Shock!

január 16.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Children Of Bodom: Hate Crew Deathroll

bodom_1Alexi Laiho hétfőn megérkezett halálhírével a lehető legsokkolóbban indult az új év. A legfrissebb hozzáférhető felvételek, illetve a Children Of Bodom másfél évvel ezelőtti szétrobbanása fényében persze mindenki sejthette, hogy a 41 éves gitárhős/frontember pocsék állapotban van, de a legrosszabbra azért talán mégsem számított senki. Főleg, hogy Alexi épp egy új csapat élén tervezgette a visszatérést, és legutóbb mi is arról számolhattunk be: elkészült a Bodom After Midnight első hangzóanyaga. A 21. század egyik meghatározó gitárhőse tehát nincs többé, így aztán a tragédia árnyékában nem tehetünk mást, mint hogy tiszteletére felidézzük a Children Of Bodom legszebb éveit.

megjelenés:
2003. január 6.

kiadó:
Spinefarm / Universal
producer: Anssi Kippo

zenészek:
Alexi Laiho - ének, gitár
Alexander Kuoppala - gitár
Henkka Seppälä - basszusgitár
Janne Wirman - billentyűk
Jaska Raatikainen - dobok

játékidő: 40:00

1. Needled 24/7
2. Sixpounder
3. Chokehold (Cocked 'N' Loaded)
4. Bodom Beach Terror
5. Angels Don't Kill
6. Triple Corpse Hammerblow
7. You're Better Off Dead
8. Lil' Bloodred Ridin' Hood
9. Hate Crew Deathroll

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

A Children Of Bodom a lehető legjobbkor bukkant fel az európai színtéren az 1997-es Something Wild albummal, hiszen pont ekkor fordult termőre a megelőző évek underground pezsgése. A dallamosabb fronton elsősorban a Hammerfall, a Rhapsody és a Stratovarius, a karcosabb ágon főként a Cradle Of Filth, a Dimmu Borgir és az In Flames által fémjelzett felívelés közepette a szemtelenül fiatal srácokból álló Bodom ráadásul sajátos határmezsgyén alkotott. Zenéjüket kezdetben meglehetősen nehezen kategorizálta a szaksajtó: már a debüt idején is nyilvánvaló volt, hogy amit játszanak, abban a formában és összetevőkkel valójában nem hasonlít senkire. A hatások persze napnál világosabbak voltak a Maidentől kezdve a Megadethen, Malmsteenen, a Kreatorön és az Annihilatorön át egészen a W.A.S.P.-ig, de az Alexi csillagharcos, virtuóz gitárjátéka, torokmetszett éneke, illetve Janne Wirman billentyűfutamai által fémjelzett muzsika így is önmagáért beszélt.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a Bodom nagyon gyorsan megtalálta a maga helyét az akkori szcénában: már a Something Wild is zajos sikert aratott, az 1999-es, letisztultabb Hatebreeder eladásai azonban mindössze néhány hónap alatt átlépték a százezres példányszámot. A 2000-es, elődeihez képest összerántottabb, még dalcentrikusabb, a szimfonikus-neoklasszikus hatásokkal szűkmarkúbban bánó Follow The Reaper már egy igazi sikerbanda albumaként került a piacra. Ezekben az években a zenekar már kétségtelenül a fiatalabb metálgeneráció legnagyobb kedvencei közé tartozott, Magyarországon sem nagyon lehetett úgy rockklubba vagy koncertre menni, hogy ne tűnjön fel a Bodom-pólók megnövekedett aránya. Mindez persze a gyerekkori haverokból álló csapat tagságának várakozásait is messze felülmúlta. Alexi: „Emlékszem, amikor megjelent az első lemez, olyasmiket mondogattunk, hogy szuper-nagyszerű lenne eladni belőle néhány ezret, és esetleg egy napon talán Finnországon kívül is koncertezni. Ez volt a nagy álmunk... Gyorsan valóra is vált. Utána is mindig a koncertek terén tűztünk ki újabb és újabb célokat: milyen jó lenne nagyobb színpadokon játszani! Először egy átlag klubot értettünk alatta. Aztán ezeket is kinőttük, önállóan is, meg persze bejutottunk az ötvenezres fesztiválokra is. Minden álmunkat meghaladta, hová jutottunk, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mindig keményen meg is dolgoztunk ezért. A siker nem jön csak úgy magától: ki kell érdemelni, melózni kell érte."

bodom_4

Mint írtam, Alexi, Wirman, Alexander Kuoppala, Henkka Seppälä és Jaska Raatikainen áttörése minden mérce szerint feltűnően gyors és látványos volt, és a finn színtérre is komoly befolyást gyakorolt – már egészen korán is. Seppälä: „Valójában nehezen tudom megállapítani, kikre voltunk hatással, de tudom, hogy sokakra. Már a kezdeti időszakban is érezni lehetett bizonyos zenekarokon, hogy inspiráltuk őket. Ott volt például a Norther, akik nem is tagadták ezt. Őket hallgatva mondtuk először, hogy hűha, de hát ezek a srácok úgy szólnak, mint mi! Aztán annyi melodikus-technikás finn banda jelent meg, hogy már elég bonyolult lenne eldönteni, melyiket inspiráltuk mi. De nincs új a nap alatt, hiszen számunkra is a hazai bandák jelentették a mintát: a Sentenced, az Amorphis, a Stratovarius... A Sentenced akkoriban persze még nem volt olyan ismert, mint később, de pár komoly turnét azért letoltak már. A mi első európai turnénk tizenkét koncertből állt, és baromi hosszúnak tűnt, de tudtuk, hogy a Sentencedék már lenyomtak egy négyheteset is. Négy hét? Baszki! Hát hogyan lehetséges az? Az Amorphisék pedig az első finn banda voltak, akik tényleg rengeteget koncerteztek Európában és még az Államokban is. Emlékszem, Amerikában már a '90-es évek közepén is nyomtak főzenekari bulikat, ez pedig nagy szó volt egy finn csapattól. Persze kicsi helyeken játszottak, de előtte akkor is elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy finn zenekar átjusson turnézni az Államokba. A Stratovarius szintén nagyon nagynak számított Európában és Ázsiában. Három-négy zenekar tört ki otthonról előttünk, aztán jöttünk mi és a Sonata Arctica. A Nightwish pedig utána történelmet írt."

A zenekar turnénaptárja tehát csurig telt ezekben az években. Alexi ráadásul barátnője, majd felesége, Kimberly Goss Sinergy nevű (amúgy meglehetősen középszerű) zenekarával is aktív volt a színtéren, így nem csoda, hogy a korábbi másfél éves rátartások a negyedik lemez idején már nem bizonyultak tarthatónak. A Spinefarm kiadó mindezt aggodalmasan is szemlélte, és hosszasan a csapat nyakára jártak, hogy lássanak már végre neki a melónak. Laiho: „Tulajdonképpen engem is meglepett, mennyire görcsmentesen összeálltak a dalok a lemezre, mindenképpen sokkal könnyebben, mint a Follow The Reapernél. Azzal az albummal pokolian sokat turnéztunk, miközben nekem még a Sinergyben is voltak mindenféle kötelezettségeim a dalszerzéstől a koncertezésig, szóval rengeteget kivett belőlem, hogy mindent egyszerre csináltam. Olyan helyzetbe sodródtam, ahol egyre kevesebb és kevesebb időm jutott a Children Of Bodomra – miközben bizonyos emberek folyamatosan a nyakamon lógtak, és azzal nyomasztottak, hogy kezdjek el újabb Bodom-nótákat írni. Egyszer szó szerint ki is akadtam a rám nehezedő nyomástól, mert ezek az arcok egyszerűen nem látták át, mennyi mindennel foglalkozom párhuzamosan, és meglehetősen hangosan, érthetően közöltem velük: MUSZÁJ megérteniük, hogy csak akkor kezdek el új Bodom-dalokat írni, ha nincs se turné, se Sinergy, se egyéb. Ezek után szinte vicces, hogy ugyan a Follow The Reaper megjelenése utáni évben egy fia nótát sem raktunk össze, mégis rengeteg riff és témaötlet gyűlt fel. Egyesek azt képzelik, hogy amennyiben az előző lemezedtől számított bizonyos távon belül nincsenek komplett dalaid, akkor nem leszel képes értelmes időre leszállítani a következő albumot. 2002 februárjában ültünk össze megírni a lemezt, és sokkal gyorsabban elkészült az anyag, mint bármelyikünk is gondolta volna: augusztusra kötöttük le a stúdiót, de szinte már rögtön februárban megvolt a teljes lemez."

bodom_3

A Follow The Reaperen dolgozott Peter Tägtgren és az Abyss stúdió után visszatért az első két lemez produceréhez, Anssi Kippóhoz, illetve a korábban bevált Astia stúdióhoz. A hármas lemez keverésében már oroszlánrészt vállaló Mikko Karmila hangmérnök szintén csatlakozott hozzájuk a munkálatokra. A költségvetés rendesen megnövekedett a korábbiakhoz képest, amiben a banda felsőbb osztályba lépése mellett a kiadói háttér változása is közrejátszott. A Spinefarmot ugyanis ekkoriban vásárolta meg a Universal, és a Bodom – némi töprengést követően – úgy döntött, maradnak régi istállójukban. A csapat eladásai ekkor már multis szemmel is láthatónak tűntek, így aztán nem fukarkodtak velük. Alexiék egyébként ettől függetlenül is új megközelítéssel álltak a negyedik anyaghoz: „Azelőtt mindig felnyomtam az első ritmusgitár-sávot, aztán Alexander rávett egy újabbat. Ezúttal viszont arra gondoltunk: próbáljuk meg kicsit vastagabbá, masszívabbá tenni a gitárhangzást, így aztán megdupláztuk a sávjainkat. Maga a zene pedig összességében is agresszívebb lett valamivel a Follow The Reapernél, de ezt sem terveztük meg előre, amikor kiválogattuk a dalokat."

A már a munka korai fázisában is Hate Crew Deathrollként futó négyes Bodom-lemezre maga a zenekar is úgy érezte, hogy végre maradéktalanul összeállt a kép. Alexi: „A hangzásunk legfőbb jellegzetességét a gitárok és a billentyűk kettőssége adja. A billentyűinknek mindig is volt egyfajta '80-as évekbeli érzete, hiába extrém metál, amit játszunk, hívd death metalnak, thrashnek vagy akárminek... De az biztos, hogy különleges hangzással rendelkezünk az extrém vonalon, már csak a riffjeim miatt is: számos riffem szintén nagyon '80-as évekbeli jellegű, a billentyűtémák fele pedig simán szerepelhetne egy diszkónótában is. De ezzel együtt is működik ez az egész. Ha ezeket az elemeket összekevered azzal a durvasággal, amivel körülbástyáztuk őket, az énekkel meg a többivel, megkapod a Children Of Bodom megszólalását. Ezt leszámítva pedig általában igyekszem nem gondolni semmire, ha dalokat írok: arra sem, hogy a rajongók mit szólnak majd az afott számhoz. A legfontosabb, hogy minden mást kizárj a fejedből, és csakis azt tedd, ami természetesen, magától jön. A lényeg, hogy maradj spontán, és reméld a legjobbakat – például, hogy a végeredmény a közönségnek is bejön majd... A stílusunk persze sokat fejlődött az évek során. Ha meghallgatod a Something Wildot, még érezni, hogy csak kerestük a Children Of Bodom igazi soundját, amit aztán szerintem a Hate Crew Deathrollon találtunk meg végérvényesen."

bodom_5

A 2003. január 6-án megjelent album ennek megfelelően egyből fergeteges fogadtatásra is talált a színtéren. Színtisztán emlékszem, hogy már legelső hallgatásra is azt mondtam: egyértelműen ez a Bodom legkerekebb, legátütőbb erejű munkája. Kedveltem és hallgattam az első három lemezt is (mint akkoriban amúgy rengetegen, akik később talán már letagadták ezt...), de a Hate Crew Deathrollra tényleg minden hozzávaló összefőtt a fazékban. Mindez ráadásul teljesen egészséges, old school módon kilenc dalban öltött testet kereken 40 percben, a csapat addigi legegerőteljesebb, legjobb megszólalású produkcióján. Itt aztán tényleg nincs felesleg, mindent topra tettek. Alexi: „Ha tizenöt dalt akartunk volna feltenni az albumra, akár még az is simán ment volna, de úgy gondoltuk: amennyiben akár egyetlen riff is akad, amivel nem vagyunk mindannyian maximálisan elégedettek, akkor simán hanyagoljuk. A végső változatra felkerült kilenc dal sok dalötletből született: lehet, hogy egy-egy nótakezdeményből végül csak egy riffet használtunk fel, mert a többi valakinek nem volt kedvére való. El kell ismernem, hogy a Hate Crew Deathroll talán nem is éri el egy manapság megszokott nagylemez hosszát, de nekünk mindig is a minőség volt a fontosabb szempont a mennyiséggel szemben. Nekem aztán nem kellenek oké, elmegy kategóriás dalok!"

A Needled 24/7 mindenféle kertelés nélkül indítja a lemezt. Van ebben a horzsolóan, gyilkosan megszólaló riffben valami nyíltan thrashes – bár azt nehezen döntöm el, hogy slayeres vagy kreatorös-e inkább –, viszont Wirman teátrálisan jeges billentyűinek, a harmóniáknak és Alexi acsarkodásának köszönhetően egyből megkapja a Bodom-pecsétet. Ráadásul egyből szemlélteti is a zenekar kivételes érzékét a fogós, ragadós, fülbe ülő tételekhez, hiszen hiába a pusztító intenzitás és a karcos durvaság, már elsőre is megjegyzed az egészet. A szólóblokk Alexi és Janne kettősével pedig már csak hab a tortán... A kettes Sixpounder azonban még ennél is nagyobb favoritom. Eleve a kedvenc Alexi-riffemmel indul, ez a csikorgó, gonosz, sötét és elvetemült téma egyszerűen zseniális, mint ahogy a gyorsabb tempóra kapcsoló, lidérces billentyűs díszítéseinek köszönhetően egészen sajátos hangulatot kapó dal építkezése is perfekt. A meglassult refrén a főnök óvatos dallamkísérleteivel szintén egyből ragad, azt a bizonyos riffet pedig tényleg nem tudom eléggé méltatni. Számomra a 2000-es évek elejének egyik emblematikus gitártémájáról van szó, amiben amúgy nem kevés Zakk Wylde is rejlik, ahogy Alexi elfacsarja. Utóbbi persze nem meglepő, hiszen a hatásait senki sem vetkőzheti le: Laiho ekkoriban már kétségkívül az új gitárosgeneráció egyik frontfigurájának számított, de ugyanolyan csodálattal állt régi példaképeihez, mint a kezdeti időszakban: „A mai napig Steve Vai és Zakk Wylde a legnagyobb kedvenceim, meg persze az olyanok, mint Jake E. Lee, Randy Rhoads, Dimebag és Paul Gilbert. Örökre ők lesznek a legfőbb hatásaim. Attól, hogy sokak szemében én is gitárhősnek számítok, ez nem változott. Az ember mindössze annyit tehet, hogy minden egyes nap megpróbál még jobb gitárossá és dalszerzővé válni. És pontosan tisztában vagyok vele, hogy az említettek sincsenek ezzel másképp: Zakk és Vai is a mai napig gyakorol, és minden pillanatban keresi a fejlődési lehetőségeket. Szerintem soha nem lehetsz elég jó gitáros."

bodom_8Gitármunkát tekintve a Chokehold (Cocked 'N' Loaded) sem bárgyú tétel: remekül álcázzák a tempókkal meg a nóta felépítésével, de a priestesen-acceptesen sodró heavy metal riff mellett hagyományos hard rockos, sőt, még enyhén progos elemek is rejlenek benne, és ha dallamos énekkel menne, meglepően tradicionálisnak tűnne a nóta. Így viszont pont nem hasonlít senkire, csakis rájuk. Aztán a kifejtős, hosszú szólóblokkban mind Alexi, mind Janne keze elsül, igazi védjegyszerű Bodom, amit hallunk, és ennyi év távlatából sem hallok benne hibát, túlzást, ez bizony úgy tökéletes, ahogy van. Alexi: „Kétségkívül komoly kihívást jelentenek a gitár/billentyű párbajok, de az elejétől fogva fejlesztjük ezt a szórakoztató, versengős dolgot. Általában én veszem fel először a gitárszólóimat, aztán Janne meghallgatja őket, és valamit reagál rájuk. Az első album óta fejlesztjük ezeket a megoldásokat, és az évek során nagyon jól kiismertük egymást, szóval mindig remek móka."

A Bodom Beach Terror újabb gyilkos riffeket hajít elénk nyitásként. A kétlábdobokhoz passzintott kezdés, majd a speed /thrash folytatás hallatán megint nem feltétlenül tűnik fel elsőre, de ez is nagyon durván '80-as évek, konkrétan a korai Annihilatorre hajaz. A szám dallamosságában azonban a finomabb vonal is ott kísért, a csordakárogós, dallamosan bömbölős refrén például szinte mulatságosan slágeres. Alexi: „Véletlen fedeztem fel még a korai időszakban a technikát, amivel nem veszítettem el a hangomat. A lényeg, hogy az ember ne torokból énekeljen, ha azt a bizonyos reszelős tónust akarja elérni, hanem gyomorból. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, elmagyarázni pedig úgyszólván lehetetlen, de a hang alapvetően a rekeszizomban képződik, a toroknak pedig nyitva kell lennie ahelyett, hogy az ember mindenáron összezárná, hogy megszülessen az a karcos, rekedt hang. Az első két albumon én magam is ezzel kísérleteztem, és állandóan el is ment a hangom. Amikor aztán egyre jobban felpörögtek a turnéink, rákényszerültem, hogy mással próbálkozzak, és így leltem rá a megfelelő módszerre."

A lemez egyik legfontosabb, legformabontóbb – és emiatt a maga idejében zenekari szinten legelőremutatóbb – tétele ugyanakkor az Angels Don't Kill, amely számomra a Sixpounder mellett nemcsak jelen anyag, hanem a Children Of Bodom valaha írt legjobb nótája is egyben. Az alapvetően sebességmániás, koffein- és taurintúladagolt csapat itt valami egészen mással kísérletezett, mint amit megszokott tőlük a világ. A dal vészjósló, fagyosan kísérteties atmoszférája, sötét dallamossága utánozhatatlan, de szerkezeti felépítés szempontjából is tökéletes, amely ráadásul azonnal ragad, és akár olyanoknak is bejöhet, akiket egyébként taszít a károgó-acsarkodó vokalizálás. Hiszen ez volt a banda egyik nagy titka... Alexi: „Az Angels Don't Kill nem szándékoltan, de valóban a valaha írt legsúlyosabb nótánk lett. Rengeteg időt és energiát fektettünk bele egyébként, mire ilyen lett. Rengeteg igazán súlyos riff állt össze hozzá, és már a viszonylag korai szakaszban is lassú volt meg testes, de aztán elkezdtük még inkább lelassítani a riffeket, illetve kicsit lejjebb hangoltuk a gitárokat is. Viszont hangsúlyozom: nem azért tettünk így, mert mindenképpen fel akartunk venni egy ilyen típusú dalt is a sok gyors, agresszív téma mellé. Mindenféle erőltetés nélkül állt össze." A két részre osztott szólóblokk szintén az egyik legjobb a lemezen, libabőr minden hangja: „A szólóimat helyben improvizálom, mert szeretem, ha friss, spontán módon szólnak. Utána akár húsz változatot is rögzítek, vagy többet is, ha úgy adódik, majd visszahallgatom őket, mindenhonnan kiszemezgetem a legjobb részeket, és végül összeáll a teljes kép. Eltökélten el akartam sajátítani minden egyes technikát, tényleg mindent, mióta csak 11 éves koromban fogtam először gitárt a kezembe. Most, hogy már ismerem ezeket, végre tényleg a szólók zenei tartalmára koncentrálhatok. A technika valójában olyan, mint a szerszámok. Persze kell a szólókba némi villantás is, ez hozzátartozik, de végső soron egy jó szólónak az adott dalt kell kiegészítenie, ki kell szolgálnia a zenét."

bodom_7

A Triple Corpse Hammerblow-ban ezek után – nagyon okosan – nem tapossák ismét padlóig a gázt, az egyébként kellően agresszív és sodró dal valamelyest őrzi a sötétebb megközelítést, de ezzel együtt is a lemez tipikusabb darabjai közé tartozik. A You're Better Off Dead azonban sokkal direktebb és durvább, de ennek ellenére mégis felvezető single-ként funkcionált a lemezhez – ez egyébként abból a szempontból érthető, hogy a thrashes és tradicionálisan heavy metalos riffeket egyaránt rejtő, óóóó-zós kórusú nóta mérgezően ragadós. A szólóbetét megint önmagáért beszél, ráadásul az a szintén elég acceptes riff is hatalmas alatta. A Lil' Bloodred Ridin' Hood már címében is mutatja, hogy a Children Of Bodom sosem vette magát olyan komolyan, mint számos pályatárs, bár a zenével persze itt sem tréfálnak: stílusát tekintve ez is tipikusabb darab, de a pumpáló riffelés és a refrénként alatti gitárdallamok egyaránt állati erősek. A végére pedig már csak a címadó marad, ahol a szellemidéző billentyűs kezdés mást ígér, de aztán inkább mégis a lovak közé csapnak, és zúzó, fékevesztetten száguldó thrash/death/speed-orgiát kerekítenek belőle. Alexi keze még egyszer, utoljára nagyon komolyan elsül itt, és érdemes megfigyelni, hogy minden sebesség meg tekerés ellenére is mennyire tisztán, szépen, dallamosan és felépítetten játszott.

bodom_9A lemez két alapbónusza egyébként – a zenekari hagyományoknak megfelelően – két feldolgozás, a Ramones Somebody Put Something In My Drinkje és a Slayer Silent Screamje volt. Mindkettő jól sikerült, bár a Bodom jellemzően félkomolyan állt ezekhez a másoktól átvett nótákhoz, talán épp ezért tudtak működni a kezeik alatt néha egészen más stílusokból átvett tételek is. A borító szintén továbbvitte a zenekari tradíciókat: mindig is úgy gondoltam, remekül szemlélteti a lemez helyét a diszkográfiában, hogy a kabalafigura a korábbi statikusabb ábrázolásokkal szemben itt már tényleg akcióba lendült. Henkka: „A kaszás valójában véletlenül jött: a Something Wildhoz nem volt borítónk, így elmentünk egy fotóarchívumba Finnországban, és átnéztük azokat a képeket, amiket megengedhettünk magunknak. Ebből szűkítettük le a kört két fotóra. Az egyik kék alaptónusú volt, benne egy gyerekszobával, amolyan álomszerűen, rajta egy alacsony, elég félelmetes kis fickóval, a másik pedig a kaszás a sivatagban. Elsősorban a piros szín miatt választottuk, így aztán jött a kaszás. Utána pedig már meg akartuk tartani."

A lemez kereskedelmi fogadtatása elsöprőnek bizonyult: már a felvezető You're Better Off Dead single is bearanyozódott Finnországban, a lemez pedig – a banda diszkográfiájából elsőként – felkerült a hazai eladási listák első helyére, hogy aztán két héten át ott is maradjon. Másfél hónap alatt át is lépték vele az aranylemezhez szükséges 15 ezer példányos eladást, szintén elsőként a karrierjük során. (Finnországban azóta a Hatebreeder és a Follow The Reaper eladási eredményei felülmúlták a Hate Crew Deathrolléit, de akkor is a négyes anyagé volt az elsőség ezen a téren.) Mindeközben Európa legnagyobb lemezpiacain, így Németországban, Nagy-Britanniában és Franciaországban, illetve Japánban szintén alaposan megfejelték korábbi anyagi eredményeiket. A csapat az Egyesült Államokban ekkor még nem volt annyira látható, az ottani építkezés valójában csak ezzel az anyaggal indult be fullos tempóban, és inkább a következő periódusban járt látható eredményekkel.

bodom_11

A Hate Crew Deathroll turnéja egyben a Children Of Bodom első headlineri világkörüli körútja is volt, amelynek állomásai minden korábbinál nagyobb nézőszámok előtt futottak. A zenekar Magyarországon is ekkor játszott először: 2003. június 5-én a Petőfi Csarnok szabadterén léptek fel a Summer Rocks fesztiválon, az Anthrax, a Nightwish és a Casketgarden társaságában. Az este nem róluk szólt, emlékeim szerint nem is volt túl jó a hangzásuk, de intenzitásuk mindenképpen átjött, jó volt látni egy nyilvánvalóan még mindig felívelő szakaszban lévő bandát Magyarországon. (Az ilyesmi akkoriban még korántsem számított annyira általánosnak, mint később.) Hidegzuhanyt jelentett azonban, hogy Alexander Kuoppala a turné kellős közepén bejelentette távozását a csapatból, amivel egyben megbomlott az alapfelállás. Alexi: „Alexander azt mondta, elege lett a turnézásból, meg az egész zenekari rock'n'roll életstílusból a hotelekkel, a turnébuszokkal meg a többivel. Furcsa volt tőle ezt hallani, mert azelőtt ő imádta a legjobban ezt az egészet. Igazi fanatikus rock'n'roller volt, aztán az egész élete vett egy hirtelen és 180 fokos fordulatot. Ebben persze egy új barátnő is komoly szerepet játszott..."

A turnét beugrósként végül Alexi Sinergyben is aktív gitárpartnere, Roope Latvala fejezte be a zenekarral. Roope leigazolásában egyébként a praktikus okok mellett legalább akkora szerepet játszott, hogy annak idején a finn heavy metal színtér egyik alapzenekarában, a Bodomra is óriási zenei hatást gyakorló Stone-ban is játszott. Ugyan eredetileg csak sessionistaként akarták bevenni, végül ő jelentette a fix megoldást is, és a következő albumon, a 2005 szeptemberében kiadott Are You Dead Yet?-en már a játéka is hallható volt. Utóbbi album még a Hate Crew Deathrollnál is lényegre törőbb irányt képviselt – remekül sikerült, de már annak idején is úgy gondoltam, hogy nem ér fel a négyes anyaggal. Viszont ezzel együtt is újra szintet ugrottak vele, és kereskedelmi szempontból világviszonylatban a mai napig a 2005-ös számít a Children Of Bodom legsikeresebb nagylemezének.

bodom_10

Érdemes megjegyezni, hogy ráadásul ennek turnéján játszottak először önálló koncertet nálunk, szinte napra pontosan tizenöt évvel ezelőtt, a Petőfi Csarnokban. A mai napig tisztán emlékszem rá, mennyire mellbevágó volt szembesülni a generációs arányokkal a nézőtéren: mint ahogy írtam is a korabeli beszámolóban, tényleg ritkán látni annyi fiatalt metálbulin, mint akkor és ott. Sokan persze emiatt eleve gyanús szemmel méregették Laihóékat, a színtér magát haladóbb gondolkodásúnak tartó, elitistább része valójában soha nem is szívelte őket, szemben egy sor melo-death/black/satöbbi alakulattal, akik zeneileg annyira azért nem álltak távol tőlük. Ez azonban semmit sem számított, a Children Of Bodom a következő években is a metálvilág meghatározó, megkerülhetetlen tényezője maradt. Alexi: „A színtér persze sokat változott az évek során, már az első albumunkhoz képest is. Hogy mást ne mondjak, a '90-es évek közepén szinte halott volt minden, vagy legalábbis nagyon underground, a koncertek is kis méretben futottak. Aztán utána mindenhol megerősödött, Európában és az Államokban is, mi pedig a saját bőrünkön is megtapasztalhattuk ezt. Persze közben a zeneipar is sokat változott az internet miatt, de ebbe nem akarok belemenni, mert nem szeretnék azok közé tartozni, akik állandóan hisztiznek és rinyálnak. Azzal főzöl, amid van. Igen, az emberek letöltenek, meg minden, de ettől még menned kell előre. Ha csak panaszkodsz, sosem jutsz előre. Mindig is azt vallottam: ha tudsz játszani a hangszereden, ha kurva jó vagy élőben, ha bírod a sok turnézást, mindig boldogulsz majd a színtéren. Mi is pontosan ezt tesszük."

A magam részéről – sokakhoz hasonlóan – a mai napig az első négy lemezt, és ahogy fentebb is írtam, ezek közül is a Hate Crew Deathrollt tartom a legjobbnak az életműből. Nagy kár, hogy a csapat pont az ezek óta talán legerősebbre sikeredett, 2019-es Hexed után robbant szét, de hát Alexi egészségügyi problémáit elég alaposan dokumentálta a sajtó, és aki látott koncertfelvételt az utóbbi évekből, a csontsoványra fogyott frontember láttán aligha lepődött meg a fejleményeken. A Bodom After Midnight további sorsa Laiho tragikus halálával persze eldőlt, de maga az első kiadvány – amelyről most úgy tűnik, egy rövid EP lesz – elkészült, szóval előbb-utóbb bizonyára meg is jelenik majd. És sajnos ez a sztori vége: a 21. század fémzenéjének egyik legfontosabb, legmeghatározóbb és legjobb gitárosa nincs többé. Még egy kivételes tehetség, aki idő előtt távozott – nekem pedig mindig ez a lemez jut majd eszembe róla először.

Nyugodj békében, Alexi!

0105alexi

 

Hozzászólások 

 
#13 Dead again 2021-01-12 13:57
Magam is a Hatebreederre szavazok, ha a legjobb Bodom albumról van szó, de az első öt albumuk csont nélküli klasszikus számomra. Nehéz erről az albumról nem ömlengősen írnom. Még mindig nem tértem napirendre a történtek felett. A Sixpounderről meg mindig a New level jut az eszembe. Nyugodj békében Alexi.
Idézet
 
 
#12 Erik06 2021-01-12 00:13
Az első három albumról lesz ilyen részletes írás? Nagyon jó lenne, azok is megérdemlik:) R.I.P. Alexi
Idézet
 
 
#11 Karoly Szasz 2021-01-09 00:08
Idézet - Equinox:
Nekem a Hatebreeder a verhetetlen a mai napig. A fiatalos féktelen lendület is megvan még, kifinomult zenészi teljesítmény is, fergeteges tempók, felejthetetlen témák, azon a zöld lemezen érett össze minden. Utána már egyik sem ért a nyomába. Ez sem, hiába mondják a sablondumát, tudat alatt is kiszámíthatóbb lett ez a lemez, azon meg csupa Malmsteem szólókkal megrakott Reign in Blood tempó van. Nem írtok róla?

Teljesen egyetertek,maga san a legjobb a Hatebreeder. Nalam benne van az all time favorite top 10-ben.
Idézet
 
 
#10 Apache Wyoming 2021-01-08 19:38
A Tokyo Warhearts egy nagyon jó koncertlemez.
Idézet
 
 
#9 zoli 2021-01-08 18:09
Szerintem a Hatecrew a legjobb lemezük, főleg a hangzás miatt is ami szaggat rendesen. Általában én láttam el új zenékkel a haverokat, aztán amikor egy buliban benyomtuk a CD-t mindenki csak lesett. Még 2*3 lement egymás után, így egy este mindenki Bodomos lett. R.I.P Alexi.
Idézet
 
 
#8 Kündücs 2021-01-08 17:26
Idézet - castlereagh:
És ehhez hozzátartozik az is, hogy életem egyik király (középsulis-tinédzser) korszakát éltem, érettségi táján, barátok, rock'n'roll meg minden.
Ez az album is arra a szép időszakra éltemnek emlékeztet (2000-2003). Jó hallgatni ezt a lemezt, de most már sajnos keserű szájízzel...


Nekem is pont emiatt fájdalmas ez az egész. Kora egyetemista korom soundtrack-je a CoB. Köszi a megemlékezést.
Idézet
 
 
#7 Draveczki-Ury Ádám 2021-01-08 16:42
Idézet - Equinox:
Nekem a Hatebreeder a verhetetlen a mai napig. A fiatalos féktelen lendület is megvan még, kifinomult zenészi teljesítmény is, fergeteges tempók, felejthetetlen témák, azon a zöld lemezen érett össze minden. Utána már egyik sem ért a nyomába. Ez sem, hiába mondják a sablondumát, tudat alatt is kiszámíthatóbb lett ez a lemez, azon meg csupa Malmsteem szólókkal megrakott Reign in Blood tempó van. Nem írtok róla?

Most ezt gondoltam megemlékezéskén t, mivel én ezt tartom a legjobbnak, de ha választanom kellene, a második mindenképpen a Hatebreeder lenne ebbe a rovatba. Nem tartom kizártnak, hogy lesz majd róla cikk egyszer itt.
Idézet
 
 
#6 Equinox 2021-01-08 16:25
Nekem a Hatebreeder a verhetetlen a mai napig. A fiatalos féktelen lendület is megvan még, kifinomult zenészi teljesítmény is, fergeteges tempók, felejthetetlen témák, azon a zöld lemezen érett össze minden. Utána már egyik sem ért a nyomába. Ez sem, hiába mondják a sablondumát, tudat alatt is kiszámíthatóbb lett ez a lemez, azon meg csupa Malmsteem szólókkal megrakott Reign in Blood tempó van. Nem írtok róla?
Idézet
 
 
#5 castlereagh 2021-01-08 15:06
Nagyon sajnálom őt, nyugodjék békében.
Én is annak idején 2003-ban az egyik téli Hammer újság CD_mellékletén hallottam a Needled 24/7 c. dalukat, és baromira betalált. Korábbról is ismertem őket, a legjobb barátom hallgatta őket és mutogatta az első három albumot, de úgy nem kapott el a szí velük. No de ez a 4. lemez, a Hate Crew Deathroll brutálisan ledarált, nagyon megszerettem. És ehhez hozzátartozik az is, hogy életem egyik király (középsulis-tinédzser) korszakát éltem, érettségi táján, barátok, rock'n'roll meg minden.
Ez az album is arra a szép időszakra éltemnek emlékeztet (2000-2003). Jó hallgatni ezt a lemezt, de most már sajnos keserű szájízzel...
Idézet
 
 
#4 J 2021-01-08 13:29
A Needled volt az első dal, amit hallottam tőlük, az egyik Hammer válogatás első dala volt. Egyszerűen beszippantott. Azóta is a kedvenc dalom tőlük, a Hate Crew pedig a kedvenc lemezem. Nyugodj békében Alexi Wildchild Laiho!
Idézet
 
 
#3 Camoranesi 2021-01-08 10:45
Nagyon köszi az írást Ádám! Tökéletes.
Idézet
 
 
#2 Chris92 2021-01-08 10:28
Gondoltam, hogy lesz írásos megemlékezés a csapat munkásságáról és igazam is lett! Személy szerint nekem a Follow the Reaper a kedvenc COB lemezem, de az bizonyos hogy a Hate Crew Deathroll a legáramvonalsab b az összes közül, abszolút lehet látni miért ez volt sokak számára a belépő nemcsak a banda zenei világába, de a fémzenébe is. Egy újabb, egyedi, előretörő együttes szállt a sírba Alexivel együtt.
Idézet
 
 
#1 Samael 2021-01-08 08:54
1997-1998 körül, amikor kezdett beszippantani a metal zene, a Something Wild volt az egyik kedvenc lemezem! Megvettem a második albumot, az már annyira nem tetszett, de rongyosra hallgattam azért azt is! :) Utána már csak elvétve követtem a COB-ot, de azért mindig örömmel töltött el, ha hallhattam tőlük valamit. Sajnálom, hogy nincs többi a banda és Alexi. :(
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.