Shock!

június 20.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sweet Oblivion feat. Geoff Tate: Relentless

sweetoblivion_cNem voltam különösebben lelkes a Geoff Tate nevével fémjelzett Sweet Oblivion két évvel ezelőtti debütálása kapcsán, bár egyébként módjával, a helyén kezelve azért tetszett a lemez. A DGM-es Simone Mularoni írt egy korrekt dallamos hard rock/heavy metal albumot a valaha sokkal szebb napokat látott énekesikonnak – ennyiről szólt a történet, nem többről, nem kevesebbről. A szokásos Frontiers-féle stúdióprojektesre vett sztori aztán anyagilag is megállt a lábán, így máris itt a folytatás Relentless címmel, a paraméterek pedig jól jellemzik a nápolyi kiadó ipari gyártásra beállt, tagadhatatlanul professzionális működését: miközben Tate és a márkanév maradt, a háttér teljesen átalakult, de szó sincs megbicsaklásról. Sőt, szerintem ez a kettes lemez még jobban is sikerült a debütnél. Olyannyira, hogy nekem például bő tizeniksz éve semmi sem tetszett ennyire ettől a flúgos kopasz faszitól.

megjelenés:
2021
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Tulajdonképpen vicces is visszaolvasni a két évvel ezelőtti kritikámat, ahol kissé cinikus voltam, de a lényeget tekintve abszolút beletrafáltam a dolgok közepébe. Tate ugyanis valóban bekerülni látszik a Frontiers fogaskerekei közé: a kiadó máris továbbpasszolta Mularonitól egy másik gyakran foglalkoztatott szerzőjének, csak éppen – az általam valószínűsített forgatókönyvekkel szemben – nem Alessandro Del Vecchio vagy Magnus Karlsson, hanem Aldo Lonobile (Secret Sphere, Timo Tolkki's Avalon, Archon Angel) lett a kiszemelt kreatív motor. Ráadásul, amennyiben hihetünk az előzetes promóknak, ezúttal Geoff is jobban belefolyt a nótákba, miközben legutóbb gyakorlatilag csak a nevét, az arcát és a hangját kölcsönözte a Mularoni által megírt dalokhoz.

A stílus a fentieknek megfelelően kissé módosult, de a lényeg összességében nem változott: klasszikusan dallamos, néhol a heavy metal határmezsgyéjén egyensúlyozó hard rockot kapunk a műfaj egyik valaha volt leghatalmasabb torkával a mikrofonnál. Tate 62 évesen persze jócskán túl van karrierje fénykorán, hangja sem szárnyal már úgy a sztratoszférában, mint a The Warning idején, de azért még mindig benne rejlik az a bizonyos mágia. És mivel itt most nem a saját, sokak által gyanúsan méregetett zenei kísérleteit akarja megvalósítani, hanem régi híveinek kiszolgálása a cél, azt kell mondanom: ha szereted a klasszikus Queensryche-ot, érdemes tenned egy próbát a lemezzel, mert igen tetszetős dalokat pofozott össze Lonobile barátunkkal. Olyan típusú direkt és leplezetlen múltidézésről ugyanakkor messze nincs szó most sem, mint a Todd La Torre-féle mai Queensryche-nál. Tate jellegzetes hangja, levetkőzhetetlen stílusa miatt nyilván adja magát a párhuzam, a zenében is akadnak hol nyíltabb, hol finomabb áthallások, kikacsintások, de összességében visszafogottabb módon, mint ott.

Ha dalokat kell kiemelnem, mindenképpen a baromi húzós, kiváló refrénnel megkoronázott Strong Pressure dallambombáját és az AOR-os beütésű Another Change-et említeném elsőként, de szorosan ott lohol mögöttük a szintén kórusban erős Remember Me is. Ha pedig az említett Queensryche-ízekre fájna a fogad, a záró Fly Angel Fly a legnyilvánvalóbb darab, itt tényleg célirányosan Tate forrásvidékét idézik meg. A Wake Up Call itt-ott kissé gregoriános dallamvilága is Geoff anyazenekarára hajaz, de összekeverhetetlen az Anybody Out There gitárbevezetője és lüktetése is. Sőt, a pikáns módon olaszul (!) eldalolt Aria szúrós riffeléséhez is nagyon egyértelműen Chris DeGarmo és Michael Wilton klasszikus érás munkássága jelentette a kiindulópontot. De máshol nem feltétlenül ez a vonal a meghatározó. Oké, kimondom ismét, amit legutóbb: ez a lemez is lazán megélne némi fazonigazítással, ha Sweet Oblivion feat. Russell Allennek, Sweet Oblivion feat. Ronnie Romerónak, Sweet Oblivion feat. Jorn Landének vagy Sweet Oblivion feat. Ronnie Atkinsnek készült volna. Vagyis összességében tipikus Frontiers-rockról beszélünk, még az a bizonyos vastagon kipárnázott, műanyag ritmusszekcióra épülő – de egyébként korántsem kellemetlen – sound is stimmel, amivel a kiadó oly sok projektjénél szembesülhetünk. Hangzás terén egyébként lényegesen jobb is a végeredmény, mint legutóbb.

Mivel a dalok szintén jól sikerültek, Tate pedig ma is képes beléjük injektálni a szükséges pluszt, nem fogok kötözködni, még ha nyilván nem is nevezném a művészi önkifejezés csúcsteljesítményének vagy örökérvényű klasszikusnak a Relentlesst. Ez egy élvezetes, szórakoztató album baráti, 42 perces játékidővel, szóval tényleg hallgattatja magát.

 

Hozzászólások 

 
#7 Ric$ 2021-05-25 12:18
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - bogar:
Ezek alapján tartod még az Operation: Mindcrime II. részére adott 10 pontodat? :-)

Nem, de azt már hosszú évekkel ezelőtt is írtam nem is tudom már, melyik vonatkozó kritikában (vagy talán az O:M klasszikban?), hogy a maga idejében különböző személyes okokból túlpontoztam. Továbbra is jó az a lemez szerintem, akkor és ott rendkívül fontos is volt számomra magánéletileg, de nyilvánvalóan nem 10 pont. De még az American Soldier is oké volt, utána ment nagyon félre a vonat.


Szerintem szimplán csak egy kicsit szénégetőrichár doskodtál, na... :D

Az American Soldier nekem pl a kedvencem az Empire utáni lemezek közül. Jó koncepció, jó hangulat, korrekt dalok.
Idézet
 
 
#6 bogar 2021-05-25 11:48
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - bogar:
Ezek alapján tartod még az Operation: Mindcrime II. részére adott 10 pontodat? :-)

Nem, de azt már hosszú évekkel ezelőtt is írtam nem is tudom már, melyik vonatkozó kritikában (vagy talán az O:M klasszikban?), hogy a maga idejében különböző személyes okokból túlpontoztam. Továbbra is jó az a lemez szerintem, akkor és ott rendkívül fontos is volt számomra magánéletileg, de nyilvánvalóan nem 10 pont. De még az American Soldier is oké volt, utána ment nagyon félre a vonat.


Köszi a választ. Nem olvastam, vagy nem emlékszem rá, hogy már írtál róla, de múltkor szembejött az OMII. kritika és bár szerintem is jó lemez, de nem 10 pont.
Idézet
 
 
#5 Draveczki-Ury Ádám 2021-05-25 04:36
Idézet - bogar:
Ezek alapján tartod még az Operation: Mindcrime II. részére adott 10 pontodat? :-)

Nem, de azt már hosszú évekkel ezelőtt is írtam nem is tudom már, melyik vonatkozó kritikában (vagy talán az O:M klasszikban?), hogy a maga idejében különböző személyes okokból túlpontoztam. Továbbra is jó az a lemez szerintem, akkor és ott rendkívül fontos is volt számomra magánéletileg, de nyilvánvalóan nem 10 pont. De még az American Soldier is oké volt, utána ment nagyon félre a vonat.
Idézet
 
 
#4 kamikaze 2021-05-24 20:39
Idézet - bogar:
Nekem is jobban működik az első, de valójában a kettőből lehetne összegyúrni egy igazán ütős albumot. És még egy bivaly dobhangzást is kérnék szépen.

Azóta jó párszor meghallgattam ezt az új albumot is, és teljes meggyőződéssel állíthatom, hogy a debüt egyértelműen jobb. Olyannyira, hogy erről csak a záró Fly Angel Fly férne fel arra. A debütön talán egy dal van, ami egy kicsit halványabb - meg hát egy másikban van ugye az a QR refrén - de ettől függetlenül egyszer sem kell léptetni, egyben lemehet az egész lemez, mert mindegyik nótában vannak jó dolgok. A pontszámok annyira nem lényegesek, de nálam pont fordítva vannak (kb. 8,5 és 7,5), mint itt az ismertetőkben. És az is biztos, hogy az I-est 5 év múlva is hallgatni fogom. Tate legjobb munkája 1994, a Promised Land óta.
Idézet
 
 
#3 bogar 2021-05-24 19:51
Nekem is jobban működik az első, de valójában a kettőből lehetne összegyúrni egy igazán ütős albumot. És még egy bivaly dobhangzást is kérnék szépen.

Ádám!

"Olyannyira, hogy nekem például bő tizeniksz éve semmi sem tetszett ennyire ettől a flúgos kopasz faszitól."

Ezek alapján tartod még az Operation: Mindcrime II. részére adott 10 pontodat? :-)
Idézet
 
 
#2 GTJV82 2021-05-24 11:58
Szerintem ez a lemez minden szempontból teljesen OK.
Nyilván Tate 6X felett nem fog már sikoltozni, a prog/metál mesterműveket is kiírta már magából, nincs ezzel semmi gond.
De még így is sokkal őszintébbnek és hitelesnek tűnik az a 2 Sweet Oblivion album, mint bármilyen ál-művészkedés, amit a Promised Land óta csinált.
Ez a stílus jól áll neki és klassz hallgatni.
8-9 pont nálam.
Idézet
 
 
#1 kamikaze 2021-05-22 13:07
Egy hallgatás után halványabbnak érzem, mint az előzőt, de a stílus lényegében ugyanaz. A minőségi változást egyértelműen Aldo Lonobile személyében látom, aki azért mégsem egy Simone Mularoni szint, sem szerzőként, sem gitárosként. Inkább csak egy jó iparos, aki tisztességgel teszi a dolgát. Az Ariaben azonban jól elkapta a szólót. Tate is hozza a kötelezőt, de nem emelkedik olyan magasságba, mint pl. a Disconnectedben a debütön. A hangzás szerencsére rendben van, sőt a végére - a két lemez alapján - mintha már körvonalazódna valamiféle saját stílus is, ami persze nem meglepően a QR dallamosabb dolgaira hajaz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.