A Nile jó formában van, úgy nagyjából az első lemezük óta. A '98-as Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka szerény módon klasszikus státusba emelkedett, az azt követő Black Seeds Of Vengeance és az In Their Darkened Shrines pedig könyörtelen precizitással tárta fel a death metalban még ott búvó lehetőségeket.
Előfordulnak érdekes dolgok a metal színtéren, ez tény. Magát komplexnek és technikás death metalnak valló zenekar ezer meg egy van, ténylegesen komplex és technikás már jóval kevesebb. Ez a szép kifejezés ugyanis nem azt jelenti, hogy egymásra dobálunk egy csomó riffet és gyakrabban változtatjuk a tempót, mint egyszeri magyar ember a véleményét, m...
Ha valakinek az a baja, hogy a Dream Theater elsőlemezes vokalistája, Charlie Dominici az anyabandára emlékeztető zenével tért vissza, hallgassa a trilógia első részét, amely full akusztikus muzsikát tartalmaz (meghallgatnám persze én is, ha beszerezhető lenne).
A Daath 2003-as debütálásával viszonylag új banda a színtéren. A név héber eredetű és magasabb szintű tudást jelent, fő témájuk pedig az úgynevezett Élet Fája, mely szimbólum szinte minden ókori kultúrában felbukkan. Ezek után valami toolosan elvont, progresszív zenét várnánk az atlantai hatostól, új lemezük azonban (mely már a második) afféle deat...
Dervisindulóra emlékeztető intróval indít a norvég Dodheimsgard (mostantól hivatalosan is DHG) negyedik lemeze, melyből már sejthető, hogy a „gonosz ötös" ismét tartogat meglepetéseket új művén. Az előző, 666 International című alkotás egy vérbeli avantgarde black metal sújtás volt, s ugyan megint új felállással, de ezt a nem egykönnyen emészthető ...
Metalcore. Nem hinném, hogy létezik még olyan metalos, aki ne hallotta volna minimum százezerszer ezt az elnevezést. Az olyan bandákat meg, mint mondjuk az Unearth, Lamb Of God, Shadows Fall vagy talán mind közül a legnépszerűbb Killswitch Engage, manapság illik valamelyest ismerni.
Az olasz White Skull eleddig úgy élt emlékezetemben, mint egy énekesnős true metal fogat a germán vonalról. Mint az infólapból kiderült, jócskán le vagyok maradva, hiszen Federica de Boni már 2001-ben lelécelt, helyét pedig egy argentin csóka, Gustavo Gabarro vette át, ezen lemez pedig már a harmadik Gus danolászásával.
Sokan drukkoltak 3-4 évvel ezelőtt azért, hogy ne legyen hosszú életű az egykori Guns N' Roses tagok és a Stone Temple Pilots ex-frontembere, Scott Weiland által jegyzett szupergroup, de a Velvet Revolver azóta azért elég rendesen beette magát a köztudatba, még ha a hírek szerint időközben akadtak is feszültségek a bandán belül.
Még semmit sem árultam el a Lillian Axe-ről, ha azt mondom, hogy kevés hozzájuk fogható kreatív energiával alkotó zenekar taposta valaha ezt a sárgolyót. Igényesség és zsenialitás tekintetében tényleg csak az abszolút elithez tudom sorolni őket, a Rush-hoz, a régi Queensryche-hoz, a klasszikus King's X-hez és kevés további társukhoz.
Azért egy hatperces intro mégiscsak túlzás, főleg egy black metal zenekartól - gondolhatná az egyszeri szerencsétlen, mikor beteszi a francia Blut aus Nord tavalyi lemezét.
Sosem tartoztam a kifejezett Marilyn Manson rajongók közé, de dőreség lenne nem elismerni, hogy a rocktörténelem egyik leghatalmasabb médiamanipulátora annak idején az Antichrist Superstar lemezzel alapvető mérföldkövet helyezett el a térképen.
Roppant „igényes", egylapos, fekete-fehér fénymásolat borítóval érkezett a Reign in Blood háromszámos EP-je, mely alig egy hónapja látott napvilágot. Egyszerű, zúzós black metal hallható itt négy szerzeményen keresztül, 14 percben, a műfaji kereteken belül viszonylag változatosan.
A gyorsaság nem mindig jár pozitív eredménnyel, de azért néha hasznos. Jelen esetben az Amorphis nem várt túl sokat az új albummal, hiszen alig egy évvel az Eclipse után itt a Silent Waters névre keresztelt új korong, gondolom azért is, mert sok éhes szájat kellett betömni, akiknek már egy éve az járt a fejében, hogy most akkor büdös a nagy visszat...
A mostanában már a Megadeth sorait erősítő Drover tesók (Shawn dobos, Glen gitáros) bandájával egyetlen találkozásom volt kb. 5 éve, amikor kíváncsiságból – hiszen amerikai power csapatról szólt a fáma – meghallgattam Hallowed Apparition c. lemezüket. Sajnos a középszerű énekes rettenetesen visszahúzta (sőt, megölte) az alapvetően korrekt zenét, íg...
Sok pozitív véleményt hallottam az új Scorpions lemezről már a pozsonyi koncert előtt is, sőt, jó párszor élvezettel meg is hallgattam; kellett azonban, hogy élőben lássam a bandát és halljam az új dalokat ahhoz, hogy igazán megtetsszen az anyag.
Bár az olasz Thunderstorm még a kilencvenes évek elején alakult, az As We Die Alone pedig már a negyedik lemezük, mégsem hallottam róluk még soha. A zenekar neve alapján így a sokadik true, esetleg szimfonikus metal csodát sejtettem a csapatban, bár a borító és a beszédes lemezcím ébresztett némi kétséget efelől. Persze már a kezdő hangoknál kiderü...
Azelőtt csak ritkán tettem egy-egy sétát az amerikai Kamelot hangokból emelt falai között. Az óriásokként fölém ágaskodó hangoszlopok oly áthatolhatatlannak tűntek számomra, hogy még esélyét sem láttam célom elérésének. Pedig e cél nem is volt oly elérhetetlen, előttem már sokaknak sikerült megvalósítaniuk ugyanazt: megpillantani a falak mögött áll...
Joey Eppard a Wake Pig c. lemezzel igen nagy meglepetést okozott 3 (Three) zenekar énekes/gitáros/főnöke. Ez az idestova ötéves kiadvány azonban még a banda komolyabb felfutását megelőző időkből származik, amikor is Joey tizenöt dalt rögzített kisebb stúdiókban – sőt, ha hihetünk a bookletnek, otthon a faliszekrényben is.
Ahogy megdörrent az új Iron Savior lemez nyitó nótája, egyből fülig szaladt a szám. Ilyen agresszív riffelésre már rég volt példa a német fémmunkásoknál, talán a 2001-es Dark Assaulton voltak ilyen marcona gitárok. A hangzás is most valahogy mélyebb és szikárabb lett – Piet Sielck főnök/producer megint odatette magát rendesen -, nem olyan pengeéles...
A Static X hullámzó teljesítménye most talán felfelé ível, a 2005-ös lemezük nem váltotta ki feltétlenül a lelkesedésemet, bekerültek a futottak még dobozba. Reméltem, kiköszörülik a csorbát az új koronggal. Az első néhány másodpercben azt hittem, rossz cd-t kaptam, egy az egyben System Of A Down-os kattanás indítja a lemezt, majd nem kevésbé őrült...
A Kanadából származó Into Eternity dallamos thrash/prog egyvelege jócskán meglepett, és nem csak zenéjük nagyjábóli bekategorizálhatatlansága miatt. Habár negyedik lemezük a The Scattering Of Ashes, valamiért eddig elkerülték a figyelmemet, de talán nem csak az enyémet.
Ha a banda logója nem hasonlítana távolról a módszeresen szétkent hányásra, a névből még azt is hihetné a naiv gondolkodású zenehallgató, hogy itt valami sivatagi pusztulat zenét fog hallani. Erre a stoner hangulatra a vöröses borító még rá is tesz egy lapáttal, sőt, ha azt mondom, hogy az együttes arizonai, már tudjuk is mi az ábra. Pedig nem.
Nem tagadom, a 2003-as Impact nagyon súlyosan eltalált, a New Found Pain vagy a Destination Hell modernizált thrash-brutalizálásai nyomán új kedvencemmé vált a német brigád. Aztán az Issue VI is nagyon rendben volt, dühös, harapós hangulatával hamar megnyert, méltó folytatása volt elődjének. Most pedig itt a hetedik dühmonolit és Németország legnag...
Az olasz Somniae Status még 1996-ban alakult, a korai években számos tagcserén estek át, míg 1999-ben megszületett az első igazán stabil felállásuk, 2002-ben pedig kihozták debütáló albumukat, a Cassandra címre keresztelt konceptlemezt, még Breeze Danieli énekessel.
Igen-igen impozáns kiállítású anyaggal jelentkezett a számomra eddig ismeretlen Horncrowned legénysége, az infólap, a booklet olyan, mintha lángolna, ilyen lehet a klasszikus Pokol ábrázolás. Persze mosolygásra késztető elemek itt is vannak, de azt hiszem, most lemondok a művésznevek fikázásáról, és nem minősítem a stílusmeghatározást sem (legyen e...
Úgy tűnik, Dave Mustaine az Annihilator-agy Jeff Waters babérjaira akar törni, legalábbis ami a tagcseréket illeti – kivéve azt, hogy az Annihilator lemezeknek mostanában jók a borítói, az új Megadethé pedig konkrétan egy förmedvény. Elképzelni nem tudom, hogy ment át ez a pocsék grafika Mustaine egyébként nyilvánvalóan erős szűrőjén.
A görög-svéd illetőségű Nightrage 2003-as bemutatkozó albumán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a mikrofonnál az ex-At The Gates frontember, Tomas Lindberg feszült, az egyik gitáros, egyben alapító tag pedig a fiatal zseni, Gus G. volt. Ők aztán a második album után le is léceltek, a többiek azonban a kés helyett inkább új zenészeket kereste...
Facebook
Twitter