Bár az összes aktuális Laibach-promó ezzel nyit, de azért rágódjunk kicsit mi is azon, hogy a 2014-es Spectre óta, vagyis tizenkét éve nem adott ki új, saját dalokat tartalmazó albumot a legendás szlovén műhely. Mindez már csak azért is meglepő lehet, mert a lassan ötvenéves (!) múltra visszatekintő Neue Slowenische Kunst-intézmény pályafutása legaktívabb éveit élte meg a közelmúltban. Az elmúlt évtized feldolgozását indíthatjuk a Liberation Day dokumentumfilmben részletesen megénekelt észak-koreai turnétól, amit aztán a színházi produkcióhoz készült Also Sprach Zarathustra album követett, de sokáig nem váratott magára A muzsika hangja musical dalainak laibachos újraértelmezése sem. Mindezt alig öt év alatt sikerült lezavarniuk, majd jött egy éppen csak lélegzetvételnyi szünet, a legutóbbi öt év pedig a Laibach korai éveinek újrafelfedezéséről szólt. Ezen akciósorozat csúcsdísze közmegegyezéses klasszikusuk, az Opus Dei újrahúzása volt, amelynek egy komplett turnét is szenteltek, katartikus magyarországi megállóval is egybekötve.
Ekkora mennyiségű és ennyire (látszólag) széttartó produkciók árnyékában le is kellett vennem a polcról a Spectre-t, hiszen a Musick az ott magára hagyott ponton veszi fel most a fonalat – no meg azért is, mert az a szemérmetlenül popos lemez bizony nagyon jól sikerült. Mi több, igazi slágergyűjtemény volt, olyan tételekkel, mint a The Whistleblowers vagy az Eurovision, hasonlóan erős audiovizuális élményt pedig azóta sem kaptam a zenekartól, mint a minket szerencsére szintén elért Spectre-turnén. Elég ránézni a friss promófotókra, hogy világos legyen: a Laibach nem fordult vissza azon az úton, amelyen a Spectre-rel járt, és ha az elődöt „szemérmetlenül poposnak" neveztem, akkor a Musickot ennek felsőfokaként lehet elképzelni. A cél szentesíti (szentségteleníti?) az eszközt, ugyebár, erre pedig ezt a zenekart sosem kellett külön biztatni. Hát most elmennek a falig, és mindezt persze csak a mi érdekünkben teszik.
Nyilvánvalóan egy hasonlóan groteszk, duplacsavaros zenei kísérletről van szó, mint amit a The Sound Of Musicon hallhattunk, ahol semmi sem pontosan az, aminek látszik. Annyira nem, hogy akár a tökéletes ellenkezője is igaz lehet annak, amit a brigád elénk tár. Ilyen pillanat, amikor a retinaégető neon álomban Milan Fras az arcodba köpi, hogy „I'm sick of music", és közben a díszletek változatlanok maradnak. A Laibach nagyon keményen melózik az illúzió fenntartásán, ennek érdekében minőséges énekes vendégeket, illetve a popikon Richard X producert (New Order, Goldfrapp, Sugababes) is beveti, hogy minél zsibbadtabban gondolkodhassunk rajta: a pop nyelte-e le a Laibachot, vagy fordítva. Amikor arról énekelnek, hogy minden frázis csak egy régebbi újra felböfögött kópiája, azzal egyidejűleg ők maguk is újrafelhasználnak valamit a pop „aranykorából", és ez már önmagában „szórakoztató". Az már véleményes, hogy van-e ebben ennél több.
A mondanivaló veleje a zenehallgatási platformok elembertelenedett, algoritmizált világába vezet, ennek megfelelően minden részlet csábítóan csillogó, könnyfakasztóan édes és üres. Mégsem ez az üresség generálja bennem a hiányérzetet. Inkább hiányzik például Mina Špiler éneke, aki a Spectre-közeli megmozdulások legnagyobb felfedezése volt számomra, és akit az extravagáns külsejű, de kevésbé sokoldalú hanggal felvértezett Marina Mårtensson nem képes feledtetni – ezen azért még túltenném magam. Igazából a baj a középkategóriás dalokkal van, amelyek egyszerűen képtelenek eléggé érdekesek maradni, hogy fenntartsák a figyelmem... De nem pontosan erről van szó valójában? A kilúgozott, egyszínűre festett dobozokról, amelyek rád ordítanak a sarokból, mert valaki pont abban a sarokban tekeri a legmagasabbra a hangerőt. Ki érti ezt? Engem is bedarált a gépezet? Vagy pont, hogy nem darált be eléggé? A francba is.
I'm sick of music.
