A brit Anathema már mérföldekre jár attól az úttól, amire első lemezükkel ráléptek. Az Eternity óta egyre komolyodnak, rendkívül érett zenét készítenek, meghazudtolva ezzel igen fiatal korukat. Az idén napvilágot látott Judgement egyáltalán nem olyan, mintha huszonéves srácok muzsikája lenne.
Érdekes, ez a CD '97-ben jelent meg, és valamiért mégis csak most jutott el hozzánk. Talán ez annak tudható be, hogy a Criminal egy chilei nemzetiségű csapatot takar. A CD kiállítása igényes és a hangzás is kellően brutális, telt. 4 arc alkotja a csapatot: Anton Reisenegger - ének, gitár (echte chilei név... egyébként szőke is, he-he), Rodrigo Cont...
A Children Of Bodom amolyan kedves kakukktojás a műfajok között. Az abszolút klasszikus európai heavy metal témákra épülő nótákat körülölelő hamisítatlan északi black károgás, a barokkos részek, dübörgő szintitémák, csodálatos ízes dallamos gitárszólók valami furcsa és egyedi eleggyé állnak össze.
'98 márciusában rögzítette a kanadai illetőségű csapat e 4 számos, 25 perces korongot, mely nordikus black metalt rejt. Három, ránézésre igen fiatal srác alkotja a zenekart.
Ki hitte volna, hogy lesz egy újabb S.O.D. (Stormtroopers Of Death) lemez. Pedig igen. A borítót maga Twiggy Ramirez alkotta - vagyis az ötletadó szerepében tetszelgett- , egy kis Iron Maiden kifigurázás. Nem kell anyázni, szeretik a Maident a srácok. De hogy nem normális ez a 4 fickó, az alap.
Sosem voltam egy megveszekedett szegecses metalista, ennek ellenére a Gamma Ray Powerplantjét bármikor szívesen hallgatom - és nem azért, mert most ez újra divat! A felemelő heroikus énekdallam-hegyekkel átitatott szélvész nóták egy hurrikán erejével törnek elő a hangfalakból, amihez a kitűnő bika hangzás rápakol egy lapáttal.
Eleinte ferde szemmel néztem az újjáalakult Ossian működését, de azt hiszem '99-ben be kell látnom, ez a zenekar - az a zenekar! És, hogy kétség se maradjon e felől, az LP hosszúságú minialbum két vadiúj nyitódala (Az utolsó lázadó, Halálvadász) teljes mértékben megnyugtatta felkorbácsolt lelkemet.
A legutóbbi elég harmatosra sikerült lemez után nem szórakoztak sokat a srácok, összehoztak egy olyan kellemes kis ütőképes metalcore albumot, ami elismerésre késztetett mindenkit. Nem görcsölnek, nem topognak a trendek nyomában, lazán és erőlködés nélkül ledarálnak e 14 nótában.
A borítóiról az Anvilt (üllőt, he-he) le nem hagyó kanadai csapat a nyitó - és címadó - Speed Of Sound nótával kétséget nem hagy a hallgatókban, hogy zenéjükben a legkompromisszum-mentesebb speed metal mellett törtek lándzsát (még mindig).
Mióta ismerem Ralf Scheepers munkásságát, kevés foltot tudnék találni benne. Hihetetlen torok, a'la Rob Halford. Ami elsőre szembetűnő, az az album dalainak könyörtelen húzása, a megállíthatatlan gyors legázolás. Engem eleinte gyakran idegesített ez a szünet nélküli zúzás, már-már egysíkúság, amivel azért időközben megbarátkozott a fül.
Az eddig Stormbringer néven ügyködő csapat Powergodra változtatott névvel szabadította a világra Evilution Part 1 címmel ellátott dalcsokrát. Szkeptikus közönnyel vettem tudomásul, hogy már megint a heavy metal fényesre koptatott ösvényén bóklászik ez a zenekar is.
Kifinomult, kellemes progresszív anyag, melyről több név jutott eszembe. A nyitótémától kezdve a Dream Theater és a Rush neve röpköd az album felett, ám persze ez nem megy a minőség rovására.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az album hanganyagát először koncerten csekkolhattam le, így most a CD-t hallgatva az első benyomásom az, hogy bizony nem mentek el mellettem a nóták a bulin, sőt!
A Neurosis sosem tartozott a könnyen emészthető zenék kategóriájába, minek következménye a réteges rajongótábor, akik azért hűségesen kitartanak választottjuk mellett. A Times Of Grace-szel sem fogja elriasztani a csapat közönségét, sőt, új vájtfülű érdeklődőkre is számíthatnak. Ez a 66 perc persze iszonyú tömény. Meg beteg.
Egyik epedve várt albumom végre a gyűjteményemben pompázhat. A digipak formátumú Solidify hangzását szerintem fölösleges ecsetelni, hiszen a Woodhouse stúdió neve és a hozzáértő fülek garanciát nyújtanak a kiváló minőségre. A Grip inc. ténykedését - naná, hogy egyik ős-kedvenc dobosom, Dave Lombardo miatt - már a kezdetektől élénk figyelemmel kísér...
Thy Nazarene helyet Tuonela címet kapott a '99-es Amorphis opusz. A Kalevalán alapuló történet zenei aláfestését páratlan finomsággal oldották meg finn "testvéreink". Pasi Koskinen énekes dallamai le nem tagadhatóan az ezer tó országát idézik szomorúan, érzékenyen. Hammond orgonával dúsított, népies elemeket tartalmazó lebegős rockzenét nem túl sok...
Hmm! Ez nem is rossz! Sőt! A dánok első számú dallamos metalcsapatának új lemeze határozottan kellemes benyomást tett rám már első hallgatásra is. Anno '87-ben a Future World című klasszikus egyike volt az első metal albumaimnak, a pesti koncert pedig életem egyik első olyan buliélménye volt, ahol külföldi zenekart láthattam.
Azon filóztam, hogy black avagy death kategóriába soroljam-e a God Dethroned új albumát. A nyitó szélvész gyorsaságú Serpent King inkább blackre hajaz, főleg a most divatos dallamos - énekelt - refrén miatt, mely a Borknagart idézi. Aztán a köv. szintén szélvész Nocturnalban inkább deathesen hörög a vokalista, bár a dal szerkezeti felépítése inkább...
Az új Cathedral ÁLLAT! Bár alapra Sabbath-osak még mindig, viszont igazi erő van bennük. A nyitó Voodoo Fire akkora riffel indít, hogy - ahogy az infólap is írja a Fu Manchu csak álmodozik arról, hogy ilyet írjon. Ez egy kicsit erős azért, de valóban nagy löketet ad az indításhoz.
Azon filóztam, hogy most elég lenne egyetlen szót írnom, hogy jellemezzem az albumot, mégpedig ezt: TÖKÉLETES. De ebből nem derülne ki, hogy a holland csapat visszavett a rockból, hogy utat engedjen a samplereknek és mindenféle fura effektnek, hűen tükrözve az album témakörét, mely a végtelen űr világába kalauzol el minket.
Ha most pontoznék, akkor látatlanban máris a maximumot vésném az Overkill név hallatán. Nem is tévednék. A Nechroshine akkora erővel támadta meg a dobhártyámat, hogy belesüppedtem a padlóba. Szénné alázzák a fiatal modernkedő csapatokat Blitzék. Már megint...
Görögország mélyén tevékenykedik az öttagú Uranus. Igazából nem tudom eldönteni, milyen stílust képviselnek, mert a zene lehet szintis black metal, szimfonikus metal, az ének thrash/death-be hajlik, a szövegek pedig pogány dolgokról szólnak. Ja, és a női ének is bejátszik. Jó kis egyveleg...
Csodálkoztam volna, ha a System Shock nem egy újabb death remekművet nyújt a mit sem sejtő hallgatók felé. Jelen esetben egy kurva szar borítóval és gyenge hangzással remeklő csapatról van szó. A projekt jellegű formáció hamisítatlan brutális death metalja az anyazenekarok (Cannibal Corpse, Malevolent Creation) jellegzetes stílusjegyeit magukon hor...
Festett vicsorgó koponya tekint reám zordan a borítón. Na, ettől nem sok jót várhatok. A hangzás kitűnő, azt már a javára írhatom az albumnak az első hangok után. Mert utána már nem sokat... Amolyan punkos töltésű dalocskák sorjáznak a korongon, hörögve (!) előadott vokalizációval, ami egy elég bizarrá teszi az összképet.
Wow! Olyan lendülettel indít az inkább undergroundban ismert Aurora Borealis, hogy egyből felrázott a félálmomból. Technikás, brutális, lendületes death metal, s nem fulladnak ki a tika-tika dzsss-dzssss ismételgetésében, jó kis húzós pillanatokat csempésztek a nótákba a srácok. És csak hárman vannak egy ilyen erőteljes zenéhez. Nem rossz!
Számomra a '98-as év legjobb albumai között szerepel az Eldritch El Nino című albuma. Pedig a borítót nézve eléggé kakukktojásnak tűnt, mert ilyen rémes fedlapot rég láttam (pedig a billentyűs alkotta, Oleg Smirnoff. Erre mondják, hogy a cipész maradjon a kaptafánál).
Facebook
Twitter