Shock!

1975 végén korszakalkotó zenekar alakult az East Enden, Londonban. Kezdődhetne így egy Klasszikushock-cikk is persze, de ez most más lesz. Az Iron Maiden alapműveit Ádám, Gyuri és Vince úgyis kivesézte már az elmúlt években ebben a rovatban, Gábor jóvoltából még a Polgár Péter-féle Maiden-antológiáknak is jutott figyelem. Így a magamfajta Maiden-fannak, aki egész (felnőtt) életét úgy élte le, hogy a Vasszűz elkísérte a zenehallgatói pályafutását, annyi marad, hogy ilyen retrospektív filmkritikákban élheti ki magát vigaszul.

„It doesn't matter if you're male, female, Muslim, Christian, Catholic, Jewish, it doesn't matter. If you're a Maiden fan, you're an Iron Maiden fan. You are part of one world and one family″ – így kezdődik az a dokumentumfilm, amely nem akar többnek látszani, mint ami, ugyanakkor stílusosan markol elég sokat a jelentős Maiden-életműből, és élvezetesen tálalja azt az egyszeri rajongónak. Ez természetesen egy megtörtént eseményeket bemutató film, nem játékfilm, nem is koncertfilm, hanem az Iron Maiden története. Fanoknak, fanoktól, de a zenekar és a zeneipar több jelentős figurájának tolmácsolásában.

Él annyi Maiden-rajongó a világon, hogy saját jogon is megálljon a lábán film akkor is, ha csak ezek a rajongók nézik meg. Épp ezért ilyen nagy dolog, hogy rádiós és külső támogatás nélkül a Maiden ekkorává tudott nőni. Ráadásul ennyire hosszú érdeklődést is csak kevés banda tud kialakítani maga körül. Valamint a Maiden épp ezért tartja ekkora becsben a rajongóit – mindent nekik köszönhetnek. A zenekar tagjai visszaemlékezés közben nem is jelennek meg a képernyőn, a hangjuk tolmácsol mindent, ugyanis a képi világot archív felvételek vagy modern kori animációk jelentik.

A film azon kívül, hogy végigveszi a zenekar történelmének legfontosabb részeit, a NWOBHM mozgalmat, egymásra találásukat Rod Smallwood menedzserrel, bemutatja azt a páratlan kapcsolatot is, amelyet a zenekar a rajongóival ápol a világ minden táján. Az is becsülendő, hogy sosem mentek biztosra, a World Slavery turnéját Lengyelországban kezdeni talán még ma is nagyot szólna, hát még 1984-ben! Kevés jól futó nyugati banda vállalta volna ezt be évekkel a Vasfüggöny leomlása előtt. Meggyőződésem az is, hogy a lengyel metálélet azért ilyen fejlett és erős ma, mert amikor kellett és amikor számított, öt koncerten is láthatták a metálvilág aktuális feltörekvő sztárját ereje teljében. Tippre az összes jelentős '80-as és '90-es évekbeli lengyel metálcsapat ott volt a tomboló tömegben valahol, ahogy valószínűleg a 2000-es évekbeliek környezetéből is sokan ott lehettek ezeken a lengyel bulikon, ahol testközelből láthatták a színtér egyik nagyvadát tudásának csúcsán. Ugye Magyarországra is ekkor jutottak el először. A megfelelő részleteket vizslató szemek látnak majd Ossian-pólót is, meg „díszpáholy" feliratot is – ebben a filmben mi is benne vagyunk.

Az összes döntésüket jól átgondoló, ezért a mókuskereket pörgetni nem mindig akaró banda karrierjének kulcsfontosságú eleme, ahogy rockzenekar (vagy bármi) befuttatásának egy tökéletes háttérember – ezt szinte minden Klasszikushock-cikkből is felfedezhetjük, csak a nevek mások, de a szerepek gyakran hasonlítanak. A már említett Smallwoodot le lehetett beszélni a túl intenzív turnézásról, de például ő találta ki azt is, hogy a csapatnak legyen egy vicces, de félelmetes kabalája is: Eddie szerepét nem lehet eleget méltatni. Így még az olyan, afféle trash horrorra legyintő arcok is, mint én, beláthatják az ikonikus szörny szerepét a banda felfutásában. Smallwood érdeme az is, hogy összekötötte a Maident Derek Riggsszel, miután látta a rajzait az EMI irodáinak falain – az ördög a részletekben rejlik ugye. Riggs pedig onnantól a banda állandó vizuális felelőse lett, rajzai alapjaiban határoztak meg minden lemezborítót és színpadi díszletet. A részleteket pedig a Maiden, szokásához híven, az akarnok, de vitán felüli zseni és páratlan vezetőnek bizonyuló Steve Harris irányításával rendesen kidolgozta. Láthatjuk azt is, hogy a kezelhetetlen Paul Di′Anno igazi rocksztár-alkat volt, de neki is, mint olyan sok más ikonikus figurának, az alkohol okozta a vesztét. Mai fejjel nehéz elképzelni is, egy ideje azért tudjuk, mer sokat hallottunk róla, de akkor is: '81-ben sokkolta a tábort, hogy az Iron Maiden énekese távozik a fedélzetről. Mai fejjel elég furcsa belegondolni, hogy ez a döntés kellett ahhoz, hogy Dickinson átigazolhasson a Samsonból – a történelem alakulása egy későbbi szemszögből olyan nyilvánvalónak tűnik...

Összességében rengeteg különféle rajongó szólal meg a Burning Ambitionben, és ahogy a felvezető szöveg is elmondja, ez a banda mindenkihez szól. Olyan fazonok méltatják minden idők (egyik) legnagyobb metál intézményét, mint a Metal Blade kiadó feje, Brian Slagel, az Anthrax gitárosa, mindenese, Scott Ian, vagy Tom Morello (Rage Against The Machine, Audioslave), akiről nem is tudtam, hogy ekkora Maiden-fan. Azt igen, hogy Javier Bardem a filmsztárság mellett nagy metálarc is, de azt nem, hogy ennyire. Ahogy azt sem gondoltam volna különféle okokból, hogy Gene Simmons (KISS) vagy Simon Gallup (The Cure) is méltatni fogja ezt a brit metálos intézményt – de ez is csak a jelentőségüket húzza alá. A Public Enemy-s Chuck D-ről is tudtuk, hogy egy csomó klasszikus rockot és metált hallgat – örömteli tudni, hogy mennyiféle embernek jelent ilyen sokat a Maiden zenéje és kisugárzása. Lars Ulrich is megszólal, és ha már „nem tud dobolni", a Metallica meg „eladta magát minimum harminc, de inkább harmincöt éve", legalább erről a metálvilágot meghatározó bandáról komolyan vehető véleménye van. Érdekes jelenet az is, amelyet '84-ben vettek fel, amikor a fiatal rajongó kérdezi Dickinsont, hogyan lehet szintetizátorra áthangszerelni a Maiden zenéjét, erre pedig az a válasz, hogy a szintetizátor nem metál. Aztán eljött ugye két évvel később jött a Somewhere In Time ... Szóval sok ilyen apróságért érdemes megnézni ezt a filmet.

A Burning Ambition természetesen a '80-as évek derekának szüntelenül turnézó, kimerítő időszakára koncentrál, azzal az érával, amely megalapozta a csapat hírnevét. Gyakorlatilag Dickinson belépésétől kezdődően minde képkockával megünnepeljük a zenekar aranykorát. Az alapműveket hatalmas világkörüli turnék követték, végig kifogástalan zenei teljesítményt nyújtva – a földön nagyjából mindenkinek. Az organikus fejlődés akadtan voltak hullámvölgyek is, ezek meg is hallatszanak a '90-es évek elején készült lemezeken. Dickinson kilépése is érthető azon a ponton, ahogy korábban Adrian Smith távozása is két lemezzel korábban. Ami viszont megdöbbentő, hogy '99-ben, amikor újra sűrűsödni kezdett a levegő a klasszikus Maiden körül (szegény Bayley rendes ember, de bevenni sem kellett volna, ő is meglepődött ezen, saját elmondása szerint is), nehéz leírni azt a várakozást és érdeklődést, amely a rozsdásodó kolosszust körülvette akkoriban. Én életkoromból adódóan kevéssel a Brave New World után érkeztem, és most tudatosult bennem újra, hogy mekkora másodvirágzásnak voltam tanúja akkoriban. 2002-ben körülöttem is mindenki a Maidenről beszélt, és arra is emlékszem, amikor terjedni kezdett közöttünk egy eredeti Rock In Rio koncertfelvétel dupla CD-n, majd később videováltozatban is. Utóbbit annyiszor láttam, hogy bizonyos mozdulatsorokat már fejből tudtam. Arra is rádöbbenek ilyenkor, hogy hasonló élménye nemcsak nekem volt, hanem szerte a világon még sokaknak. Ráadásul az is nyilvánvalóvá válik, hogy mindenkiből ugyanazt váltja ki a nagyzenekari jellegű Blood Brothers, mint belőlem, másnak is ugyanazt jelenti a Maiden, mint nekem. És milyen sokan vagyunk! Ez egy igazi generációs zenekar.

Fontos mozzanat az is, amikor kiderül, hogy Dickinsonnak torokrákja van, de módszeres kezelési és felépülési terve mentén szerencsére ezt is legyőzi. A nyughatatlan frontember a pilótavizsgát is leteszi, és ő repteti a csapatot mindenhová – ismét egy alkalom, hogy még jobban kinyíljon a világ a csapat számára. Ugyanakkor a film nem próbálja eladni azt a műanyag dumát, hogy mindig, mindenki barát volt, a súrlódások is előkerülnek, főleg Dickinson és Harris között. Mai fejjel sokkal bölcsebben kezelik ezt (és régen sem ment rosszul), de attól is klasszis volt a Maiden, hogy sárdobálást sosem csináltak konfliktus esetén sem, a személyi változásokat is mindig profin vezényelték le.

Kedvenc sztorim, amiről nem is tudtam előzőleg, a lengyel Poznańban történt, itt akkora volt a lelkesedés, hogy Maidenék még egy esküvőre is elkeveredtek, és felvétel van róla, amint Deep Purple-t játszanak az egybegyűlteknek, akik közül nem mindenki tudja, hogy kik ezek! Ami még érdekesebb, hogy valakinél kamera is volt, és ezt a szürreális jelenetsort fel is vette. Ebből is látszik, hogy sodródó események ide vagy oda, egy magabiztos kéz mindig volt a stábban, aki kamerát ragadjon, amikor valami különleges történik a színpadtól távol is. A történet a jelenkorban ér véget, Nicko McBrain visszavonulásával, nem sokkal azután, hogy újra kell tanulnia dobolni – 70 éven túl ez nem semmi mutatvány. Aztán pedig a fiatalabb, ám szintén deres fejű Simon Dawsonnak adja át a terepet.

Nem sok dologgal vagyok elégedetlen a film kapcsán, de a CGI-tartalom kidolgozatlansága egyértelműen ilyen, a borítókhoz és képekhez készült animációk nem mindegyike eléggé részletgazdag. De ugye, milyen apró részlet ez egy tökéletes bandáról szóló szórakoztató filmben?

A filmet Magyarországon május 14-étől vetítik a mozik.