Shock!

december 05.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Uriah Heep: Wake The Sleeper

Lassan közeledik az éves számvetés ideje. Pár dolgot már most elárulhatok, többek között azt, hogy kevés dolgot sajnálok annyira, mint hogy nem tudtam jelen lenni a februári Uriah Heep bulin – pláne, hogy láttam őket tavaly nyáron a Masters Of Rockon.

megjelenés:
2008
kiadó:
Universal Music
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Régi banda ide, kötelező slágernóták oda, a Heep setlistje Csehországban minden volt, csak nyugdíjas hakniműsor nem. A beszámolók szerint ezt Pesten azzal tetézték meg az öregfiúk, hogy előkaptak 4-5 nótát az akkor még csak megjelenés előtt álló új lemezről – lelkesedésen kívül mást nem is hallottam ezen tételekről. Most pedig megjelent a Wake The Sleeper, amely 10 (!!!) év után az első Heep stúdiómunka és itt ülök letaglózva: ha lemezen ilyen faszán megdörrennek a dalok, hogy szólhattak élőben?

A fiatalos dinamikát már a MOR után is részben az újabb keletű dobos, a Lee Kerslake-et pótolni hivatott Russell Gilbrook számlájára írtam. Az album egyértelműen alátámasztja a koncerttapasztalatot: a dalok húzására csak közhelyes jelzőket tudok használni. Ahogy például a lemez elindul, az egyszerűen zseniális: egy gyors tempójú, tulajdonképpen meghosszabbított intróként funkcionáló, instrumentális tételt kapunk az arcunkba, ami tulajdonképpen a címadó szám. Phil Lanzon Hammondja, Mick Box wah-wah pedálos témái és Russel tempója megállíthatatlan gépezetként gázol át a hallgatón – újra bebizonyosodik, hogy lemezt indítani nem egy könnyű dolog, de ha jól elcsípi a zenekar, akkor onnantól kezdve baj már nem lehet. Nem is lesz: az Overload egy hagyományos, ízes középtempó, de a nyitány után már csakis széles mosollyal képes hallgatni a klasszikus hard rockért rajongó, értő fülű heepster.

A Tears Of The World már egy tempósabb, tipikus Heep-galopp, sok vokállal, ahogy kell – Bernie Shaw kicsit mintha már spórolna hangjának erejével, mindazonáltal ritkán hallani ilyen tökéletes példát a „kevesebb néha több" kitételre. Nagy megfejtések amúgy nincsenek, egyszerűen csak remek érzés 2008-ban ennyire friss, fiatalos lendülettel elővezetett muzsikát hallani egy ilyen patinás csapattól. Hiába, hogy az eszköztár, a hangszerelés, a hangulat jól ismert, nem tudod rámondani, hogy ezt vagy azt a részletet már hallottad, ez vagy az a dallam/fordulat/megoldás ismerős, itt és itt ilyen meg olyan elcsépelt dolgokat sütnek el. Egyfelől ugyanis egy Heep ezt megteheti, másfelől pedig olyan kreatívan és ötletesen nyúl vissza a banda saját múltjához, hogy közben a jövőt vetíti maga elé (és elénk). Persze lehet, hogy két-háromévenkénti lemezkiadásnál ez nem működne ennyire flottul, de ezt úgysem tudjuk meg soha.

Remekbe szabott társadalomkritika a monumentális What Kind Of God középtájt és a záró War Child (ezek a kedvenceim – úgy tűnik, magam is a komoly gondolatokra vagyok vevő mostanában, bár valljuk be, ezek a témák is közhelyesek ma már rockszövegben); a Ghost Of The Ocean pedig kimondottan a 70-es éveket idézi, szintén némi politikus éllel a szöveget tekintve – végső soron azonban a 11 dal egyike sem akar több lenni, mint ami: hamisítatlan Heep-ízekkel felvértezett rockzene, amivel ugyanúgy meg lehet újonnan is barátkozni, mint ahogy egyszerűen tovább lehet szeretni. Ha tavaly nem sajnáltam Ken Hensleytől a 10-est, akkor a Heep sem kaphat kevesebbet – a kör bezárult. Újabb koncertet mielőbb!

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.