Shock!

Akárcsak a The Winery Dogs, a Sons Of Apollo is igazi sikersztorinak tűnik Mike Portnoy – meg persze Billy Sheehan – részéről. Pedig eleinte már csak a felállás és a stílus miatt is tartani lehetett tőle, hogy a csapat túl direkt módon akar majd ráígérni a mai Dream Theaterre, és ettől esetleg izzadságszagú lesz a végeredmény. A ráígérősdi be is jött, a görcsösség azonban elmaradt, ami a Psychotic Symphonyra pakolt jó dalok mellett szerintem mindenképpen Jeff Scott Soto és Bumblefoot csatasorba állításának köszönhető. Mind a frontembert, mind a gitárost egy világ választja el Portnoy eredeti zenekarától, és arra is helyből alkalmasnak bizonyultak, hogy még az ismerős fogások, bejáratott progmetalos elemek mellett/ellenére is újszerű arcélt adjanak a Sons Of Apollónak. Megszólal egy dal, és zenekarként is egyből megismered őket – ez már helyből több, mint amit a legtöbben elmondhatnak magukról...

Viszonylag gyorsan elkészült és megérkezett ez a második nagylemez, és nem túl nagy meglepetésre egészen hasonló az elsőhöz. Az ötös – mint ilyen esetekben szokás – a turnék során történt összecsiszolódást, összeérést hangsúlyozza, meg hogy emiatt érettebb, gördülékenyebb, bátrabb, akármilyenebb lett az anyag. Nincs okom kétségbe vonni, hogy valóban így érzik, de szerintem nincs nagy eltérés, stílusát, dinamikáját tekintve egészen hasonló az MMXX, mint a debüt volt. Sőt, még a játékidő is szinte másodpercre stimmel. De nem is vártam mást. A Sons egyből rátalált a saját stílusára, ami persze szintén nem meglepő, hiszen minden tag roppant markáns zenei egyéniséggel rendelkezik. Mindannyian ötvenes arcok – a doyen Sheehan egyenesen felsőhatvanas –, egyenként is önálló márkanévnek számítanak a szakmában, hülyék lennének pont most elkezdeni megfeszülve kísérletezgetni, amikor ez a banda a szó szoros értelmében vett jutalomjátékra ad nekik lehetőséget. Eközben azonban pont annyira tér el minden korábbi projektjüktől, hogy a zenészek és a közönség számára is kellően izgalmas maradjon.

Az első albumhoz – épp az előzetes aggodalmaim miatt – kisebb-nagyobb fenntartásokkal közelítettem, aztán pár hallgatás után gyorsan rákattantam. Itt már nem volt szükség óvatos ismerkedési szakaszra, amikor még aggodalmaskodva töprengsz, mikor foghatod meg a másik kezét, netán szinte észrevétlenül átkarolhatod-e a vállát a moziban. Egyből a Goodbye Divinity hangulatos – és nagyon a '97-es Dreamet idéző – intrója beszippantja az embert, az innen kifejlődő tétel pedig helyből a lemez egyik legjobbja. Ízig-vérig progmetal, de Derek Sherinian fajsúlyos hammondja miatt legalább ennyi klasszikus, '70-es évekbeli hard rockot is rejt nagyívű refrénjével, Bumblefoot és a billentyűs szikrázó, briliáns váltott szólójával. A Wither To Ash fémesebb, tempósabb, pörgősebb, de érzés szintjén ez sem mentes ettől a fajta jammelős rocktól, és szintén menten ragad a fülbe – még a kissé túl csípőből elővezetett szólóblokk ellenére is kiváló darab. A Resurrection Dayt is nyugodtan sorolhatjuk ide alaptémák, énekdallamok és hangulat terén is napnál világosabb, Dio-korszakos Rainbow-áthallásaival. Ezek az ízek a mai Dreamből már gyakorlatilag teljesen hiányoznak, szóval roppant jólesnek a fülemnek, főleg ebben az értő-érző tálalásban.

Aztán persze akadnak durvábban megfogott, szaggatósabb tételek is, mint például az Asphyxiation, netán a szintén metalosan pörgős Fall To Ascend. A csúcspontot azonban ezúttal a Desolate July és a King Of Delusion kettőse jelenti számomra középtájt. Előbbi egy sötét, borongós és vészterhes fél-líra Jeff egykori barátja és zenésztársa, az Adrenaline Mob busztüzében elhunyt David Zablidowsky emlékére: a témához passzoló módon fajsúlyos, perfekt módon építkező darab tele lélekkel, gyilkos középrésszel és über Sherinian-szólóval (amihez a végén azért természetesen Ron is csatlakozik). A kilenc percet közelítő, zongorás intróból kibontakozó King pedig a dreames vonal csúcsra járatása a Sons Of Apollo értelmezésében és fogásaival, azonban kellemesen sötét hangulati csavart visznek bele. Hibátlan darab. A záró New World Today is lehetne az, viszont elég rendesen túlhúzták a maga csaknem tizenhat percével. Tele van nyalánksággal, de nagyobbat ütne egyharmaddal rövidebben. Itt kicsit ugyanazt érzem, mint a banda koncertjén is a szólóorgiák hallatán: átcsúsznak öncélúságba. Ami kár, mert a Sons Of Apollo épp attól több például a mai Dreamnél, hogy még a minden pillanatot belengő virtuozitás mellett is minimálisra szorítják az önmagukba szerelmes hangszermaszturbálást, és dalcentrikusan gondolkodnak.

A zenészi teljesítményeket nem akarom túlelemezni, úgy gondolom, MMXX-ban mindenki tisztában lehet vele, mire számíthat ezektől az arcoktól. Egyvalakit azért külön is kiemelnék, mert megérdemli: Derek Sheriniant a mai napig előszeretettel szokás ekézni dreames kanyarja miatt (teljesen igaztalanul, hiszen nem ő tehetett a banda akkori zenei kísérletezgetéséről), de az egész albumot beragyogja feelinges, ízléses és minden magamutogatástól mentes játékával. Hadd ne mondjam, ki hozza mindennek a tökéletes ellentétét máshol... De nyilván Bumblefoot nem evilági gitármunkáját is üveges szemmel hallgatja az ember, annyira különleges és fölényes.

Nem tudom egzakt módon levezetni az okát, de hajszálnyival egyelőre még az első albumra szavaznék, ha pisztolyt tartanának a fejemhez. Több évtizedes zenehallgatói rutinom azonban azt súgja: hosszabb távon nem érzek majd jelentős különbséget a két anyag között, így megelőlegezem a 9 pontot. Ebben a stílusban ez a lemez már most az idei év egyik csúcsteljesítménye, ehhez nem is férhet kétség.

A Sons Of Apollo március 25-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.