Shock!

Ha azt mondom, hogy négy szám 50 percben és black metalt hallunk rajta, az elég jól behatárolja, hogy miről is van szó, de aztán jön a meglepetés és mégsem. Tény, hogy ez nem (sem) egy slágeres, ugyanakkor meglepően közérthető dalcsokor. Akkor meg főleg az, ha azt is hozzáteszem, hogy jelentős adag disszonancia és szimfonikus kíséret is akad itt. Sőt, a szimfonikus körítés körülbelül ugyanolyan fontos, mint a metálos részek, így meg teljesen más élt kap a lemez tőle. Lássuk, milyen zenét rejt e fura nevű csapat még tavaly megjelent albuma!

A Qrixkuor név nem valami véletlenszerű nyelvtörő, hanem egy madár, szimbolikus, mágikus lény Kenneth Grant brit okkulista író művében (The Ninth Arch). A csapat is innen vette a nevét, és nem is annyira madárként, mint inkább okkult szimbólumként használják, afféle átfogó isteni sötétséget jelenít meg. A Septicflesh szelleme ott kísért minden másodpercben, ez a drámai, filmzenei hangulat jelen van mindenhol, és a súlyos death/black-alapok is hasonlítanak, ahogy a választott tematika is sokszor. Ugyanakkor nem kópia ez, hanem inkább egy hasonló összetevőkből hasonló zenét alkotó fiatal, tehetséges csapat. Beugrik még a Martin Shirenc-féle Hollenthon is referenciának, a korális részek miatt pedig akár még a Therion aranykora sem elvetendő párhuzam, de itt sokkal elvetemültebb a zene, mint a svédeknél. Tulajdonképpen ilyesmi zenében utazik a Fleshgod Apocalypse is, de az olasz csapat túltolja a drámaiságot, jelen angolok zenéjében pedig több izgalmat vélek felfedezni.

A Qrixkuor londoni zenekar, 2011-ben alakultak. Látható, hogy nem sietik el a dolgokat, mivel ez a második lemezük, amely a 2021-es debütálást követte 2025 novemberében. A bandának két állandó tagja van, S (Steve P, S. Assasinator) felel minden hangszerért és az énekért, míg D dobol. Róla annyit lehet tudni, hogy új-zélandi születésű, ez meg azért, lássuk be: nem sok. A nagyzenekari részeket az The Orchestra Of The Silent Stars vette fel – de hogy ez pontosan mit takar, azt csak a zenekar tudja. Annyit mindenesetre elmondtak, hogy a lemez minden egyes hangját ember játszotta fel, és ezt ma már illik megjegyezni, főleg, amikor lépten-nyomon kísért az AI árnya, akkor is, ha bizonyos esetekben nem is valós a félelem. A borítónál viszont gyakran reális a gépi alkotások félelme, így fontos megjegyezni azt is, hogy Santiago Caruso festménye ez, és illik is a sötéten monumentális hangulathoz. Fekete alapon, lebegő szürkés tónusú emberfejek és egyéb testrészek, egyik-másik figura fegyvereket is tart a kezében: minimum bizarr alkotás, és illik is ehhez a nyugtalanító, éjsötét, de elegáns zenéhez.

A Greg Chandler keze munkáját dicsérő, monumentális hangzás szintén egyből mellbevágó: sokat segít nekik a grandiózus felfogás. Az Esoteric főnöke teljesen szabad kezet kapott, nemcsak hangmérnöke az anyagnak, hanem keverést, masterelést, mindent ő intézett. Magamtól nem gondoltam volna feltétlen az Esoteric-párhuzamra a Qrixkuor kapcsán, de végül is hasonló erények jelennek meg mindkét csapatnál: egyikre sem jellemző az egyértelmű (vagy másképp mondva a rövid) fogalmazás kényszere, aztán az eladhatóság, mint fogalom, egyáltalán nem létezik náluk. Így a teljes művészi szabadságot vígan ki lehet használni, az eszköztár adott is hozzá.

A borongós, helyenként meglehetősen disszonáns és blastolást is mértékletesen felvonultató So Spoke The Silent Stars nyitány dióhéjban be is mutatja, miről lesz itt szó, majdnem egy órában. Jó terebélyes dióhéj ez amúgy, de ami jellemző a szám 12 percére, az a teljes lemezre is igaz. Hasonló recept a másodikként érkező Slithering Serendipity is. Jó eséllyel, ha ráérzel az egyikre, mindegyikre rá fogsz, mivel hasonló elemekből építkezik az egész album, nagyon egységes hangulattal. Az And You Shall Know Perdition As Your Shrine-ban a vokálozás nagyjából felét Jaded Lung szolgáltatja, és eléggé oda kell figyelni hozzá, hogy az ember észrevegye, hogy női éneket hall (ő egyébként az Adorior nevű kultzenekar vezetője, több mint harminc éve). A záró és leghosszabb címadó rejti a legjobb témákat, jobb híján az Enslavedre asszociáltam a tremolós riffek hallatán, teljesen a black metal hagyományaihoz méltóan használják ezeket, és a monumentalitásra törekvés itt is tetten érhető. Sőt, mit tetten érhető, ebből a Qrixkuor karriert fog csinálni, világosan a csapat zenéjének alappillére az ilyesmi.

Ha elégedetlen vagy a Septicflesh újkori műveivel (én némileg igen, szerintem fogy belőlük az ihlet fokozatosan), akkor ez a marconább, kicsit extrémebb változat mindenképpen kedvedre való lehet. Zeneileg mindenképpen a középkorszakos és (messze) legerősebb Septicflesh-korszakhoz (Communion, The Great Mass) köthető ez a zene, így meg szinte garantáltan ki fog elégíteni.