Amikor az anyagdömping végtelen hömpölyét felkavarva, vakon, találomra belemarkolok a zavarosba, titkon remélem, hogy fogok is valamit, nem csak markolok. Az efféle zavarosban halászás eredményeként akadt horogra múlt nyáron a nagyszerű Iotunn Kinshipje, és most az Északkelet-Franciaországból (Grand Est) származó, négytagú Toward The Throne is. A Mindnight a második lemezük, amely hibái ellenére is ugyanúgy megbabonázott, mint nyáron a dánoké.
A külcsínnel kezdve, a borítókép Costin Chioreanu román képzőművész-zenész munkája, aki már dolgozott például Ihsahnnak vagy a Sólstafírnak is. A kép art noir-hangulata a zenében is megjelenik, és az a hangokkal megfestett miliő, amely már a nyitó ...The Void: Road From Chaos kezdésével kibontakozik, megragadja, beszippantja a hallgatót.
A Timelessness rideg aurája jutott eszembe elsőnek, és annak ellenére, hogy a franciák által prezentált zene eszköztára nem áll közeli rokonságban a Fear Factory indusztriális világával, a Midnight dalait is sűrű szövetként burkolja be valami nyugtalanító-nihilista atmoszféra. Utóbbi megteremtése a lemez egyik nagy erőssége. A Toward The Throne zenéje olyan tájakon vezeti végig a hallgatót, ahol nem találkozhat senkivel. Embertől, állattól, istentől és gonosztól egyaránt elhagyott, ólomszürke romok között halad, s ha felnéz, nem lát mást, csak a csillagtalan, éjfekete égboltot. Persze, mindez csupán egy, a zene hullámzása által bennem keltett asszociációs keret, másnak lehet, hogy mást mond. A szövegek azonban – egy egészen laza koncepció mentén – valóban egy utazásról szólnak. A tudatos jelenlétből a „nemlétezésbe" való alámerülés útja ez, ahol a társadalmi interakciók kiüresedése, a parttalan gyűlölet, vagy a fizikai és kognitív szétesés szolgálnak útjelzőként.
A zenei alapok a dallamos black/death metal vidékén keresendők (hivatkoznak is skandináv példaképekre), a vastag, de viszonylag egyszerű témákat hozó gitárok és a tempók hol szélsebes vágtára, hol megfontoltabb, kétlábgéppel megtámogatott menetelésre, netán doomos hömpölygésre hívnak, amelyeket post-rockos, avantgárd megoldásokkal színesítenek. Az öt évvel ezelőtti Vowed To Decline bemutatkozáson még több volt a death metal elem, amelyet a Mindnighton már szinte csak Gauthier Ressel (sokszor egy öblösebb Fernando Ribeiróra emlékeztető) hörgése képvisel, dallamos téma, suttogás pedig elvétve bukkan fel. Mindezen egyveleg fölött markánsan terül szét az a grandiózus, kietlen tereket betöltő, fentebb már érzékeltetett atmoszféra, amelynek megteremtésében egyértelmű előrelépés történt a Vowed – egyébként ugyancsak ütős – dalaihoz képest. Az új lemez keverését a francia Slab Sound Studo végezte, nagyon szép, arányos hangképet alkottak, amelyben minden hangszernek megvan a maga tere, súlya. Az egész anyagon külön öröm hallani a basszusgitár kalandozását, amellyel rendre kikacsint a vastag gitárfalak mögül. A Poisonous Flower In The Desertben kap is kellő teret.
A már említett ...The Void: Road From Chaos voltaképpen csak egy intro, de rengeteg minden történik benne, kezdve a Timelessness-hangulat megidézésével, folytatva az éteri vagy éppen templomi kórusokat idéző dallamfoszlányokkal, első hallásra atipikusnak ható billentyűkkel, majd lezárva a mélyre húzó, súlyos gitárokkal. Mondanám, hogy progresszív, ha nem lenne üres a szó. Viszont kár, hogy alig több három percnél, ezeket a zseni témákat még lehetett volna bontogatni, és kissé kurtán-furcsán ér véget az egész. A címadó aztán helyre rántja a hiányérzetemet, ahogy egészen távoli, ködbe vesző vonatkürt-szerű hangfoszlányokra robban a vastag billentyűknek megágyazó black metal blastolás, a dalt pedig utóbbi, illetve a középtempós sodrás, valamint vészterhes szaggatások közötti váltogatás építi fel. A végét – megint látszólag egészen oda nem illő módon – barokk csembaló hangaival zárják. Az 7Hate kompozíciója az univerzum emberi elmével alig felfogható végtelenségét ostromolja, egyúttal a tökéletes elhagyatottság érzését megjelenítő hangjegyekkel mardossa a lelket, a dalt pedig a monumentális szintiszőnyegre érkező, – a kissé egysíkú hörgés ellenére is – himnikusnak ható refrén emeli magasabbra. A dalt a hömpölygésből felrázó blastbeat a legjobbkor érkezik, majd a hirtelen lezárás után csak a süket csend marad.
Alapvetően nincs itt semmi eget rengető forradalmiság, mégis merőben másnak, egyedinek, a maga nihilista-groteszk, elhagyatottságot árasztó aurája ellenére is megragadónak hatnak ezek a dalok, amelyeket témák és tempók változatosságára építenek. Közben a durvulás mellett mindvégig törekszenek az egységes hangulat ív megtartására, egy pillanatra sem veszik el a cél. Összességében érteni vélem például az Enslavedre hivatkozást, de én nyugodt szívvel teszem hozzá a – például a Malice in Veins hangjaiban felbukkanó – Passage-korszakos Samael technokrata sötétségét, vagy a Dimmu Borgir, esetleg a Septicflesh teatralitását. A lemezt a Noir zárja, amelynek francia nyelvű hangjátéka, beszédfoszlányai kissé furcsák, de kétségtelenül autentikusan szól, és a megfelelő hangulatot megteremtve keretezi is az albumot.
Beismerem, rabul ejtett a csapat, még akkor is, ha a hiányosságok felett nem tudok (nem is akarok) szemet hunyni. Jérémy Binsinger az egész anyagon kifejezetten szűkmarkúan bánik a gitárszólókkal, pedig ahogy a Caught Between Breathsben és a Forge Aheadben elszaladnak az ujjai, hallani, hogy mire lenne képes. Továbbá kéretik az első lemezen hozott death metalos riffelést nem hanyagolni! A másik a játékidő: nyolc szerzemény – amelyből a Noir is valójában csak outro – szűk 37 percben. Tény, hogy az előző lemez a maga majd′ egyórás játékidejével a végére kicsit lefárasztja az embert, és megértem azt is, ha valaki szerint ebből a lélekboncoló utazásból fél óra is elég, de nekem ez így kevés. Mintha nem lett volna elég témájuk.
Mégis, bár a pontszámot lehet, később megbánom, jelenleg nem tudok kevesebbet adni a lemezre, és ebben a jövő ígérete is benne van, hiszen a csapat története valójában még csak most kezdődik. Ezennel új kedvencet avattam.
