Shock!

Abból a néhány interjúból, amit olvastam vele, úgy jött le: Jeff Waters arra használta a covid miatt nyakába szakadt temérdek szabadidőt, hogy rendbetette az Annihilator-katalógust, közben meg felvette a 2007-es Metal nagylemez új verzióját Stu Blockkal és Dave Lombardóval. Nagyjából miért ne? alapon, just for fun. Nem sorlemez ez tehát, nem is valami kihagyhatatlan, hiánypótló anyag, de még csak nem is folytatás, hanem csupán némi extra csemege. De mindezt nyilván pontosan tudod, hiszen egyrészt nem teljesen friss már a Metal II, másrészt pedig Dave Lombardo csatasorba állítása miatt meggyőződésem, hogy némi extra figyelmet is kapott most a csapat. Bár az Annihilator szekere egyébként kifejezetten jól fut az utóbbi években: a Watersszel a mikrofon mögött született anyagok számomra kábé a legjobbak voltak 2000 óta, és a turnékon is igen szép nézőszámok előtt játszottak.

Tulajdonképpen a jó széria a Metal II-val sem szakad meg, de azért azt sem mondom, hogy kilőtték vele a bal felső sarkot. Ha például összehasonlítod ezt az anyagot a Testament First Strike Still Deadlyjével, ami abszolút etalon az újravett cuccok között, egyértelmű, hogy simán alulmarad. Ettől még jó, de elsősorban Lombardo összekeverhetetlen stílusa, meg persze Waters máig lélegzetelállító gitározása miatt. Stu Block viszont nekem kicsit csalódás: egyrészt nyilván a Dave Padden hangjára írt dallamokkal nem lehet csodát tenni, az viszont már tényleg csakis az ő számlájára írható, hogy néhány helyen bántóan túltolja a ripacskodást. Az Into Eternityt is pont emiatt nem kedvelem igazán, és míg az Iced Earthben Jon Schaffer sikerrel csippentette le Block vokális vadhajtásait, Waters mesternek ez nem mindig sikerült. A rekesztős, gyorsabb témákban persze nincs gond Stuval (más kérdés, hogy ezek a verziók nem adnak túl sokat a Padden-félékhez, hiszen az üvöltve éneklés Dave-nek is remekül ment), de például a Couple Suicide-tól konkrétan falra mászok.

Maga a Metal amúgy az egyik legerősebb Annihilator-cucc volt a Padden-érában, Dave Lombardo szerepeltetése pedig annak ellenére is hozzáadott ehhez némi pluszt, hogy egyrészt a dobhangzás kicsit talán demósra sikerült, másrészt meg azért Mike Mangini is eléggé odatette magát az „első résznél". Az eredeti dalsorrendet alaposan megvariálták, az anno Jeff által énekelt, döngölős Operation: Annihilation le is maradt az új verzióról, a helyére viszont felkerült a 2007-ben csak japán bónuszként megjelent Exciter-feldolgozás Heavy Metal Maniac, és a 2010-es lemezen már kiadott Van Halen-cover Romeo Delight új verziója is, Dave dobolásával és Stu énekével.

Zeneileg tehát a Metal II kifejezetten ütős, vokális téren viszont lehetett volna még rajta pofozgatni ezt-azt. Ha Jeff komolyan gondolja, hogy nem akar új lemezeket írni az Annihilatornek, de ilyesmi extra kiadványokkal azért szívesen molyolgatna a jövőben, javaslom, hogy a következő újrázáshoz igazolja le mondjuk Wade Blacket. A fickó tuti ráér, hiszen a Chalice Of Sin lemezét leszámítva nem igazán csinált semmit mostanában, az én oldalamat meg nagyjából huszonöt éve furdalja, hogy vajon milyen lenne vele az Annihilator.