Ilyen zenét tolna a garázsban Lemmy, ha jó öreg bibircsókja környékén ma kezdenének pelyhedzeni az első, pubertáskori szőrkezdemények! Nagyjából ez volt az első gondolatom, mikor a The Crownból ismerős Johan Lindstrand zenekarának bemutatkozó, 21st Century Killing Machine címre hallgató korongját végigpörgettem. Bár nem túl aktuális a lemez (a máso...

Valamiért a holy kezdetű zenekarokat szeretem. Igaz, a Holy Mother, a Holy Moses és a Holy Terror sem nevezhető korszakalkotó formációnak, viszont lemezeik színvonalasak és szórakoztatóak. A Holy Martyr tehát abszolút pozitív előítéletekkel indult nálam, lelkesedésem azonban hamar lelohadt a talján banda iránt.

Liquid Tension-féle instrumentális prog rockos móka, amelyet elsősorban a nyitott hajmetal-fanoknak és a műfaj esküdt ellenségeinek egyaránt ajánlok. Miért is e furcsa bevezető? Már mondom is a választ: a trió mindhárom tagja nem máshol, mint Dave Lee Roth csapatában nyomult pár évvel ezelőtt, sőt, ketten jelenleg is ezt teszik (már ha egyáltalán m...

Igazából sosem szimpatizáltam túlzottan Chris Barnesszal. Monoton, mélyen bugyborékoló hörgése nem az én világom, ráadásul az utóbbi években tett gyökér nyilatkozatai is eléggé antipatikussá tették a szememben. Mindazonáltal próbáltam negatív előítéleteimet levetkezve közelíteni ezen lemezhez, és nagyjából sikerült is élveznem, annak ellenére, hogy...

Kisgyerekkel és kutyával mindent el lehet adni – szokták volt mondogatni roppant képzett marketinges kollégák. Jó nővel meg végképp – teszem hozzá gyorsan, márpedig Daize Shayne az! Nem kicsit, nagyon! Ráadásul többszörös szörf-világbajnok meg szőke is, így vélhetően elég komoly rajongótábora lehet az Egyesült Államokban. Tuti a siker tehát, bukta ...

Végül Vinnie Paul is csak leporolta a dobverőit... Dimebag Darrell meggyilkolása után kérdéses volt, mikor tér vissza az aktív zenéléshez az amerikai metal színtér egyik meghatározó arca, és főleg, hogy kikkel. Cseppet sem meglepő, hogy Vinnie végül nem nyeretlen kétévesekkel alapított bandát: itt van a Mudvayne-ből Chad Gray énekes és Greg Tibbett...

Mike Varney az a suszter, aki mindörökre marad a kaptafánál: még a 2000-es évek derekán is elő tud állni újabb gitárhős-jelöltekkel. Most éppen az olasz Fabrizio Leo a soros, aki tényleg mindenben megfelel Mike ízlésének és mindazokénak, akik instrumentális gitárlemezekkel kelnek és fekszenek.

A Saxon igazi veterán banda, Biff Byfordék anno még a Maidennel és a Priesttel kezdték a NWOBHM-iskolát, viszont – ki tudja, miért – sosem jutottak olyan magasra, mint kollégáik. Oka lehetett ennek talán a r'n'r-osabb hangzás vagy Biff kissé szokatlan orgánuma, sosem tudjuk már meg, de kiváló lemezeik ellenére soha nem övezte őket akkora hype, mint...

Férfiasan bevallom: annak ellenére, hogy a hattagú germán csapat még 1989-ben adta ki bemutatkozó albumát, én bizony soha életemben nem hallottam róluk. Márpedig egy ennyire hülye zenekarnevet csak megjegyeztem volna. És nem hiszem, hogy ez egyedül annak a számlájára lenne írható, hogy stílusuk nem igazán áll közel hozzám.

Jó néhány éve keringenek már a pletykák egy állítólag létező, ám ötvenréteges páncélszekrényben heverő, a John Kalodner-féle Portrait Sony-label bedőlése miatt soha ki nem adott harmadik Damn Yankees lemezről.

A Sepia Dreamert két fő alkotja, a gitáros/billentyűs Sam Brokenshaw és az előbbieken túl basszuson is játszó Jonas Wrenninge. Bár Sam Cardiffban, Jonas pedig Stockholmban él, 2003-ban mégis közös formációt hoztak létre, és nem sokkal később ki is jött első anyaguk, Portraits of Forgotten Memories címmel, még szerzői kiadásban.

Újabb album az Unmatched Brutality Records-tól, ami nem feltétlenül jelent jót, figyelembe véve, hogy eddig egyetlen általuk kiadott korong sem ütötte meg azt a szintet, ami elvárható lenne. Kb. ilyen gondolatokkal vettem kézbe a német SCID albumát, és hogy az előítéleteim mennyire nem jöttek be, hát az meglepő.

Nem igazán értem, miért jó az, ha egy két lemezzel rendelkező harmadvonalas true metal banda (még ha finn is) a harmadik albumra készülvén egy időkitöltő válogatás-szerűséget is kiad, amely ráadásul 72 perces. Jó, jó, tele van a kiadói promólap azzal, hogy „altári" nagy (eh-eh) rajongótábora van a csapatnak, amely minden lépésüket sóváran figyeli, ...