Nem is volt olyan régen, hogy írtam a Trollech utolsó lemezéről, és viszonylag gyorsan itt is a folytatás egy split képében. A Heident nem igazán ismerem, de a névválasztásuk érdekes, több verzió is lehetséges, az egyik, hogy a név Hitler kedvenc újságírójának és hivatalos történetírójának nevére hajaz (Konrad Heidenről van szó), a másik sokkal prózaibb és logikusabb.
Igazából idén a Wall Of Sleep mellett egy magyar lemez volt, aminek a megjelenését nagyon vártam, ez pedig a Solar Scream első teljes lemeze. A kapott információkból tudom, hogy amit a sors akadályként a csapat elé gördíthetett, azt oda is gördítette, így lett a megjelenésre megadott 2007. év nyarából november. De megjelent, és ez a lényeg, a probl...
Habár Alex Hellidék a gyökerekhez való visszakanyarodást emlegetik az interjúkban a Serpent Saints – The Ten Amendments kapcsán, az Entombed természetesen nem próbálta meg újraírni a death metal alapmű Left Hand Path lemezt, és nyilvánvalóan minden idők legmocskosabb, legsúlyosabb rock'n'roll albuma, a Wolverine Blues is soha túl nem teljesíthető e...
The advent of loss – a veszteség eljövetele. Mindannyiunk életében bekövetkezik, hogy elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Vagy a halál, vagy éppenséggel maga az élet szakítja el tőlünk az illetőt, s nekünk nem marad más utána, csak a fájdalmas üresség érzete. De a veszteséget mindig nyereség követi, s minden elmúlást születés követ.
Egyre-másra bukkannak fel mostanság olyan osztrák metal bandák, akik az extrém zene méter vastag betonútján szándékoznak végigdübörögni, lehetőleg minél agresszívebben és hangosabban. Ez jó dolog, hisz egyrészt szomszédokról van szó, másrészt pedig nagy potenciál rejlik e nem épp rockzenei múltjáról híres ország ifjú zenészeiben.
Rossz az új Prong, és ezen egyszerűen nincs mit finomítani. Komolyan nem értem, mire számít Tommy Victor a Power Of The Damagerrel, de akármire is ácsingózik, semmi mentsége nem lehet arra, hogy ilyen fércmunkát ad ki ezen a néven. Persze a másik oldalról azt sem tudom, miért is számítottam tőle bármi komolyan értékelhetőre, hiszen már a visszatéré...
Aki valaha is foglalkozott albumrecenziók, kritikák írásával, alighanem jól ismeri azt az érzést, ami akkor jön elő, ha egy hazai anyaggal hozza össze a sors. Akár beismerjük, akár nem, egy magyar zenekar lemezéről mindig másként írunk, mint egy amerikaiéról, németéről, angoléról vagy zimbabweiéről. Ennek persze megvannak a maga okai.
A '90-es évek második felének Helloween lemezeit nagyon szerettem: az új felállás egymásra hangolódásának is tekinthető Master Of The Rings után a The Time Of The Oath és főleg a Better Than Raw olyan nívót képviseltek minden európai power/speed bandák ősatyjának életművében, ami előtt csakis meghajolni lehetett.
Eddig nem sokat tudtam a Stainless Steel zenekarról; úgy éltek emlékezetemben, mint a Demonlord bőgős/énekes Jurásek Balázs öccsének bandája, akik szintén az úgynevezett NWOHHM hullám első zenekarai közt voltak. Az infólapból aztán kiderült, hogy jócskán le vagyok maradva, hiszen Jurásek Dániel már 2003-ban kilépett a csapatból, sőt, azóta már egy ...
Egy fejfájós kora reggelen néha nem segít semmi más, csak valami durva zene, ami kitakarítja a sajgás utolsó morzsáját is az ember fejéből. Kutattam kicsit az újabban érkezett lemezek között és kezembe került az olasz Locus Mortis lemeze. A zene meghatározása ígéretesnek tűnt, így aztán behelyeztem a korongot a lejátszóba. Na, azóta néz úgy ki a f...
Sok történést el tudtam képzelni shockos pályafutásom során, de az, hogy teljes egészében végighallgatok egy olyan lemezt, amelynek promólapján a „metal-elektro-goth" megnevezés virít, leglidércesebb álmaim során sem fordult meg a fejemben. Kevés stílustól vagyok ugyanis ennyire rosszul, mint ettől a főleg germán piacon népszerű műfajtól (melynek a...
Elképzelni nem tudom, Szeged vajon melyik normális európai országból csöppent a mi banánköztársaságunkba, de egyszerűen amennyi zenekart szerencsém volt megismerni onnan, az kivétel nélkül mind jó - még a kezdő, demós csapatokat sem küldeném el azonnal mezőgazdásznak, mert ott több a lehetőség.
Habár Testament lemez idén sem jelent meg, de Chuck Billyt nyomokban tartalmazó, Testament-jellegű zene igen. A Dublin Death Patrol története patinásnak is mondható, hiszen a nyolcvanas évek elejére datálható az indulás, mikor egy rakás metalrajongó zenészpalánta és barát közös bandát alapított.
Mint itthon a legtöbben, jómagam is a 2004 eleji Falconer buli előzenekaraként ismertem meg az olasz Doomsword zenekart. A név kötelez, tehát nem meglepő, hogy a csapat afféle barbár doom metalban jeleskedik, amely valami olyasmi, mintha az Into Glory Ride-korszakos Manowar a Bathory dallamosabb vikinges korszakával vegyülne, mindezt pedig nem áta...
Azért valljuk be, ez egy elég szerencsétlen zenekarnév. Viszont legalább nem sok kétséget hagy a zenei stílus felől: bizony, ez itt prog metal, mégpedig igencsak korrekt módon elővezetve. A 25 éves átlagéletkorú, Thresholdos két gitár-billentyű felállást preferáló olasz hatosfogat igen élvezetes zeneanyagot tett le debütként az asztalra.
Tökéletesen ismeretlen zenekar és kiadó - az ember ilyenkor elkezd picit fázni, ritka az, ha tényleg jó csapatot fogunk ki, ráadásul a csapat olasz. Ahogy elindul a cd, a Strapping Young Lad Aftermath című dalának átferdítését hallhatjuk egy ideig, aztán persze átcsapnak valami másba, hogy ne foghassuk rájuk a plágiumot (bár azért valljuk be, elég ...
A Paths Of Possession két évvel ezelőtti albumára sok death metal rajongó felkaphatta a fejét, mivel ott a mikrofonba a legendás Cannibal Corpse frontember, George „Corpsegrinder" Fisher okádott. Habár nálam a Corpse etalonnak számít, a POP akkori lemeze észrevétlenebbül húzott el mellettem, mint Schumacher fénykorában. Ennek oka az eléggé egysíkú,...
World music, folk, középkori muzsika, „francia barokk és német röneszansz" – ezeket a hatásokat egyesíti immár második lemezén a kéttagú, olasz illetőségű Iridio. Régebben már landoltak nálam hasonló stílusú CD-k – ez sem kimondottan az én zeném, de legalább kellemes hallgatnivaló.
Az Ion projekt nem máshoz, mint Duncan Pattersonhoz köthető, aki az Anathema oszlopos tagja volt. Hiába esik érdeklődési körömön kívül az anyabanda, ennek a lemeznek nem túl sok köze van az Anathema zenéjéhez: amit itt hallunk, az tulajdonképpen nyugodtan begyömöszölhető a felettébb elcsépelt, de útmutatónak még mindig megfelelő „world music" kateg...
Na igen. Nagyon-nagyon kell még ősszel is vigyázni, hogy miket mond az ember az adott év lemezterméséről: a Symphony X, a Redemption és a Threshold gyilkos anyagai (na és persze a szintén nem gyenge Kamelot) után nemigen gondoltam volna, hogy a progmetal stílus még képes lesz nagy dobásra idén.
Alig pár hete dobtam egy hátast a Tony MacAlpine-Billy Sheenan-Virgil Donati trió alkotta Slingshot formáció hangszerbemutatójától, zenei maszturbációjától (csak hogy a főokosok kedvében járjak a „koncert" kifejezés mellőzésével), erre nem egy hasonló, releváns kiadvány akad utamba?
Bevallom, kicsit fázni szoktam az olasz tradicionális metal csapatoktól, ugyanis akármennyire lelkesek is legyenek és bármennyire forrjon is a lokális színtér, a bandák nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Néha helyénvaló a félelmem, néha nem, időnként pedig nem is tudom, hányadán állok az adott zenekarral.
Sokszor leírtam már, hogy nem kedvelem a feldolgozáslemezeket, mivel legtöbbjük képtelen kiugrani az egyszeri érdekességek fiókjából, másrészt egy ilyen átértelmezős anyag a legékesebb bizonyítéka szokott lenni egy-egy zenekar ötlettelenségének.
Mondhat bárki bármit, az Opeth egy különleges és egyedi zenekar, és az ahonnan indultak és ahová elértek, többet mond mindennél. A death metal alapoktól oly messzire távolodtak, hogy abból már talán csak a hangulat és Mikael Akerfeldt durva vokálja maradtak. Ez a lemez a Ghost Of Reveries turné egy állomása, és Mikael Akerfeldt szerint egyben annak...
Közhelyszámba megy, hogy a néhány éve az amerikai underground főáramának számító metalcore irányzat kifutóban van. Nagyjából látszik már, kik béreltek helyet tartósan is a fémzenék világában, és kik azok, akik szépen eltűnnek majd a süllyesztőben. A seattle-i Himsa kétségkívül az előbbi körbe tartozik majd, még akkor is, ha most tanácstalanul nézel...
Elég, ha annyit mondok, hogy Waldemar Sorychta? Nos, ő gitározik ebben a vadonatúj csapatban, amit jobbára gothic metalként aposztrofálnak. Waldemar itt egyáltalán nem thrasht játszik, mint a jelentősen alulértékelt és elfeledett Grip inc.-ben, ráadásul „nőiénekesnős" csapat az Eyes Of Eden.
A nagy kedvencek és abszolút alapbandák mellett létezik számomra egy olyan kategória is, amelyet a legjobban a „jó kis csapat" megnevezéssel tudnék illetni. Ezeket a zenekarokat bárhol, bármikor szívesen hallgatom lemezen, megnézem élőben, de a fanatizmusig általában nem jutok el – így hát Nocturnal Rites-ilag is foghíjas a gyűjtemény, illetve ami ...
Facebook
Twitter