Shock!

november 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Uriah Heep: Into The Wild

Sosem értettem a klasszikus felállások kizárólagos fetisisztáit, főleg az olyan bandáknál nem, mint például a Uriah Heep. A veterán brit hard rockerek jelenlegi összeállításának magja 1986 óta változatlan, azóta mindössze egy tagcseréjük volt, amikor 2007-ben a veterán dobos, Lee Kerslake egészségügyi okok miatt át kényszerült adni a helyét Russell Gilbrooknak. Ezek után milyen alapon meri bárki azt állítani, hogy Bernie Shaw énekessel, Phil Lanzon billentyűssel és Trevor Bolder basszusgitárossal nem „igazi" Mick Box gitáros bandája? Oké, hogy a '70-es évek elején nem ez a leosztás nyomta fel az olyan klasszikusokat, mint a Very 'eavy... Very 'umble, a Salisbury, a Look At Yourself vagy a Demons And Wizards, de ettől még például Shaw már több mint három és félszer annyi időt töltött el a csapat élén, mint a fénykor frontembere, a negyedszázada halott David Byron...

megjelenés:
2011
kiadó:
Frontiers
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

A Uriah Heep esetében emellett azért is találom nevetségesnek a „jaj, ez már nem az igazi" hisztiket, mert a zenekar élőben ma is megdöbbentően jó, másrészt nem kizárólag a negyven évvel ezelőtti korszakban csináltak ütős lemezeket. Nálam például a '80-as évek első felében készült, Peter Goalby énekes fémjelezte három AOR-osabb, rádiórockosabb album (Abominog, Head First, Equator) is nagy kedvencnek számít. Lehet, hogy a Head First nem befolyásolta olyan mértékben a rockzene fejlődését, mint az első albumok, de ha csak egy Uriah Heep lemezt hallgathatnék a hátralévő életemben, korántsem vagyok benne biztos, hogy nem azt választanám (és ezért akár nyugodtan le is hülyézhetsz). És persze a jelen felállásnak sem kell nagyon szégyenkeznie, hiszen a '95-ös Sea Of Light vagy a legutóbbi Wake The Sleeper szintén kiváló anyagok voltak. Az utolsó nekifutás előtt kissé ugyan elvetették a sulykot az évtizedes várakozással, de ezt alighanem ők is érezhetik, ezért érkezett meg ilyen gyorsan az Into The Wild.

Pont a négy évtizedes múlt fényében nehéz értelmeset írni egy új Uriah Heep albumról, ráadásul ez a csapat végig létezett, koncertezett és zenélt, amit ugyebár a rendszerint nagytestvérükként emlegetett Deep Purple-ről nem lehet elmondani. Helyben vagyunk: Mick Boxék azt is sokszor megkapták, hogy hasonló ívású, hammondos klasszikus hard rock bandaként csak amolyan másodhegedűsök voltak a Purple mellett, ez azonban legfeljebb a siker mértékét tekintve igaz. Az viszont jó párhuzam lehet, hogy a Uriah Heep körülbelül annyira egyenlő kizárólag az Easy Livin'-nel meg a July Morninggal, mint a Deep Purple a Smoke On The Waterrel és a Child In Time-mal. Az Into The Wild ismét száz százalékosan bizonyítja, hogy hatvan év felett is játszhat valaki jó rockzenét, és ugyanúgy hallgattatja magát, ahogyan például a modernkori, Steve Morse-szal készült Purple cuccok is. Ha pedig valaki még ma is csak David Byront vagy Ken Hensley-t képes emlegetni, arról bizony a legkevésbé sem a banda mostani összeállítása tehet...

Nyilván a bevált fordulatok, ízek most is ott vannak, de ez is ugyanaz az eset, amiről nemrég az új Saxon kapcsán számolhattam be: nem fáradt önismétlésről beszélünk, hanem őszinte, kötetlen örömzenéről. A Nail On The Head, a Money Talk, a talán legragadósabb Southern Star vagy a T-Bird Angel hallatán az ember szinte látja maga előtt Micket, amint széles vigyorral nyomja a próbateremben a riffeket, közben pedig nagyokat röhögnek, hülyéskednek a többiekkel. Valami meghatározhatatlan lazaságot, jó hangulatot áraszt az egész album: ugyanaz jön le belőle, ami a Uriah Heep koncertjeiből is nyilvánvaló, vagyis hogy az öregek elemükben vannak, imádják, amit csinálnak. Nem az jut róluk eszedbe, mint számos hasonló korú hazai arcról, hogy uramisten, mit akarnak még itt ezek a vén majmok, mennének inkább haza unokázni a régi emlékek módszeres sárba tiprása helyett, hanem sokkal inkább az, hogy milyen jó lenne hatvanakárhány évesen ilyennek lenni.

Sok mindent tudnék itt dicsérni Box továbbra is roppant feelinges gitárjátékától kezdve Lanzon gurgulázó billentyűfutamain át Shaw jellegzetes torkáig és a parádésan felépített vokálmunkáig – ez mindig is a Heep egyik nagy erősségének számított –, netán a kissé történetmesélős, epikus hangulatig, ami szintén védjegy. De most őszintén, van értelme? A Uriah Heep pontosan tisztában van vele, hogy semmit sem kell bizonyítania, és éppen ettől tudnak ma is ennyire meggyőzőek lenni. Aki pedig nem hiszi, októberben Budapesten élőben is megint tanúja lehet annak, milyen jók.

 

Hozzászólások 

 
+1 #5 mcdermott 2013-01-04 19:30
Akkor üdv a klubban! Nekem is a Head First a fő kedvencem a Salibury-Look-Demons trió mellett :)
Idézet
 
 
+1 #4 kamikaze 2011-06-28 08:51
Igen, sokkal jobbak, mint a Lawtonnal készített előző lemezeik, a Conquest és a Fallen Angel. Talán, de inkább szinte biztosan azért nem szeretik sokan a Goalby-s albumokat, mert azidőtájt nagyon másról szólt az egész metal színtér, elég ha csak a Priest, Maiden, Ozzy, Saxon, Metallica stb. akkori lemezeire gondolunk. Micsoda alapművek készültek azokban az években! Ezzel együtt a Heep szerintem akkor is elég jó volt, '84-ben a Purple is kijött a Perfect Strangers-el, szóval minőségi anyag volt bőven. A Uriah Heep definitív lemeze nekem a Look at Yourself, de a Firefly-t is kedvelem a hangulata miatt. (Do You Know!)
http://www.youtube.com/watch?v=zavkNqz1Kac
Idézet
 
 
#3 Draveczki-Ury Ádám 2011-06-27 15:25
Idézet - kamikaze:
És a Goalby-s korszakról is ugyanezt gondolom.

Ennek őszintén örülök, mert még nem nagyon találkoztam magamon kívül mással, aki szeretné azokat a lemezeket. :) Pedig nagyon jók.
Idézet
 
 
+1 #2 kamikaze 2011-06-27 11:08
Igényes kritika, pontos megállapítások szerepelnek benne, grat! Különösen ez tetszett: Valami meghatározhatat lan lazaságot, jó hangulatot áraszt az egész album: ugyanaz jön le belőle, ami a Uriah Heep koncertjeiből is nyilvánvaló, vagyis hogy az öregek elemükben vannak, imádják, amit csinálnak. Nem az jut róluk eszedbe, mint számos hasonló korú hazai arcról, hogy uramisten, mit akarnak még itt ezek a vén majmok, mennének inkább haza unokázni a régi emlékek módszeres sárba tiprása helyett, hanem sokkal inkább az, hogy milyen jó lenne hatvanakárhány évesen ilyennek lenni.
És a Goalby-s korszakról is ugyanezt gondolom.
Idézet
 
 
+1 #1 Equinox 2011-06-26 21:12
Nail on the Head szerintem a legtipikusabb tétel (nem vagyok oda a Priestnek sem a British Steel korszakáért,hab ár elismerem - és ez szerintem arra hasonlít). Kiváló hard rock lemez, jó dallamokkal.
Azért őszintén ki merem jelenteni h az örök kedvenc Salisbury/Look at duónak soha semmi nem ér a nyomába. De emezek is nagyon komoly jó minőségű lemezek. De azok a 10 pontok nálam. Ez olyan 8 kb-re
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.