Első hallgatásra nagy meglepetést okozott nekem ez a lemez. Szomorú, hogy ezt kell mondanom erről a zenekarról, de semmi nem maradt meg belőle. Le kellett ülni, és a szöveg figyelmes olvasásával végigmenni rajta újból, hogy tényleg tudjak is valamiről most írni.

Oké, tisztázzuk, mielőtt. Szóval, a hardcore nem kizárólag zenei kategória, a filmművészet egy, mondjuk így, a fajfenntartási ösztönre alapított ágának durvábbik vállfaját is hasonlóképp hívják, a Hardcore Superstar pedig a borítóból ítélve inkább ez utóbbira gondolhatott nevének megválasztáskor.

Apám! Szerintem az idei év egyik kellemes - és tiszteletet parancsoló - meglepetése ez lesz. Engem eleddig ezek a "Dimmu - típusú" zenék annyira nem találtak el, gondolok itt arra, hogy a black/death-vonalat ötvözzük gótikával, beleáztatva holmi cukros-vizes szintetizátor + női vokál trutymóba...

wice: Izé, kezdd te...  

vsz: Hmmm... Inkább te.  

wice: Na jó, szóval... A jó hír, hogy visszatért a Tormentor. A rossz az, hogy ez a lemez kb. úgy hat majd a régi rajongókra, mintha egy reggel kinyitnák a lakásajtót, és kiesnének rajta az űrbe.

Sok minden történik a norvég black metal élvonalában, de a kevés stabil pont közül a Borknagar neve garancia a minőségre. Kovenantok jönnek, Mayhemek mennek, a Borknagar, az Borknagar marad. A zenekart Oystein G. Brun alapította, Garm kezdte az énekesi poszton (Ulver, Arcturus), és ő is - mint majdnem minden tag - kiszállt. Egyedül a zenei agy, Bru...

Hallgasd figyelmesen, és az első perc után se vedd ki a lejátszóból! Valahogy ilyen mottóval reklámoznám a kiadó helyében az ex-Rage gitáros szólóanyagát, mivel annyira nehezen emészthető, hogy képtelenség egészséges emberi aggyal feldolgozni azt egyből!

Azt hiszem, Vicky Sunday nagyon rossz helyre született. Ha mondjuk Los Angeles lenne az otthona, egy kis szerencsével simán karriert futhatott volna be a dallamos zenék világában. Ebből sejthetitek, hogy a Mosaic igazi amerikai ízű napfényes rockzenét rejt, dús gitárokkal, kellemes gitárszólókkal, billentyűkkel, fogós dallamokkal.

Töredelmesen bevallom, hogy az Axel Rudi Pell órákról hiányoztam, valahogy elkerültek eddig a gitáros albumai. Sebaj, itt az ideje pótolni a hiányosságokat. A borító dizájnja azonnal meglepetést keltett: koponyás szörnyalakok próbálnak rémisztően kikukucskálni a papír 2 dimenziójából.

Talán a legkülönösebb EP, amivel eddig találkoztam. Egy tracket jelez ki a lejátszó progi, és mégis 4 részből áll a nóta. Ha azt is hozzáteszem, hogy Kátai Tamás keze, hangja, illetve gondolatai köré szövődik nagyrészt jelen formáció, talán az értők sejtik, valamiféle szintetizátorszőnyeggel körbefont art black metal a játék neve.

Az előző Destroyer című Gorgoroth albumot sikerült olyan sikeresen lehúznom, hogy kaptam néhány felháborodott olvasói levelet, miszerint biztos baj van a fülemmel, mert az a sikamika csörömp porszívóhangzással megspékelve igenis egy fantasztikus műalkotás. Legyen nekik igazuk, ízlések és pofonok, sajnos nekem azóta sem tetszik, szerintem hallgathat...

Az előző Planet X-hez nem volt szerencsém, így előítéletek nélkül foghattam neki az új műnek. Mondjuk milyen előítélet kell olyan nevekhez, mint Tony McAlpine, a koros, de ifjonti lendületű gitárvirtuóz, Derek Sherinian, aki bár egyre gusztustalanabb külsőt ölt, de tehetségét nem lehet elvitatni, és a számomra ismeretlen ausztrál származású dobos, ...

Elég bánatos intróval kezd az új Fates Warning remek, az effektezett elnyújtott gitárhang tökéletes zenei megjelenítője a borítónak, melyet először látva igencsak elfogott a berzenkedés. Most már értem, hogy miért a gázálarcos pár, és még rokonszenves is, nem egy klisés darab.

A tény az, hogy a lemez elkészítése után Peter "Peavy" Wagner frontember egyedül maradt. Viszont amint azt már a Ghosts borítója is jelzi, Victor Smolski (ex-Mind Odyssey) gitáros és Mike Terrana (Metalium) ütős személyében máris van új felállás. Arra mondjuk kíváncsi lennék, milyen lesz egy gitárossal a zenekar. Félek, akár a régi dalokról beszélü...