Shock!

Három lemezt adott ki az elmúlt években Amerikan Kaos néven Jeff Waters, az Annihilator főnöke. A trilógia záródarabja, a The Sheeple Swing március legvégén jött ki, és Jeff mellett Stu Block énekes (Annihilator, Iced Earth, Into Eternity) játssza rajta a főszerepet, de a Firewindből ismert Bob Katsionis billentyűs is oroszlánrészt játszott a dalok végső formába öntésében. Jeff-fel elsősorban az Amerikan Kaos kapcsán beszélgettünk, ám a legendásan barátságos és bőbeszédű gitárzseni természetesen az Annihilator kapcsán is szívesen megosztotta velünk a legaktuálisabb fejleményeket.

Jeff, hol vagy most? A minap láttam, hogy kitettél egy fotót a budapesti Hősök teréről. Itt tartózkodsz most épp nálunk, vagy otthon, Angliában?

Itthon! De a feleségemmel gyakran járunk Budapestre, mert laknak arra barátaink, például a grafikusunk, Gyula (Havancsák Gyula – D.Á.). Persze korábban is többször játszottam nálatok, de igazából azóta járok vissza rendszeresen, miután úgy négy éve feloldották az utazási korlátozásokat. Akkor ugyanis elutaztunk Budapestre, épp télen, és imádtuk. Nyáron visszamentünk, és akkor is imádtuk. Szóval imádjuk Budapestet, az egyik kedvenc városunk.

Tehát akkor elsősorban magánemberként jársz ide?

Azért nem csak, néha munkaügyben is megfordulok arrafelé. Például legalább kétszer dolgoztam már Budapesten annak a videójátékos cégnek, akiknek az Amerikan Kaos-lemezeket készítettem. Ja, és egy vicces sztori... A Van Halen mellett az egyik abszolút kedvenc dolog számomra az életben egy tévésorozat, ami a '70-es évek végétől a '90-es évek elejéig futott, és Dallas a címe, nem tudom, ismered-e.

Hogyne, én is rajongó vagyok!

Na, remek! Szóval, az egyik ilyen budapesti kiruccanásom alkalmával, a reptéren összefutottam a Bobbyt alakító Patrick Duffyval és a feleségével!

Néhány éve ő alakította a negatív főszereplőt egy magyar független filmben, valószínűleg akkor történhetett.

Na, ezt nem is tudtam! Mindenesetre hatalmas meglepetés volt és nagyon örültem neki! (nevet)

Említetted az imént az Amerikan Kaost, ahol hamarosan véget ér a projekt a harmadik lemez megjelenésével. Ez azért összességében elég más sztori, mint az Annihilator...

Szerintem vannak közös pontjaik, de kétségtelenül hard rockosabb és kísérletezősebb az Annihilatornél. Valahol ugyanolyan szólóprojekt, mint az Annihilator, de alapvetően nem hagyományos lemezmegjelenésre terveztük, hanem egy videójátékos céggel közösen. Szóval forgalomba kerül vinylen és CD-n is, de nem hagyományos lemezszerződés révén készült, hanem egy videójátékos megállapodás keretében. Azt kell mondanom, ez egy jó ötlet volt a részemről...

És hogy jutott eszedbe?

A lezárások idején ültem a csodálatos házistúdiómban, és ott motoszkált a fejemben egy ilyen hagyományosabb, hard rockosabb anyag ötlete. Aztán viszonylag gyorsan rá kellett ébrednem, hogy bármennyire is szeretném elkészíteni, nem lesz olcsó mulatság, ha olyan kiváló zenészekkel és produkcióval akarom megvalósítani, ahogy a fejemben hallottam. Az ilyesmi sokba kerül, és a saját pénzedet kell beletenni, mivel nem a Metallicában játszom, nem vagyok annyira híres, ráadásul nem valami úttörően új vagy modern zenét játszom. Épp ellenkezőleg: ez régi vágású cucc, hiszen magam is nagyon rajongója vagyok az ilyesminek. Úgy gondoltam, nem lesz egyszerű lemezszerződéshez jutni... Aztán ebben tévedtem, mert ez a része könnyű volt – az viszont már bonyolultabb, hogy valaki tényleg befektessen ebbe az egészbe. Mert miután összeraktam az első albumot, az Armageddon Boogie-t, remek visszajelzéseket kaptam, meg érkeztek sorra az ajánlatok is, csak éppen pénzügyileg egyik sem volt kedvező... Így aztán azt mondtam: a francba, még mindig minden le van zárva, úgyhogy visszamegyek a stúdióba és csinálok valami teljesen mást, kerítek egy másik énekest, és felveszek egy másféle lemezt. Ezután készült el a második lemez, az All That Jive, a három közül a kedvencem. Ezután kezdett el motoszkálni bennem, hogy valami tök mást kellene kezdenem ezekkel a lemezekkel, mivel a hagyományos lemezszerződéses konstrukcióval nem fog működni a sztori. Eleve maga a zene is olyan, mintha a legnagyobb kedvenceim B verziója lenne... És így jutottam végül arra, hogy kitalálok egy zenekarnevet, csapunk a lemezekhez valami borítót, viszünk a sztoriba egy csavart, és az egészet eladjuk valamelyik videójátékos cégnek.

Miért gondoltad, hogy nekik megéri ez?

Mert ha egy játékgyártó cég meg akar szerezni magának egy, mit tudom én, Five Finger Death Punch-dalt, egyrészt ki kell fizetniük érte egy rakás pénzt, másrészt pedig át kell verekedniük magukat a menedzsmenten, a kiadókon, a jogkezelőkön, a szerződéseken és magukon a zenészeken is. Pénz, engedélyek, rengeteg szarakodás... Én meg arra gondoltam: mi lenne, ha egy tranzakcióval megadnám nekik ezt az egészet? Három album, három borító és booklet, nagyjából harminc dal... Vihetitek a banda nevét, a weboldalt, gyártsatok pólókat is, mindent odaadok, csak cserébe küldjetek nekem egy vödörnyi aranyat! (nevet) És végül két cég is rámozdult a dologra, akik közül végül a Wildcore Gamesszel állapodtam meg. Az ő nevükhöz fűződik a Rock Kommander című játék is. Első rockzenészként szálltam be a sztoriba, és nagyjából innen indult be az egész. Most pedig kijön a harmadik rész is, de már az is készen van 2023 óta.

A lemezen Stu Block énekel. Ő most tagja az Annihilatornek? Továbbmegyek: egyáltalán létezik most az Annihilator, vagy épp szünetet tart?

2020 januárjában hoztuk ki a tizenhetedik stúdiólemezünket, a Ballistic, Sadisticet, és már előtte befejeztük az aktuális turnézást. Ez így tökéletes időzítésnek bizonyult, hiszen utána nem sokkal mindent lezártak a járvány miatt: nem hagytunk elvarratlan szálakat, én meg szerencsére anyagi szempontból is teljesen rendben voltam. A legtöbb barátom és a legtöbb zenekar persze éveken át szenvedett, de nálam nem merültek fel ilyen nehézségek. Persze ettől még nekem is muszáj volt lekötnöm magamat valamivel, így aztán egyrészt elkezdtem jártatni az agyamat az Amerikan Kaoson, másrészt pedig az Annihilator-katalógus jelentős részéhez fűződő jogokat is eladtam. Emellett gyártottam némi zenét egy szerencsejátékos cég appjához is... A katalógusomat felvásárló earMUSIC kiadónak pedig összeraktam a Metal II albumot, bár itt igazából arról volt szó, hogy új ének- és dobsávokat rögzítettünk Stu Blockkal, illetve Dave Lombardóval. Nem azért, hogy mindenáron lenyomjuk az eredeti Metalt, egyszerűen csak jó szórakozás volt... Elég gyorsan összeállt a kép, de azért sok meló volt vele. Aztán a következő lépés egy livestream volt az Alice In Hell megjelenésének harmincötödik évfordulója alkalmából, 2024 nyarán, ami nagyon sikeresnek bizonyult. De közben ugye elkészült ez a három lemez az Amerikan Kaosszal is, szóval nem lehet azt mondani, hogy unatkoztam... Utána pedig egy műtét miatt kicsit lassítanom kellett.

Milyen műtét volt ez?

Találtak egy tumort a nyakamon. Szerencsére nem rosszindulatú daganat volt, vagyis ezzel is szerencsésnek bizonyultam, de ettől még ki kellett szedni, és a felépülés is időt vett igénybe, mivel az elváltozás eleve problémákat okozott a vérkeringésemben meg a csontokban. Úgyhogy beletelt egy évbe, mire ismét erőre kaptam. Közben azért dolgoztam a stúdiómban, meg utazgattam is: ötször-hatszor jártam nálatok, aztán ellátogattam a Southfork Ranchre, ahol a Dallast forgatták, jártunk Las Vegasban, a NAMM-en Los Angelesben... Tehát bőven akadt dolgom, és úgy gondoltam: az Annihilatorrel majd akkor térek vissza, ha megfelelő az időzítés. És most már ezen dolgozom.

Konkrétan min?

Sok mindenen! (nevet) Lesznek különböző kiadványok, talán turnék és egyéb dolgok is, de igyekszem őket különlegessé tenni. Tudod, manapság elég nehéz bármivel is kitűnni, és az sem annyira egyszerű, mint régen, hogy nekiindulj és koncertezz. Úgyhogy speciális, szórakoztató projektekben gondolkodom. Jelen állás szerint szeptember környékén kezdjük el bejelenteni ezeket, és marha jó is lesz, de addig még elég sok munka vár rám. Tudod, az emberek nézik a közösségi médiában a posztjaimat, és azt kérdezik: mégis, mivel foglalkozik mostanában Jeff? Á, semmivel, ellustult, Budapestre mászkál, heverészik a tengerparton... (nevet) De ez csak a látszat, valójában rengeteget melózom, és később meg is mutatkoznak majd ennek az eredményei. Szóval, lesznek különböző felvételek, ez egészen biztos, fogalmazzunk úgy, hogy meglepetésvendég énekesekkel... Látod itt előttem ezt a Neumann mikrofont? Na, úgy kábé tizenöt órát dumáltam bele eddig, különböző Annihilatorrel kapcsolatos projektek vonatkozásában... (sejtelmesen mosolyog)

Néhány éve, még Coburn Pharr tavalyi halála előtt terveztetek néhány nagyszabású fellépést a Never, Neverland jubileuma alkalmából, de aztán ebből sem lett semmi. Várható esetleg valami hasonló, nosztalgikusabb megmozdulás is?

Igen. Épp most akartam említeni ezt. Ami a nosztalgikus dolgokat illeti, mindenképpen meg kell majd emlékezni Randy Rampage-ről és Coburn Pharr-ról. 2018-ban már egyeztettem Randyvel, méghozzá ugyanennél az asztalnál ülve. Előtte utoljára 2000 körül beszéltünk, kimaradt tizennyolc év... De akkor abban maradtunk, hogy 2019-ben megünnepeljük Európában az Alice In Hell harmincéves jubileumát. Nyitóbandaként Randy zenekara, a Rampage kísért volna el bennünket, hogy aztán utána velünk is színpadra álljon az Annihilator énekeseként az Alice In Hell album dalaira. Aztán meghalt, mielőtt még eljutottunk volna idáig... Hatalmas sokk volt. Majd valamivel később bekerült a képbe Coburn, a második lemezünk, minden idők legnagyobb Annihilator-lemeze, a Never, Neverland énekese. Átrepült hozzám Angliába, és konkrétan arról egyeztettünk, hogy megcsináljuk a Never, Neverland emlékturnéját. Az Alice In Hellről is bekerült volna néhány nóta a műsorba, hiszen Coburn igazságot szolgáltathatott volna Randy témáinak, és így róla is megemlékeztünk volna. Aztán beütött a covid, és másfél év tétlenségre kényszerültünk, Coburn pedig eltűnt. Próbáltam felhajtani a volt barátnőjén, a nővérén meg még egy pár emberen keresztül, vártam, hogy visszajelezzen, de nem jelzett. Aztán egyszer csak felhívott a felesége a hírrel, hogy meghalt...

Elég kemény így egymás után ez a két haláleset...

Az volt. Tudod, nem ismertem annyira jól ezeket a srácokat, nem voltunk közeli barátok, egyszerűen csak énekeltek a zenekaromban. De mivel történetesen a két legjobb, legsikeresebb lemezünk fűződik hozzájuk, nyilván különleges kötelék fűzött össze velük. Viszont mindkettejüknek komoly problémái voltak a drogokkal meg az alkohollal, és egész életükben harcoltak ezekkel a nehézségekkel. Emiatt egyikükkel sem volt könnyű együtt dolgozni, de mégis megérte a zene, az albumok, illetve az Annihilator jövője miatt. Aztán amikor ismét felvettük a kapcsolatot Coburnnel és átrepült hozzám, egy idő után ráébredtünk, hogy így, idősebb fejjel jobban megtaláljuk már a hangot. De ettől függetlenül persze láttam, hogy továbbra is akadnak drog- és alkoholgondjai, és ha dolgoztál már bárkivel hasonló nehézségekkel – és most ebből a szempontból mindegy, hogy gyógyszerekről, heroinról vagy piáról beszélünk –, nyilván tisztában vagy vele, hogy nem fognak simán menni a dolgok. Már csak azért is pontosan tudom ezt, mert én magam is alkoholista vagyok, csak éppen huszonöt éve nem iszom. És velem is baromi nehéz volt együtt dolgozni, amikor piáltam... Úgyhogy elég keményen megütött Coburn halála tavaly, és utána úgy éreztem, most nem akarok az Annihilatorrel foglalkozni, így is épp elég dolgom akad. De aztán eltelt pár hónap, és elkezdett motoszkálni bennem a gondolat, hogy bassza meg, mégiscsak meg kellene emlékezni Randyről és Coburnről, és akkor kezdtünk el dolgozni az említett felvételeken. Remélhetőleg valaki meglátja majd bennük a fantáziát, és persze tapogatózunk a koncertszervezőknél, fesztiváloknál is. De az ilyesmi manapság drága dolog, és a promotereknek sem egyszerű jó ajánlatokkal előállni... Ezért aztán inkább szar ajánlatokat adnak! (nevet) Ha végre befut a megfelelő, akkor mindenképpen az a terv, hogy mindkét albumról és mindkét énekesről megemlékezünk. És az lenne a legjobb, ha valahogy be lehetne húzni ehhez az összes későbbi énekest, akivel Randy és Coburn után folytattam a zenekart. Úgyhogy most ezen folyik a munka.

Ez baromi jól hangzik! De most akkor biztos, hogy nem értettelek félre, és ez azt jelenti, hogy együtt dolgozol Aaron Randall-lel, Joe Comeau-val és Dave Paddennel is?

Bizony!

És ez publikus információ? Szerepelhet ebben az interjúban?

Persze! Nincs jelentősége. Tudod, akármit is mondok, úgysem érdekel senkit! (nevet) Nagyon jó lesz, ha egyszer elkészülünk ezzel az egésszel, de ettől még nem ez a leghatalmasabb dolog a világon. Csak egy minőségi, szórakoztató projekt, amivel fejet hajtunk a srácok előtt. Remélhetőleg összejön vele pár tribute-buli és fesztiválfellépés.

Feltételezem, elsősorban Európában gondolkodsz...

Sok szervezővel egyeztetünk a világ minden tájáról, csak egyelőre még nem tisztult le a kép. Simán lehet, hogy hirtelen befut egy jó amerikai ajánlat is, de Európa nyilván alap.

Mióta is élsz amúgy Angliában?

Hú, 2017-ben vagy 2018-ban költöztem át. Szóval már jó ideje.

Kanadaiként mennyire volt nehéz megszoknod az angliai életet? Vagy nem volt olyan drámai a különbség?

Tudod, Kanada egyes részei – így például Victoria Brit Columbiában, vagy a keleti part bizonyos városai – szinte teljesen olyanok, mintha az Egyesült Királyságban lennél. Eleve rengeteg brit lakik ezeken a helyeken, akik Nagy-Britanniából költöztek át Kanadába, de hát alapból az angolok alapították az országot is... Úgyhogy sok hasonlóság van a jogrendszertől kezdve egészen a kormányzati vagy hivatali épületek kinézetéig. Sokat tanultunk az angoloktól, aztán átértelmeztük mindezt a saját szánk íze szerint, de természetesen sok mindent vettünk át az Egyesült Államokból is. Vagyis Kanada is sajátos hely, megvannak a maga jellegzetességei, de a brit gyökerek azért a mai napig megmaradtak. És persze akadnak eltérések is. Mindjárt ott van például a kormány, ami itt, Angliában most kicsit, tényleg csak kicsit balra dől... De számomra ennél lényegesebb különbségek is vannak. Azelőtt is sokat turnéztam Nagy-Britanniában, de tök más egy londoni vagy egy ediburgh-i szállodában aludni, mint ténylegesen itt élni. Például a kaja nagy sokk volt! Ugye mindenki azt mondja, hogy az angol kaja szar – de közben meg nagyon nem! És most még csak nem is az itt hozzáférhető nemzetközi konyháról beszélek, hanem a tradicionális angol, skót, ír kajákról, amik között elképesztően finomak is akadnak. Valójában csak tudnod kell, merre keresd őket... Aztán hatalmas változást jelent számomra Kanada után, hogy nem kell repülőgépre ülnöd vagy egy napon át vezetned, hogy eljuss A pontból B pontba. Ottawából Torontóba kábé hat órát kell autóznod, szóval hatalmasak a távolságok. Itt meg elsétálok a pályaudvarra, felugrom a vonatra, és nagyon gyorsan eljuthatok úgy kábé ötven legendás zenei élettel rendelkező városba. Nemrég például átugrottam Wolverhamptonba, Birmingham környékére a KK's Still Millbe, hogy megnézzem a Fozzyt meg a Tailgunnert, és persze találkozzak Ken Downinggal. Ez egy háromórás út volt, de az errefelé már soknak számít. Imádom, hogy ebben az országban akárhová mész, a rock- és metáltörténelem fontos mérföldköveivel találkozom. Bepattanok a kocsiba, és már ott is vagyok Sheffieldben, ahol már a városhatárt jelző táblánál is jelzik, hogy innen származik a Def Leppard! Ezek egészen hihetetlen dolgok.

És milyen szerinted a mai brit zenei színtér?

Arról nem tudok túl sokat, mert mindig a saját dolgaimmal foglalkozom. Ha zenét hallgatok, általában a YouTube-on keresgélek mindenfélét, elsősorban fiatal bandákat. Tudod, elmúltam 60 éves, és egész életemben tradicionális heavy metalt meg thrasht játszottam. Egy időben úgy éreztem, elvesztettem a fonalat az újdonságokkal kapcsolatban, egyszerűen az volt bennem, hogy már nem annyira nekem szól ez az egész. De most van pár olyan csapat, akikre felkaptam a fejemet. Például ott a Slaughter To Prevail... Micsoda frontember, micsoda hang, nem igaz? Ahogy váltogat a különböző stílusok között, és közben végig kibaszott erőteljes marad... De említhetném a Falling In Reverse-t is, amire az old school arcok talán legyintenek, hogy ez metalcore, vagy mit tudom én, de közben mondjuk ott a Ronald daluk valami 50 milliós megtekintéssel, azzal a high-tech, terminátoros klippel, elképesztő zenei produkciós munkával... Az az egész lemez elképesztően szól, és a nóta is hihetetlen, önmagában esemény az egész. Baromi szórakoztató az összkép. Úgyhogy most ismét élvezettel figyelem a stílus evolúcióját, ezeket a 30-35 éves, tehát nálam jóval fiatalabb srácokat. Mondom, a 2000-es évtizedben kicsekkoltam ebből az egészből, nem nagyon hallgattam semmi újdonságot, de most visszatértem.

A fiatal gitárosokat mennyire figyeled?

Rengeteg elképesztő gitáros mozog a mai színtéren. Olyasmikre képesek, amikre én sosem lennék. De igazság szerint nem annyira emlékszem a nevekre. Például többet figyeltem mostanában Anika Nillest, Jeff Beck volt dobosát, aki ugye most bekerült a Rushba is. Vagy ott van Luana Dametto a Kryptából, aki szintén roppant egyedi stílusú dobos: teljesen higgadt arcot vág, mintha csak tévét nézne, de közben meg nagyon komoly metált dobol. Feltűnő, mennyi hihetetlenül tehetséges csaj mozog manapság a színtéren, ez annak idején számomra abszolút nem volt ilyen magától értetődő... Ami a gitárosokat illeti, szintén mostanában kezdem észrevenni: mintha lassan felfognák a zenészek, hogy nem minden a szólógitárról, a gyorsaságról, a villantásokról szól, hanem a dalokról. Mert tényleg ott vannak százasával a YouTube-on ezek a briliáns gitárosok, óriásiak tényleg, de megnézed a felvételeiket, aztán ennyi. Írj inkább egy riffet, írj inkább egy dalt! Az emberek alapvetően amiatt nyomnak majd rá újból és újból a lejátszás gombra. Persze én is tudom, hogy a mostani világ nem kedvez ennek a megközelítésnek, hiszen az emberek csak nagyon rövid ideig képesek figyelni. A félperces részlettel lehet lekötni a figyelmüket, nem egy öt- meg tízperces dallal. Amíg ez nem változik, a dalszerzés sem tündökölhet a régi fényében. De épp ezért kedvelem annyira az említett bandákat: mert náluk nem kizárólag az imázsra meg az erőre helyeződik a hangsúly, hanem a dalokat is nagyon kerekre csiszolják.

Mi a véleményed a mesterséges intelligencia bevetéséről a dalszerzésben?

Nyilván letöltöttem én is a Sunót és játszadoztam, kísérletezgettem vele. Érdekesnek találtam, és tényleg baromi könnyű dolgozni vele. De aztán végiggondolod, és rájössz, hogy a jogi vonatkozások miatt úgyis csak akkor használhatod fel a végeredményt, ha maga az input is tőled jött. Már persze, amennyiben nem a lemeztársaság a jogtulajdonos... A másik probléma, hogy a jelenleg futó AI-modellekben valódi zenekarok, vagyis valódi jogtulajdonosok által birtokolt zenék alapján mennek az utasítások a mesterséges intelligenciának, ami így előállítja a dalt. Ha valaki utánozni akar egy adott stílust, az igazi mintákat kopírozzák le, ezért szól az ének megtévesztően úgy, mint Chad Kroeger, netán Brent a Shinedownból. Így aztán jelenleg a bíróságon megy a huzavona a kiadók meg az AI-cégek között. Úgyhogy nekem erre nincs szükségem. Sok barátom szórakozik persze ettől még AI-szoftverekkel, és tök jó dalokkal is rukkolnak elő, csak egyszerűen nem értik meg, hogy az nem az övéké, hiszen az output jogtulajdonosa is automatikusan az adott AI-cég lesz. Próbálkozni persze lehet, de felesleges, ebből senki sem fog pénzt keresni... Sőt, ha így készítesz lemezt, nemhogy pénzt nem keresel vele, de még az is lehet, hogy fel sem használhatod – ellentétben a szoftvert tulajdonló céggel. A popvilágban ettől még persze működhet az ilyesmi, de a mi világunkban kevésbé.