Shock!

Régóta várom ezt a lemezt, és ehhez képest elég kellemetlen meglepetést jelentett pár hónapja, amikor távozott az Onslaught soraiból Sy Keeler énekes. Az előző három albummal óriási szériát futottak a veterán brit thrasherek, és nem különösebben tetszett, hogy törés áll be a jól működő történetben. Egy énekescsere mindig a lehető legérzékenyebb változás egy zenekar életében, és mint emlékezetes, annak idején már átestek egy hasonlón, amikor ugyebár szintén Keelert váltotta az amúgy kiváló Steve Grimmett. Mindez akkor zeneileg is jelentős változásokat hozott náluk. Ezúttal tudni lehetett, hogy az anyag java már a váltás előtt is teljesen készen állt, vagyis ilyesmitől nem tartottam, de a lelkesedésem valamelyest azért csökkent. Sy-ról az évek során többször is leírtam, hogy gyakorlatilag minden szempontból tökéletes thrash-énekesnek tartom, szóval egyáltalán nem tűnt sima ügynek az utódlása.

Mint utóbb kiderült, aggodalomra nem volt különösebb okom. A friss arccal, a nagyjából ismeretlen Dave Garnett-tel jó lóra tett a csapat: kicsit harákolósabb, agresszívebb, ha úgy tetszik, „korszerűbb" torka van, mint Sy-nak, és nem is annyira karakteres, mint Keeler, de ezzel együtt is minden szükséges adottsággal rendelkezik a műfajhoz, ezt nincs értelme elvitatni. Maga az anyag pedig vérbeli Onslaught az előző albumok csapásvonalán, azaz száz százalék thrash, amely a régi alapokra építkezik, de ugyanakkor nem 1986-os fogásokat öklendeznek rajta vissza.

Ezen túlmenően voltaképpen nehéz mit mondanom a lemezről, mert önmagáért beszél. A játékidő mindössze 37 perc, intróval együtt kilenc tételt rejt az album, amelyek közül az egyik eleve a tavaly Keelerrel már bemutatott A Perfect Day To Die Dave-vel újrahúzott változata. Ha ez így leírva nem tűnne soknak, megnyugtatlak: épp elég, a zenét úgysem kilóra mérik. Az Onslaught nem akart nagy varázslásokat véghez vinni a Generation Antichriston, simán csak leszállítottak egy rájuk jellemző albumot, és kész. Pár hét ismerkedéssel a hátam mögött összességében azt kell mondanom: az előző, nálam gyakorlatilag csont nélküli VI szintjét azért nem sikerült hozniuk a mostani dalokkal, ennek azonban nincs köze az énekescseréhez, gyakorlatilag biztosan ugyanezt érezném akkor is, ha Keeler állna a mikrofon mögött. Viszont ezt nem az új album ellen, hanem a 2013-as mű mellett hozom fel, és így is hallgattatja magát a friss eresztés. Az új Testamentnél például simán jobb dalokat írtak szerintem Nige Rockették, legyen szó a Strike Fast Strike Hard brutális, horzsoló durvulatáról, az ultrafémes, ízes szólóval ellátott Bow Down To The Clownsról, netán a '90-es évek sötétebb, borultabb groove/thrash dolgait idéző kezdésű címadóról, amely aztán annak rendje és módja szerint pörgős zúzdává fejlődik csordavokálokkal, miegyébbel. De tényleg az összes dalt felsorolhatom, mert kiegyenlített a színvonal, és ami a legfontosabb, mindenhová beépítették a szükséges kapaszkodókat egy-egy fogós refrén, feltűnően eltalált riff vagy bármi más képében. Az ilyesmiről sokan szeretnek elfeledkezni, pedig a legdurvább stílusirányzatokban is ezeken áll vagy bukik a mutatványok sikere...

A Daniel Bergstrand által hangmérnökölt, smirglis, tömény és nyers hangzású Generation Antichrist tehát egy elhajlásoktól mentes Onslaught-anyag, amelyet bárkinek bátran ajánlok, amennyiben vonzódik ehhez a műfajhoz. Keelerért persze kár, de Garnett is jó, szóval csalódásnak még csak árnyéka sem vetülhet az albumra. A pontszámom is csak azért ennyi, mert ahogy írtam, az előző mű még ennél is erősebbre sikeredett.