Nem tagadom: nem voltam oda az Everwoodért. A 2005-ös Progfeszten az Age Of Nemesis előtt nem különösebben tetszettek, amelynek érthető folyománya, hogy nem különösebben kutakodtam debütalbumuk után. Jorn pesti koncertje előtt is épp csak belenéztem a koncertbe, de itt inkább az ismerősök beszámolóira hagyatkoztam, akik vegyes dolgokat meséltek.
Hihetetlen, milyen igénytelen anyagok bukkannak fel néha. A borító alapján akár még valamiféle jó kis retro NWOBHM banda is lehetne a belga Crusader, a lemezen hallható produkció viszont szinte értékelhetetlen. Úgy szól a cucc, mintha valaki a számítógépén rakta volna össze; borzalmas hangzással, igénytelen dobgéppel (bár elvben van dobosa a zeneka...
Hosszas keresgélés után sikerült csak némi információt találnom Naio Ssaionról, 2005-ös lemezének promóját ugyanis a Napalm Records mindenféle csatolt infó nélkül küldte. Modern, énekesnős, zúzós, kluttyogós metal hallható a korongon, melyet Barbara Jedovnicky hangja ad el és tesz érdekessé, meg az elég szokatlan hangzás.
Bár van több zenekar is, mely a Purple-Rainbow örökség ápolását tűzte ki célul maga elé és zenéjükön ez egész konkrétan hallatszik is (Brazen Abbot, Riot, Astral Doors, Hughes-Turner projektek és egyéb Turner-fémjelezte formációk), nekem ebből a ligából – bár mindet szeretem, ami eddig eljutott hozzám belőlük – a Cornerstone a kedvencem.
Mivel én tavalyi keltezésűnek gondoltam, meglepődve konstatáltam a banda honlapján, hogy ez a lemez már két éve megjelent (mert tényleg 2006-os – a szerk.). Mindenesetre régóta fájt rá a fogam és fontosnak tartottam azt is, hogy megemlékezzünk róla, mert ritka jó muzsika.
Másfél évvel ezelőtt valahogy úgy zártam a Hate Yourself With Style ismertetőt, hogy a Clawfinger egy szimpatikus és megbízható csapat, és ez maradjon is csak így. Szerencsére ez is történt, hiszen azok a rajongók, akik nem csupán az első két album idején voltak fanok, hanem azóta is figyelemmel kísérik a svéd crossover brigád munkásságát, nem nagy...
A Nile jó formában van, úgy nagyjából az első lemezük óta. A '98-as Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka szerény módon klasszikus státusba emelkedett, az azt követő Black Seeds Of Vengeance és az In Their Darkened Shrines pedig könyörtelen precizitással tárta fel a death metalban még ott búvó lehetőségeket.
Előfordulnak érdekes dolgok a metal színtéren, ez tény. Magát komplexnek és technikás death metalnak valló zenekar ezer meg egy van, ténylegesen komplex és technikás már jóval kevesebb. Ez a szép kifejezés ugyanis nem azt jelenti, hogy egymásra dobálunk egy csomó riffet és gyakrabban változtatjuk a tempót, mint egyszeri magyar ember a véleményét, m...
Ha valakinek az a baja, hogy a Dream Theater elsőlemezes vokalistája, Charlie Dominici az anyabandára emlékeztető zenével tért vissza, hallgassa a trilógia első részét, amely full akusztikus muzsikát tartalmaz (meghallgatnám persze én is, ha beszerezhető lenne).
A Daath 2003-as debütálásával viszonylag új banda a színtéren. A név héber eredetű és magasabb szintű tudást jelent, fő témájuk pedig az úgynevezett Élet Fája, mely szimbólum szinte minden ókori kultúrában felbukkan. Ezek után valami toolosan elvont, progresszív zenét várnánk az atlantai hatostól, új lemezük azonban (mely már a második) afféle deat...
Dervisindulóra emlékeztető intróval indít a norvég Dodheimsgard (mostantól hivatalosan is DHG) negyedik lemeze, melyből már sejthető, hogy a „gonosz ötös" ismét tartogat meglepetéseket új művén. Az előző, 666 International című alkotás egy vérbeli avantgarde black metal sújtás volt, s ugyan megint új felállással, de ezt a nem egykönnyen emészthető ...
Metalcore. Nem hinném, hogy létezik még olyan metalos, aki ne hallotta volna minimum százezerszer ezt az elnevezést. Az olyan bandákat meg, mint mondjuk az Unearth, Lamb Of God, Shadows Fall vagy talán mind közül a legnépszerűbb Killswitch Engage, manapság illik valamelyest ismerni.
Az olasz White Skull eleddig úgy élt emlékezetemben, mint egy énekesnős true metal fogat a germán vonalról. Mint az infólapból kiderült, jócskán le vagyok maradva, hiszen Federica de Boni már 2001-ben lelécelt, helyét pedig egy argentin csóka, Gustavo Gabarro vette át, ezen lemez pedig már a harmadik Gus danolászásával.
Sokan drukkoltak 3-4 évvel ezelőtt azért, hogy ne legyen hosszú életű az egykori Guns N' Roses tagok és a Stone Temple Pilots ex-frontembere, Scott Weiland által jegyzett szupergroup, de a Velvet Revolver azóta azért elég rendesen beette magát a köztudatba, még ha a hírek szerint időközben akadtak is feszültségek a bandán belül.
Még semmit sem árultam el a Lillian Axe-ről, ha azt mondom, hogy kevés hozzájuk fogható kreatív energiával alkotó zenekar taposta valaha ezt a sárgolyót. Igényesség és zsenialitás tekintetében tényleg csak az abszolút elithez tudom sorolni őket, a Rush-hoz, a régi Queensryche-hoz, a klasszikus King's X-hez és kevés további társukhoz.
Azért egy hatperces intro mégiscsak túlzás, főleg egy black metal zenekartól - gondolhatná az egyszeri szerencsétlen, mikor beteszi a francia Blut aus Nord tavalyi lemezét.
Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.
Roppant „igényes", egylapos, fekete-fehér fénymásolat borítóval érkezett a Reign in Blood háromszámos EP-je, mely alig egy hónapja látott napvilágot. Egyszerű, zúzós black metal hallható itt négy szerzeményen keresztül, 14 percben, a műfaji kereteken belül viszonylag változatosan.
A gyorsaság nem mindig jár pozitív eredménnyel, de azért néha hasznos. Jelen esetben az Amorphis nem várt túl sokat az új albummal, hiszen alig egy évvel az Eclipse után itt a Silent Waters névre keresztelt új korong, gondolom azért is, mert sok éhes szájat kellett betömni, akiknek már egy éve az járt a fejében, hogy most akkor büdös a nagy visszat...
A mostanában már a Megadeth sorait erősítő Drover tesók (Shawn dobos, Glen gitáros) bandájával egyetlen találkozásom volt kb. 5 éve, amikor kíváncsiságból – hiszen amerikai power csapatról szólt a fáma – meghallgattam Hallowed Apparition c. lemezüket. Sajnos a középszerű énekes rettenetesen visszahúzta (sőt, megölte) az alapvetően korrekt zenét, íg...
Sok pozitív véleményt hallottam az új Scorpions lemezről már a pozsonyi koncert előtt is, sőt, jó párszor élvezettel meg is hallgattam; kellett azonban, hogy élőben lássam a bandát és halljam az új dalokat ahhoz, hogy igazán megtetsszen az anyag.
Bár az olasz Thunderstorm még a kilencvenes évek elején alakult, az As We Die Alone pedig már a negyedik lemezük, mégsem hallottam róluk még soha. A zenekar neve alapján így a sokadik true, esetleg szimfonikus metal csodát sejtettem a csapatban, bár a borító és a beszédes lemezcím ébresztett némi kétséget efelől. Persze már a kezdő hangoknál kiderü...
Azelőtt csak ritkán tettem egy-egy sétát az amerikai Kamelot hangokból emelt falai között. Az óriásokként fölém ágaskodó hangoszlopok oly áthatolhatatlannak tűntek számomra, hogy még esélyét sem láttam célom elérésének. Pedig e cél nem is volt oly elérhetetlen, előttem már sokaknak sikerült megvalósítaniuk ugyanazt: megpillantani a falak mögött áll...
Joey Eppard a Wake Pig c. lemezzel igen nagy meglepetést okozott 3 (Three) zenekar énekes/gitáros/főnöke. Ez az idestova ötéves kiadvány azonban még a banda komolyabb felfutását megelőző időkből származik, amikor is Joey tizenöt dalt rögzített kisebb stúdiókban – sőt, ha hihetünk a bookletnek, otthon a faliszekrényben is.
Ahogy megdörrent az új Iron Savior lemez nyitó nótája, egyből fülig szaladt a szám. Ilyen agresszív riffelésre már rég volt példa a német fémmunkásoknál, talán a 2001-es Dark Assaulton voltak ilyen marcona gitárok. A hangzás is most valahogy mélyebb és szikárabb lett – Piet Sielck főnök/producer megint odatette magát rendesen -, nem olyan pengeéles...
A Static X hullámzó teljesítménye most talán felfelé ível, a 2005-ös lemezük nem váltotta ki feltétlenül a lelkesedésemet, bekerültek a futottak még dobozba. Reméltem, kiköszörülik a csorbát az új koronggal. Az első néhány másodpercben azt hittem, rossz cd-t kaptam, egy az egyben System Of A Down-os kattanás indítja a lemezt, majd nem kevésbé őrült...
A Kanadából származó Into Eternity dallamos thrash/prog egyvelege jócskán meglepett, és nem csak zenéjük nagyjábóli bekategorizálhatatlansága miatt. Habár negyedik lemezük a The Scattering Of Ashes, valamiért eddig elkerülték a figyelmemet, de talán nem csak az enyémet.
Facebook
Twitter