Természetesen eleve lehetetlen a kontextusa nélkül elemezgetni az At The Gates új albumát, így akkor sem kísérleteznék ilyesmivel, ha amúgy a híve lennék ennek a megközelítésnek. (Mint ahogy nem vagyok.) Tomas „Tompa" Lindberg tragikus halála, a göteborgi színtér vezéralakjának végtelenül szomorú búcsúja kétségtelenül ad egyfajta pluszt töltést a The Ghost Of A Future Deadnek: egy korszakalkotó banda hattyúdala, utolsó nekifutása ez, ami ráadásul már teljesen másképp is készült a szokásoshoz képest. Ez a töltés azonban inkább olyan plusz, amit magunkban teszünk hozzá a hallottakhoz: maga a zene valójában nem tér el nagyban a megszokottaktól.
Az At The Gates bő évtizeddel ezelőtti visszatérése, majd az At War With Reality album akkoriban nagyon komoly kockáztatásnak tűnt: egy hibátlan és felbecsülhetetlen örökségű életműre készültek vele gombot varrni. Aztán persze – mint oly sok esetben – itt is kiderült, hogy felesleges túlelemezni a dolgokat, a zenekar feltámadása abszolút méltó volt az előzményekhez. Ugyan új Terminal Spirit Disease-t meg Slaughter Of The Soult várni ennyi idő és ilyen árnyék után dőreség lett volna, önértékén kezelve a dolgokat, a dalok színvonala alapján szerintem nem igazán lehetett belekötni sem a 2014-es albumba, sem két folytatásába. Nüansznyi zenei és hangulati eltérések persze akadtak az újkorszakos albumaik között, de nem vészes mértékben. A csapat kényelmesen el is turnézgatott az anyagok örvén, ennél több céljuk pedig aligha lehetett.
A The Ghost Of A Future Dead készítése előtti legfontosabb változást természetesen az előző két lemezről hiányzott Anders Björler visszatérése jelentette. Akkor még persze nem tudták, hogy Tompának már csak ez az egy anyag adatik meg... Nehéz lenne innen, Budapestről szétszálazni, vajon Anders újonnani csatlakozásának köszönhető-e az új album direktebb megközelítése, de én határozottan lendületesebbnek, arcbamászóbbnak érzem ezt a lemezt, mint a To Drink From The Night Itselfet meg a még tüskésebb, még elborultabb The Nightmare Of Beinget. Ugyanakkor ismét hangsúlyozom, hogy ezek nüansznyi eltérések, amik a kevésbé alapos hallgatóknak aligha szúrnak majd szemet. Összességében nagyon jellegzetesen At The Gates-ízű művek készültek az előző kanyarokban is, meg most is.
Mivel az éneksávokat Tompa betegsége miatt a demókról mentették át ide, ezen a téren kissé talán fésületlenebb, spontánabb a végeredmény a szokásosnál – ugyanakkor ebben sem vagyok teljesen biztos, fogalmam sincs, feltűnne-e a dolog, ha nem a tények ismeretében hallgatnám az albumot. Akár kéz a kézben is járhatna az említett direktebb jelleggel... A lényeg, hogy panaszra most sem lesz oka senkinek, aki valaha szerette ezt a zenekart: a riffek horzsolnak (nyilván), a megamelodikus szólók óriásiak (nyilván), a tuka-tukákra beindul a fej meg a láb (nyilván), és természetesen a jellegzetes filozofikus-depressziós szövegvilág is a helyén van. A The Fever Mask, az In Dark Distortion, az Of Interstellar Death, a The Parasitical Hive és társaik maximálisan méltók a névhez. Akadnak persze alapjáratosabb tételek is, de a lendület meg a védjegyszerű At The Gates-feeling ezeket is simán elviszik a hátukon.
Ha a zenét nézzük, összességében nem érzem erősebbnek a The Ghost Of A Future Deadet az előzőeknél: ez egy sima, újkorszakos At The Gates-album, és kész. A pontszámom is ennek szól. De mint indítottam, lehetetlen ezt a lemezt Tompa tragédiájának fénytörésén kívülre vinni, és nem is kell – így aztán mindig speciális helye lesz majd az impozáns és most már sajnos mindkét oldalról zárt diszkográfiában.
Hozzászólások