Aki valaha is foglalkozott albumrecenziók, kritikák írásával, alighanem jól ismeri azt az érzést, ami akkor jön elő, ha egy hazai anyaggal hozza össze a sors. Akár beismerjük, akár nem, egy magyar zenekar lemezéről mindig másként írunk, mint egy amerikaiéról, németéről, angoléról vagy zimbabweiéről. Ennek persze megvannak a maga okai.
A '90-es évek második felének Helloween lemezeit nagyon szerettem: az új felállás egymásra hangolódásának is tekinthető Master Of The Rings után a The Time Of The Oath és főleg a Better Than Raw olyan nívót képviseltek minden európai power/speed bandák ősatyjának életművében, ami előtt csakis meghajolni lehetett.
Eddig nem sokat tudtam a Stainless Steel zenekarról; úgy éltek emlékezetemben, mint a Demonlord bőgős/énekes Jurásek Balázs öccsének bandája, akik szintén az úgynevezett NWOHHM hullám első zenekarai közt voltak. Az infólapból aztán kiderült, hogy jócskán le vagyok maradva, hiszen Jurásek Dániel már 2003-ban kilépett a csapatból, sőt, azóta már egy ...
Egy fejfájós kora reggelen néha nem segít semmi más, csak valami durva zene, ami kitakarítja a sajgás utolsó morzsáját is az ember fejéből. Kutattam kicsit az újabban érkezett lemezek között és kezembe került az olasz Locus Mortis lemeze. A zene meghatározása ígéretesnek tűnt, így aztán behelyeztem a korongot a lejátszóba. Na, azóta néz úgy ki a f...
Sok történést el tudtam képzelni shockos pályafutásom során, de az, hogy teljes egészében végighallgatok egy olyan lemezt, amelynek promólapján a „metal-elektro-goth" megnevezés virít, leglidércesebb álmaim során sem fordult meg a fejemben. Kevés stílustól vagyok ugyanis ennyire rosszul, mint ettől a főleg germán piacon népszerű műfajtól (melynek a...
Elképzelni nem tudom, Szeged vajon melyik normális európai országból csöppent a mi banánköztársaságunkba, de egyszerűen amennyi zenekart szerencsém volt megismerni onnan, az kivétel nélkül mind jó - még a kezdő, demós csapatokat sem küldeném el azonnal mezőgazdásznak, mert ott több a lehetőség.
Habár Testament lemez idén sem jelent meg, de Chuck Billyt nyomokban tartalmazó, Testament-jellegű zene igen. A Dublin Death Patrol története patinásnak is mondható, hiszen a nyolcvanas évek elejére datálható az indulás, mikor egy rakás metalrajongó zenészpalánta és barát közös bandát alapított.
Mint itthon a legtöbben, jómagam is a 2004 eleji Falconer buli előzenekaraként ismertem meg az olasz Doomsword zenekart. A név kötelez, tehát nem meglepő, hogy a csapat afféle barbár doom metalban jeleskedik, amely valami olyasmi, mintha az Into Glory Ride-korszakos Manowar a Bathory dallamosabb vikinges korszakával vegyülne, mindezt pedig nem áta...
Azért valljuk be, ez egy elég szerencsétlen zenekarnév. Viszont legalább nem sok kétséget hagy a zenei stílus felől: bizony, ez itt prog metal, mégpedig igencsak korrekt módon elővezetve. A 25 éves átlagéletkorú, Thresholdos két gitár-billentyű felállást preferáló olasz hatosfogat igen élvezetes zeneanyagot tett le debütként az asztalra.
Tökéletesen ismeretlen zenekar és kiadó - az ember ilyenkor elkezd picit fázni, ritka az, ha tényleg jó csapatot fogunk ki, ráadásul a csapat olasz. Ahogy elindul a cd, a Strapping Young Lad Aftermath című dalának átferdítését hallhatjuk egy ideig, aztán persze átcsapnak valami másba, hogy ne foghassuk rájuk a plágiumot (bár azért valljuk be, elég ...
A Paths Of Possession két évvel ezelőtti albumára sok death metal rajongó felkaphatta a fejét, mivel ott a mikrofonba a legendás Cannibal Corpse frontember, George „Corpsegrinder" Fisher okádott. Habár nálam a Corpse etalonnak számít, a POP akkori lemeze észrevétlenebbül húzott el mellettem, mint Schumacher fénykorában. Ennek oka az eléggé egysíkú,...
World music, folk, középkori muzsika, „francia barokk és német röneszansz" – ezeket a hatásokat egyesíti immár második lemezén a kéttagú, olasz illetőségű Iridio. Régebben már landoltak nálam hasonló stílusú CD-k – ez sem kimondottan az én zeném, de legalább kellemes hallgatnivaló.
Az Ion projekt nem máshoz, mint Duncan Pattersonhoz köthető, aki az Anathema oszlopos tagja volt. Hiába esik érdeklődési körömön kívül az anyabanda, ennek a lemeznek nem túl sok köze van az Anathema zenéjéhez: amit itt hallunk, az tulajdonképpen nyugodtan begyömöszölhető a felettébb elcsépelt, de útmutatónak még mindig megfelelő „world music" kateg...
Na igen. Nagyon-nagyon kell még ősszel is vigyázni, hogy miket mond az ember az adott év lemezterméséről: a Symphony X, a Redemption és a Threshold gyilkos anyagai (na és persze a szintén nem gyenge Kamelot) után nemigen gondoltam volna, hogy a progmetal stílus még képes lesz nagy dobásra idén.
Alig pár hete dobtam egy hátast a Tony MacAlpine-Billy Sheenan-Virgil Donati trió alkotta Slingshot formáció hangszerbemutatójától, zenei maszturbációjától (csak hogy a főokosok kedvében járjak a „koncert" kifejezés mellőzésével), erre nem egy hasonló, releváns kiadvány akad utamba?
Bevallom, kicsit fázni szoktam az olasz tradicionális metal csapatoktól, ugyanis akármennyire lelkesek is legyenek és bármennyire forrjon is a lokális színtér, a bandák nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Néha helyénvaló a félelmem, néha nem, időnként pedig nem is tudom, hányadán állok az adott zenekarral.
Sokszor leírtam már, hogy nem kedvelem a feldolgozáslemezeket, mivel legtöbbjük képtelen kiugrani az egyszeri érdekességek fiókjából, másrészt egy ilyen átértelmezős anyag a legékesebb bizonyítéka szokott lenni egy-egy zenekar ötlettelenségének.
Mondhat bárki bármit, az Opeth egy különleges és egyedi zenekar, és az ahonnan indultak és ahová elértek, többet mond mindennél. A death metal alapoktól oly messzire távolodtak, hogy abból már talán csak a hangulat és Mikael Akerfeldt durva vokálja maradtak. Ez a lemez a Ghost Of Reveries turné egy állomása, és Mikael Akerfeldt szerint egyben annak...
Közhelyszámba megy, hogy a néhány éve az amerikai underground főáramának számító metalcore irányzat kifutóban van. Nagyjából látszik már, kik béreltek helyet tartósan is a fémzenék világában, és kik azok, akik szépen eltűnnek majd a süllyesztőben. A seattle-i Himsa kétségkívül az előbbi körbe tartozik majd, még akkor is, ha most tanácstalanul nézel...
Elég, ha annyit mondok, hogy Waldemar Sorychta? Nos, ő gitározik ebben a vadonatúj csapatban, amit jobbára gothic metalként aposztrofálnak. Waldemar itt egyáltalán nem thrasht játszik, mint a jelentősen alulértékelt és elfeledett Grip inc.-ben, ráadásul „nőiénekesnős" csapat az Eyes Of Eden.
A nagy kedvencek és abszolút alapbandák mellett létezik számomra egy olyan kategória is, amelyet a legjobban a „jó kis csapat" megnevezéssel tudnék illetni. Ezeket a zenekarokat bárhol, bármikor szívesen hallgatom lemezen, megnézem élőben, de a fanatizmusig általában nem jutok el – így hát Nocturnal Rites-ilag is foghíjas a gyűjtemény, illetve ami ...
A német Neaera eddigi pályafutása igazi sikertörténet. A zenekar 2003-ban alakult, a Malzan nevű death/grind csapat gitárosa, Tobias Buck hozta létre még The Ninth Gate néven, annak érdekében, hogy hardcore-os ötleteit is megvalósíthassa. 2004-ben aztán gyorsan fel is rántottak egy demót, ami akkora sikert aratott, hogy a Metal Blade rögvest szerző...
Az egyszer biztos, hogy nem tegnap jelent meg az utolsó Lizzy album, a Deal With The Devil, de kedvenc baltásunk nem ült tétlenül a babérjain ez alatt a hosszú idő alatt. Tényleg rejtély, hogyan (de főleg miért) sikerült a bandának és a kiadónak teljes titokban tartania a komplett lemezanyagot, amelyet ezen a néven vettek fel, valamint a szintén LB...
A 2006 tavaszán alakult budapesti csapat könnyed hangzású, ám igencsak kétes emlékű nevet választott magának. A Checkpoint Charlie ugyanis a leghíresebb katonai ellenőrzőpont (lényegében egy kis fabódé és annak közvetlen környezete) volt a Vasfüggöny legvészesebb függönyrojtjában, Berlinben. Mint a kétpólusúvá lett világ határán álló ütközőzóna, lá...
A Soilwork tagsága eléggé begyulladhatott, amikor a legutóbbi lemez után lelépett tőlük a vezéregyéniség és fő dalszerző, Peter Wichers gitáros, a Sworn To A Great Divide viszont elég jól bizonyítja, hogy igazából nem jelentett ez nekik akkora sokkot, mint azt gondolni lehetett.
Annak idején, 9-10 éves koromban fanatikusan gyűjtöttem a G.I. Joe figurákat, de megesett, hogy becsúszott melléjük egy-egy amolyan „majdnem G.I. Joe" is. Ezek messziről nézve néha megtévesztően hasonlítottak az eredetiekre, mégis voltak különbségek: csúnyábban festették őket, netán kevesebb helyen lehetett hajlítani a végtagjaikat, kevésbé voltak ...
A Monster Magnet az előző évtized második felének talán legjobb stadionrock bandája volt, még akkor is, ha saját jogon igazából sosem jutottak be a stadionokba. A '95-ös Dopes To Infinity és a '98-as Powertrip ettől függetlenül hibátlan mesterművek, és akkoriban elég jól is futott a banda szekere, utóbbi turnéján nálunk is alakítottak egy nagyot a ...
Facebook
Twitter