Mick szerint: „Minden Heep-albumban szeretek valamit, de a Demons And Wizards különleges helyet foglal el a szívemben. Az a felállás egyértelműen akkor volt a legjobb formájában, és már akkor is éreztük, hogy valami különlegeset alkottunk, amikor először visszahallgattuk a kész anyagot a Lansdowne-ban. Persze az ilyesmi még a belső körben marad, és csak reménykedhetsz benne, hogy talán saját életre kel a dolog, aztán sikeres lesz. Hála Istennek, így is történt. Tisztában vagyok vele, mennyi teljesen különböző embernek jelent rengeteget az a lemez, és az ilyesmi mindig roppant megtisztelő. Roger Dean borítójának köszönhetően a zene, a szövegvilág és a külcsín is az alapoktól kezdve összeforrt, ami szerintem nagyban hozzájárult a lemez sikeréhez. Bár persze épp emiatt van benne valami vicces, hogy pont az Easy Livin' hozta meg a zenekar nemzetközi népszerűségét, mert annak a dalnak aztán semmi mitikus nem volt a szövegében."

uriahheep_7

Véleményes, hogy a zenekar rengeteg lemeze közül melyik a legerősebb, hajlok rá, hogy azt mondjam: a Heepnél még a legklasszikusabb érában sincsenek olyan nagyon egyértelműen kiugró darabok az egységesen izmos életműből, mint például a Deep Purple esetében az In Rock vagy a Machine Head. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a Demons And Wizards az egyik legjobbjuk, és bizonyára egyetértene velem az a rengeteg zenész is a későbbi évtizedekből, aki bevallottan rengeteget tanult erről a lemezről, Randy Rhoadstól Steve Harrisig, King Diamondtól Yngwie Malmsteenig, Kai Hansentől Tobias Forgéig, nem is beszélve Hansi Kürschről és Jon Schaffertől, akik még közös projektjük nevét is innen kölcsönözték. A '70-es évek egyik abszolút kihagyhatatlan mesterműve ez a lemez.

A Uriah Heep december 11-én Budapesten, a Hungexpo C Kongresszusi Központban koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#6 Hadean 2022-12-06 08:37
Idézet - arkhoninfaustus :
Nagyon-nagy köszönet ezért a cikkért! Sajnos a Heep nem lett olyan (el)ismert, mint a három másik nagy angol hard rock banda, de tisztán kihallható a hatásuk több metal alstílusra is. Amikor a Rainbow Demont hallgatom, mindig az jut eszembe, hogy akár az "újkori" Rotting Christ is játszhatná... :)

Vintersorg remekül feldolgozta. ;)
Idézet
 
 
#5 arkhoninfaustus 2022-11-28 14:57
Nagyon-nagy köszönet ezért a cikkért! Sajnos a Heep nem lett olyan (el)ismert, mint a három másik nagy angol hard rock banda, de tisztán kihallható a hatásuk több metal alstílusra is. Amikor a Rainbow Demont hallgatom, mindig az jut eszembe, hogy akár az "újkori" Rotting Christ is játszhatná... :)
Idézet
 
 
#4 Claudius Oltarimanus 2022-11-28 03:05
Nagyjából egyidőben hallotam ezt a lemezt és a Deep Purple Perfect Strangers-ét. Nem volt egy gyenge kombináció! 8 évesen meghipnotizálta k és azóta is úgy maradtam....:-)))) Mondjuk a lemezgyűjtemény emben lévő példányon az "A" oldal a Rainbow Demonnal nyit, lehet valamit elszúrtak a gyárban :-)
Idézet
 
 
#3 Barcs Bence 2022-11-27 17:58
Minden tisztelet a Heepnek, és nem csupán a korai, klasszikus éráért. A 2018-as lemezzel olyan szinten letépték az arcomat, ahogy egy ötvenéves zenekartól sosem vártam volna! Respect!
Idézet
 
 
#2 Equinox 2022-11-27 09:59
Nagyon jó cikk, ahhoz képest, hogy mennyire ismerem a bandát, meglepett, hogy mennyire keveset tudok a hátterükről ,szóval ezért nagyon hasznos volt ez.

A két '71-es lemez szerintem jobb, de a két '72-es követi rögtön azonnal. Salisbury és Look at Yourself szerintem még kreatívabbak, de ezzel meg a Magiciannel sem lehet tévedni.
Idézet
 
 
#1 Acélfotel 2022-11-27 08:17
Gyerekkorom meghatározó zenekara, habàr csak a
Salisbury album volt meg, az is csak kazettàra àtmàsolva. Illetve volt meg hàrom kazettàm amiket a Petőfi Rádióból vettem
fel, ez három adás volt, amolyan újrarögzitett Best of már
Bernie énekével, illetve volt még egy Best of cd-m. (Amúgy a Petőfi leadta a teljes diszkogràfiàt, még valamikor a 90-es évek vége felé, ha jól tudom.)
Ezek alapján tetszett a zene, főleg a 70-es évek első
felében született dalok, jobban bele kellene merülni az
életműbe, már régóta tervben van. Korszak lezárásának is
tekinthető a 73-as dupla live albumuk, nemrég füleltem
bele, hangulatos anyag az is.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.