Shock!

december 08.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Ugly Kid Joe: húsz évvel az Everything About You után

A kaliforniai Ugly Kid Joe igazi csodabogár zenekarként futott be a '90-es évek elején. Noha 1992 környékén már szinte kizárólag Seattle nevét visszhangozta a média, a bulizós, laza hangulatú, de vastag gitárokkal teli zenét játszó hard rock/metal csapat mégis intenzív MTV-s rotációba került az Everything About You című partihimnusszal, és mind az As Ugly As They Wanna Be EP-ből, mind a debütáló America's Least Wanted nagylemezből sokmillió példányt értékesítettek. A sikersorozat később nem maradt tartós, és a zenekar további két, már jóval kevésbé kelendő album után végül feladta a harcot. Csaknem tizenöt hosszú év után azonban nemrég ismét összejött Whitfield Crane énekes, Dave Fortman gitáros, Klaus Eichstadt gitáros, Cordell Crockett basszer és Shannon Larkin dobos, aminek első kézzelfogható bizonyítéka egy Stairway To Hell című EP, illetve jónéhány sikeres európai koncert volt a nyár folyamán. Mindez elég indokot szolgáltatott számunkra ahhoz, hogy feltárcsázzuk Klaust néhány kérdéssel.

Miért pont most jöttetek ismét össze?

Minden teljesen spontán módon alakult. A zenekar 1997-ben oszlott fel, de nem azért, mert emberileg vagy zeneileg nem voltunk már egy hullámhosszon. Azóta is barátok maradtunk, tartottuk a kapcsolatot. Az újjáalakulás felé vezető első lépések nagyjából három évvel ezelőtt történtek meg, amikor Dave és Shannon elkezdett együtt dolgozni a Godsmack legutóbbi albumán. Bizonyára tudod, hogy az Ugly Kid Joe feloszlása után Dave jónevű producer lett, a Slipknottól az Evanescence-ig rengeteg bandával dolgozott... Egy este a stúdióban a régi szép időkről sztorizgattak Shannonnal, és akkor merült fel, hogy miért is ne lehetne ismét összerántani a zenekart. Nem sokkal később meg is kerestek minket, és mi is egyből azt mondtuk: miért ne? Nem sokkal később pedig már azon vettük észre magunkat, hogy mind az öten összegyűltünk Los Angelesben, és minden teljesen olyan volt, mintha csak tegnap lettünk volna együtt így utoljára. Utána pedig már abszolút magától jött, hogy átrepültünk Louisianába Dave-hez, és elkezdtünk dolgozni az új dalokon. E munka eredménye lett a Stairway To Hell EP.

Eleve csak egy EP-ben gondolkodtatok?

Igazság szerint semmiben nem gondolkodtunk előre, egyszerűen csak élveztük a közös muzsikálást, és azt, hogy teljesen magunkra hagyatkozhatunk, hiszen sem kiadó, sem menedzsment nincs jelenleg a banda mögött. Senki elvárásainak nem kellett megfelelnünk, simán csak nyomtuk a nótákat a próbateremben, és állati jól éreztük magunkat közben. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ez az EP a semmiből érkezett, és amilyen spontán összeállt, olyan simán következtek belőle a koncertek is Európában. Whit egyik haverja koncertügynökséget vezet, ő szervezte le nekünk a klubbulikat és a fesztiválokat... Egyébként ha a kérdés erre irányult, összesen úgy tizenhárom új dalötletet raktunk össze, de végül úgy döntöttünk, hogy csak a legjobban sikerült témákat vesszük fel. Ez amolyan tisztelgés az első kiadványunk, az As Ugly As They Wanna Be előtt, ami ugye szintén egy EP volt...

Shannon szem előtt volt az utóbbi években is a Godsmack révén, Dave pedig – ahogy te is említetted – elsőligás stúdiós szakembernek számít, a banda másik három tagjáról viszont jóval kevesebbet lehetett hallani, mióta feloszlott az Ugly Kid Joe. Mit csináltatok az elmúlt majdnem másfél évtizedben?

Én például nem túl sokat, hogy őszinte legyek! (nevet) A gitározást persze nem hagytam abba, de utoljára úgy 2000 körül játszottam úgymond normális zenekarban, azóta nem. Pár bandával készítettem felvételeket producerként otthon Santa Barbarában, de ennyi... Whitről talán tudod, hogy az Ugly Kid Joe feloszlása után egy rövid ideig énekelt a Life Of Agonyben is, aztán volt egy közös bandája Logan Maderrel is Medication néven. Kijött egy lemezük is, de végül aztán feloszlottak. Ezután jött létre az Another Animal nevű csapat, ahol ismét Shannonnal zenéltek együtt, és Dave keverte a lemezüket. Ez a banda úgy 2007-2008 környékén volt aktívabb, de elvileg ma is létezik. Cordell pedig mindenféle csapatokban játszott az elmúlt tizenöt évben Kaliforniában, legutóbb egy Hear Kitty Kitty nevű formációban zenélt. Itt is elég sokat változott menet közben a felállás. De emellett vállalt elég sok produceri, hangmérnöki melót is kisebb zenekaroknál.

Az elmúlt tizenöt év során hihetetlen változások mentek végbe a zeneiparban, totálisan más környezetbe tértetek vissza az Ugly Kid Joe-val, mint amilyet elhagytatok a feloszlással, és ahogy említetted is, az EP-t is ti magatok adtátok ki, nincs mögöttetek sem kiadó, sem egyéb komoly háttér. Mit lehet elérni ezen a módon?

Tudod, előzetesen ezzel sem igazán foglalkoztunk. A dolgok napról napra alakultak, semmit sem agyaltunk túl... Tény, hogy a mai állapotokat össze sem lehet hasonlítani a régiekkel. Ha annak idején volt egy kliped, amit az MTV felkapott, hirtelen azon vetted észre magad, hogy teltházas koncerteket adsz. Mára ehhez képest az MTV már nem is nagyon ad klipeket, csak valóságshow-kat meg vetélkedőket látni rajtuk, minden az internetre került át. Mindeközben körülbelül ötödannyi lemez fogy a boltokból, mint azelőtt. És ebben egyébként én is bűnös vagyok, mert most belegondolva szerintem az AC/DC Black Ice-a volt az utolsó album, amit kézzelfogható formában, tehát CD-n megvásároltam! (nevet) Persze továbbra is fizetek a zenéért az iTunes-on, de „igazi" albumokat már én sem nagyon veszek. Szóval furcsa ez a mai közeg, és ráadásul folyamatosan változik is. Ami egyértelműen jó, hogy ma már mindenki számára elérhető egy korrekt minőségű album, hiszen a ProTools cuccok és egyéb berendezések hihetetlen mértékben megkönnyítik és olcsóbbá teszik a lemezfelvételeket. Magát a lemezt pedig közvetlenül te juttathatod el a közönséghez az interneten keresztül. Ez persze korántsem kecsegtet gyors eredményekkel, de ez igazából régen sem ment másképp. Lehet, hogy volt lemezszerződésed valamelyik nagy kiadónál, de ettől önmagában még senki sem lett név. Rengeteg banda sikkadt el a komoly lemezcégeknél is.

Hogy fogadta a közönség ennyi idő után a zenekart?

Jól, sőt, meglepően jól. Az első koncertünket Londonban játszottuk, és már két hónappal előtte teltházas volt a buli. Nem valami óriási helyen léptünk fel persze, de ez azért akkor is sokat jelentett számunkra. A többi klubbulin is teltházakkal léptünk fel, és igazi Ugly Kid Joe rajongókkal találkoztunk, akik kívülről fújták az összes nótát. A fesztiválok pedig mindent vittek! A Download például hatalmas élmény volt, de a bolgár Sofia Rocks is, ahol valami félelmetesen elkötelezett közönség előtt játszhattunk. És az a tök jó, hogy habár mindenki teli torokból üvöltötte az Everything About You-t, az új dalokra is abszolút pozitív reakciók érkeztek.

Az Ugly Kid Joe már a grunge-robbanás után aratott nagy sikert az MTV-n úgy, hogy abszolút nem passzoltatok zeneileg ahhoz a vonalhoz, sőt, a zenétek alaphangulata szöges ellentétben állt az aktuális trendekkel. Mit gondolsz, mi lehetett a titkotok?

Fogalmam sincs! (nevet) De az az igazság, hogy már 1991 környékén sem tudatosan alakítottuk a dolgainkat... Hogy mindjárt a legkézenfekvőbb példát mondjam, az Everything About You-t sem azért küldtük ki elsőként a rockrádióknak, mert annyira páratlan mesterműnek és mindent vivő slágernek éreztük, hanem mert egyszerűen annak a keverése készült el először az EP dalai közül! (nevet) Utána pedig mi is csak lestünk, micsoda hatalmas sláger lett belőle. Ami a zenei klímát illeti, akkoriban valóban mindenki depressziós volt, amit rólunk biztosan nem lehetett elmondani... Talán ez is közrejátszott a sikerben, nem tudom. Mertünk szarkasztikusak lenni, amikor mindenki mindent komolyan vett és mindenki állati dühös volt valamiért. Félúton voltunk a metal, a pop és a grunge között, de egyik skatulyába sem passzoltunk, senki másra nem hasonlítottunk. És tudod mit? Lehet, hogy az Everything About You nem egy fantasztikus mestermű, de legalább eredeti. Megtaláltuk a saját hangzásunkat, és az ilyesmi általában bejön az embereknek.

Mai fejjel mit gondolsz az As Ugly As They Wanna Be EP-ről, ami azonnal meghozta az áttöréseteket?

Sosem hallgatom a saját zenémet utólag, csak ha muszáj. Vagyis elsősorban akkor szoktam hallani a régi dalainkat, ha épp megy egy nóta a rádióban vagy egy klubban. Az EP produkciós szempontból biztosan nem volt tökéletes: hat nap alatt készítettük el, hanyagul játszottunk, az utolsó pillanatban írtuk meg a szövegeket. Ám ennek ellenére is elkaptunk rajta valamit, ami aztán később megfogta a közönséget is. Volt hangulata az anyagnak. Az Everything About You-ra mindez fokozottan igaz. Abban a nótában már-már popos volt a megszólalás, de kiállta az idő próbáját, amit az is igazol, hogy a mai napig rendszeresen játsszák a rádiókban. De nyilván nem kérdés, hogy az új EP lényegesen jobban szól az As Ugly As They Wanna Be-nél, és maguk a dalok is kerekebbek, kevesebb bennük a felesleges zsír.

És mi a helyzet az America's Least Wanted albummal?

Nagyon élveztük a készítését, és kísérletezgettünk is rajta, amennyit csak lehetett. Magán az albumon egyébként akadtak jó és nem annyira jó dalok, de itt szerepeltek a kedvenc Ugly Kid Joe témáim is: a Neighbor, a Panhadlin' Prince vagy a Goddamn Devil, amiben Rob Halford is vendégeskedett, és állati büszkék voltunk emiatt. Sőt, a Cats In The Cradle feldolgozással is elégedett vagyok a mai napig. Szerintem kihoztuk belőle a lehető legtöbbet. A Menace To Sobriety lemez viszont egységesebb volt az America's Least Wantednél: súlyosabb, erőteljesebb, összefogottabb. Ebben egyébként Shannon is komoly szerepet játszott, aki azelőtt szállt be a csapatba. Nem írtunk rá kifejezett slágereket, de végig erős dalokat tartalmazott.

A Menace To Sobriety szerintem is a zenekar legjobb teljesítménye volt, de ezzel már korántsem arattatok akkora sikert, mint az EP-vel és az első albummal. Mennyi fogyott belőle?

Úgy 500-600 ezer. Vagyis távolról sem volt sikertelen, de tény, hogy ennek a mennyiségnek csak úgy a tizede ment el az Egyesült Államokban, és ez valóban komoly visszaesést jelentett az EP-hez meg az America's Least Wantedhez képest, hiszen azokért mindkettőért dupla platinát kaptunk. A világ többi részén viszont kiemelkedően jó eredményeket produkált a Menace To Sobriety. Európában különösen jól fogyott, de Ausztráliában is, és óriási koncerteket adtunk a hozzá kapcsolt turnén is. De természetesen megértem a kiadót, amiért utána elküldtek minket, hiszen ők üzleti szempontból nézték az ábrát, és ha egy banda, ami előtte csak Amerikában 2 milliót adott el mindkét kiadványából, hirtelen visszaesik félmillióra, azt valóban nem nehéz bukásnak értékelni... Csak érted, minden relatív. Hogy örülnénk ma 5-600 ezer eladott lemeznek, nem igaz? (nevet) És nem csak mi!

A Motel California már csak amolyan hattyúdal volt utána...

Produkciós szempontból az is egy elég nyers album lett, de ez nem véletlen. Mi magunk készítettük az egészet, konkrétan egy garázsban vettük fel az alapokat, és Dave-nek is az volt az első igazi produceri munkája. Pár nagyszerű nóta egyébként oda is felkerült, amelyek ha eszembe jutnak, csak nézek: hé, ezek is mi voltunk? Aztán akadtak kevésbé jó dalok is rajta, és főleg ezek miatt kissé én magam is elfeledkeztem később a Motel Californiáról. Akkoriban már egyébként eléggé kezdtünk széthullani. Jól kijöttünk egymással, de nagyon lecsökkent az érdeklődés a banda iránt, és mindenki egyre inkább a saját dolgaival foglalkozott, nem pedig az Ugly Kid Joe-val.

Hol látod mondjuk öt év múlva a bandát?

Tudod, miért lehetetlen erre válaszolni? Mert ha valaki öt éve azt mondja nekem, hogy a zenekar valaha is újjáalakul, nem hittem volna neki! (nevet) Szép emlékként gondoltam az Ugly Kid Joe-ra, de őszintén úgy gondoltam, hogy soha többé nem fogunk összeállni. Nem volt ennek különösebb oka, hiszen mondom, jóban voltunk végig, tartottuk is a kapcsolatot egymással, egyszerűen csak nem is merült fel a gondolat. És ehhez képest júniusban ott nyomtuk Doningtonban 60 ezer embernek... Szóval kifürkészhetetlen a jövő. A következő lépés most egy októberi brit turné lesz Alice Cooperrel és a Duff McKagan-féle Loadeddal, szintén igen komoly méretű helyeken, egyelőre csak erre koncentrálunk.

Teljes nagylemezt nem akartok csinálni?

Már beszéltünk róla, de még nem született döntés. Az Alice turné után térünk majd vissza bővebben a kérdésre. De az a jó, hogy semmit sem kell így vagy úgy csinálnunk. Régen léteztek bizonyos szabályok a zeneiparban: ki kell hoznod egy nagylemezt, aminek 48 percesnek kell lennie, utána turnéra kell menned, és így tovább. Ma semmit sem kell. Simán működőképes lehet az is, hogy ha elkészül pár dal, kihozzuk őket, akárcsak most. Vagyis végső soron mindegy, hogy technikai értelemben egyetlen albumot készítesz-e, vagy több részletben hozol ki egy albumnyi nótát. Majd meglátjuk, melyik megoldást választjuk...

Akkor már csak a kötelező kérdéseink maradtak... Mi minden idők három legjobb lemeze?

Rengeteg nagyszerű lemez van... Az első mindenképpen a Back In Black az AC/DC-től. A második pedig a Highway To Hell! (nevet) Mi legyen a harmadik? Az első két Ozzy album, az egyes Van Halen vagy a Guns N' Roses Appetite For Destructionje egyaránt felbecsülhetetlen jelentőségűek számomra, de még sorolhatnám napestig... (gondolkodik) Hmm, legyen az Appetite a harmadik, oké?

Játszottatok is most a nyáron párszor a Gunsszal, például Izraelben...

Igen, azt hiszem, talán öt közös bulink volt, többnyire fesztiválokon. Ezeken nyilván nem utánunk jöttek a sorban, hiszen a Guns az összes rendezvényen headlinerként játszott, de mindig megnéztem őket, és baromira tetszettek. Jó volt hallani a régi nótákat élőben, de az újakat is, amikbe azelőtt úgy igazán soha nem mélyedtem bele. Minden este három órás bulikat nyomtak, ami őrületes teljesítmény, és tényleg hibátlanul zenéltek, állati intenzíven. Látszott, hogy ők is nagyon élvezik. Találkoztam is Axllel, és nagyon kedves volt, abszolút két lábbal áll a földön.

Mi az élet értelme?

Sosem érezheted magad elég jól! (nevet) Nem is tudom... Igyekezz minél kevesebb kellemetlenséget okozni másoknak, és ne vedd túl komolyan a dolgokat. Baromi rövid ideig vagyunk itt, szóval próbáld meg kihozni minden napból a lehető legtöbbet.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.

 

Wendigo - Budapest, Pesti Est Café, 2004. május 15.