Shock!

A Rockstadt amolyan kelet-európai Brutal Asssaulttá nőtte ki magát az évek során, a méretes rendezvény Románia legnagyobb metálfesztiválja, és már Ausztráliától Ázsián át Észak- és Latin-Amerikáig is vonz be embereket, Európa nagyjából összes országát is ideértve. Brassó közelében, Dél-Erdélyben minden adott az autentikus metálélményhez is, kezdve a fenyveserdőkkel, folytatva a Drakula-kastéllyal, de még dínópark is van 10-20 kilométeres körzetben. A fenyvesek árnyékában hőség sincs, minden banda megemlíti, mennyire misztikus a környezet, és nem mellesleg a zajt is jól felfogja a természetes pajzs. Beszámolónk második része.

Beszámolónk első része itt olvasható.

A harmadik napon megint kicsit pihenősebbre vettem a figurát, így nagy sajnálatomra lemaradtam a Thy Catafalque műsoráról, akik fedésben játszottak a jelenlegi legjobb román metálbandával, a meglehetősen tradicionális, de slágeres doom metalt játszó Doomnezeuval. Közvetlenül e fellépések után érkeztem, a Septicflesh műsorára, amelynek akadtak éppen szépséghibái. Felvételről ment a tiszta vokál meg a szimfonikus körítés is, főleg utóbbit találom problémásnak, mivel kulcsszerepet játszik. Értem én, hogy nem lehet mindenhova nagyzenekarral menni, de szintivel lehet belőle valamennyit reprodukálni. A banda legnagyobb slágereivel zárt, a Communion és a Great Mass javával, de a szett vastagát az újabb kor tette ki. Meglehet, hogy kezdem elveszteni a kapcsolatot velük, mert ha ezek a 2010-es évek fordulóján született klasszikusok nem vagy kevésbé ragadnak meg a setlistben, jóvan kevésbé érdekes a produkció.

A Fit For A King (metalcore) játszott fedésben az Envyvel (japán hardcore), egyiket sem ismertem, és annyira nem kötött le egyik sem, így szépen kivártam a Me And That Man kezdetét. Nergal lazítósabb bandája jó volt, de átsétáltam a tíz perccel később kezdődő Wind Rose-ra a kék színpad elé. Az olasz arcok poénpower-metált játszanak, masszív folkos elemekkel, és nagyon meglepődtem, hogy mennyire tetszik. No meg az is meglepő volt, hogy mennyien ismerik a legnagyobb slágerüket, azt, amelyikben „kicsi törpe vagyok, és gödröt ások" – mik vannak! Úgy látszik, nem járok eleget kocsmába, mert ez hat-hét éve nagy kocsmasláger volt (Diggy Diggy Hole). A végére a depresszió problémáira hívták fel a figyelmet a záródalban, a nagy duhajkodás mellett tehát komolyabb oldala is vana talján csapatnak, utóbbi számban némi melodeathet is felfedezni véltem. Nem leszek jövőre feketeöves fan, de ami jó, az jó. A világszerte ismert olasz szépérzék abban is megnyilvánul, hogy dallamos műfajokban csupa kiváló olasz énekest hallottam eddig, a mi Francescónk is illik a sorba. Akit zavar a törpés kinézet, ne hallgasson szerepjátékmetált meg beöltözős zenét, de akkor Alice Cooper, KISS és a black metal is legyen tiltólistán.

A nagyon hasonló Alestorm helyett (ilyesmiből azért megárt a sok) a piros színpados Asphyx felé vettem az irányt, itt a hangzást is garantálta a színpad. Nekik nagyjából minden korszakukat szeretem, így jó koncertet vártam, amit meg is kaptam. Jól egyensúlyoztak az első két lemez világa meg az újkori, erőre kapó korszak között, és ilyen thrashes kalapálások, mint Deathhammer címadó vagy Forerunners of the Apocalypse, majd pedig a régén a The Rack és a Last One on Earth címadói megmutatták, hogy van kraft azokban a lassú, vonszolós, néha meg thrashesen csapkodó death metal riffekben. A végén egy nagyon szimpatikus megemlékezés is elhangzott a nemrégiben elhunyt George Kooymans emlékére, látszik, hogy Hollandiában milyen fontos banda volt a Golden Earring.

A Blood Fire Death műsorától igazság szerint egészen mást vártam. Beharangoztak egy jobbára viking korszakos Bathory tribute-ot, ami sehogy sem akart elkezdődni, csupa korait játszott a csapat (Possessed, Enter The Eternal Fire, Woman Of Dark Desires, Raise The Dead), a '80-as évek derekáról, ez meg messze nem a kedvenc Bathory-korszakom. Az elején szinte csak a dobokat lehetett hallani (helló, kék színpad!), de aztán lassan tisztult a kép, és három-négy szám után már rendesen hasítottak a riffek is. Zeneibbnek tűntek ezek a számok, mint eredetiben, a motörheades áthallások is ott vannak (ami lehet Venom is éppen), de az igazi élményt a Shores In Flames jelentette, meg a legvégén elővezetett Blood Fire Death névadó. Menet közben folyton cserélődtek az énekesek, tiszteletét tette Nergal (Behemoth), Alan Nemtheanga (Primordial), Per „Hellbutcher" Gustavsson (Nifelheim) és Erik Danielsson (Watain) is, mindenki beletette a saját személyiségét is, elkülöníthetően a többiektől, de hagyományőrzően hozzáállva Bathory örökségéhez. Ivar Bjørnsonék jól játszottak, hangulatos esti headlinerhez méltó fellépés volt ez, nemcsak iszapszemű black metal fanoknak örök élmény.

Hamarosan következett Kerry King szólózenekara is, amelyet kicsit lekezeltem előzőleg, mondván, hogy jobbacska a lemez, meg hát Slayer így meg úgy, de azért ez a banda saját lábán is boldogulni tud. Mark Oseguedának voltak már rosszabb napjai is, amikor csak rikácsolt végig (szerencsére most nem), Kerry meg Phil Demmel azért elég betonbiztos alap, főleg Paul Bostaph dobolásával alatta. Jól megpromózták a saját anyagot, még nyilvánvaló Slayer-klasszikusoknak is alig jutott hely, a Repentless címadója volt az első. Legkevésbé kedvenc Slayer-anyagom ez, de tetszik, hogy nem csak hakniznak helykitöltőként a Slayer legnagyobb monolitjaival (bár annak is örültem volna).

A második Slayer, amit hallottam már, a Disciple volt, aztán léptem is le Primordialt hallgatni, mivel végre nem délután háromkor láthattam őket a napfényben, hanem éjjel tizenkettőkor, ez a zene pedig éjféli hallgatásra született. Nemtheangát aznap már láttam Bathory előtt tiszteletet róni, a saját bandája pedig a tizennyolc éves To The Nameless Deadre támaszkodott egyedül. Nem tudtam, mire vélni a dolgot, bár hallottam előtte is, hogy tematikus koncertre lehet számítani, amit nem nagyon hittem el egészen addig, amíg lemezsorrendben el nem játszották az egészet. Semmi másra nem maradt idő, de az akkora epikus zseniális számok, mint Empire Falls, Heathen Tribes, vagy a legkegyetlenebb, black metalos alapú Traitors Gate, nagy tetszést arattak. Jól játszottak, de ez az egyoldalú setlist nem volt igazán ínyemre, nem túl kreatív, legalább egy Coffin Ships vagy Sons of the Morrigan belefért volna a speciális szett végén. De láttam éjjel a Primordialt, azért ezért már megérte.

Az Electric Callboy pofátlanul fogós popmetalcore-ja nem nekem való (legalábbis elsőre), de hatalmas tömegnek játszottak a srácok, és mindenki csak dicsérte őket az elkövetkező napokban, de első kézből egy fél szám alapján nem tudok véleményt mondani, és ez volt az a pont, amikor úgy voltam vele, hogy a fesztivál számomra legkevésbé érdekes napjának végére pontot teszek.

A negyedik nap már hétvégét jelentett, a szombati napra várható volt egy enyhén nagyobb embertömeg, meg azért a fajsúlyos bandák miatt is masszív részvételre lehetett számítani. Jó korán kezdtem a napot: Charlotte Wessels szólóbandája játszott a zöld színpadon bevonuláskor, de ennyira nem kötött le, nem is szólt hibátlanul, így a piros színpadot céloztam meg, ahol a Discharge készült időutazásra invitálni az egybegyűlteket. Legalább hét debütlemezes számra emlékszem, horzsolt is a műsor rendesen. A Protest And Survive, a Free Speech For The Dumb vagy a jelenlegi amerikai elnöknek szánt Drunk With Power alapvető hardcore-zúzdák, és a metálosok tetszését is elnyerték ezek a húzós D-beat ritmusok. A banda felállását nehéz követni a tagcserékkel, de legalább ketten részesei voltak a Hear Nothing, See Nothing, Say Nothingnak (a basszusgitáros Rainy és a gitáros Bones), de Tezz másodgitáros is jelentős éveket tölött a bandában – dobosként. Két-háromperces számok ezek, egyik sem agysebészet, de így a jó.

Az már látszott, hogy ez a nap a piros színpad körül fog eltelni, mivel itt következett sorban az Aura Noir, a Krisiun, a Kataklysm, a Bane, a Dark Angel és a Nile – és ezek közül csak a Bane volt az, amelyet nem baj, ha nem látok végül. De mielőtt ez a sor elkezdődött. átvándoroltam a zöld színpad elé, ahol a Rivers Of Nihil játszotta szövevényes, progos, death metalos muzsikáját, de túl kevés volt benne a fogódzó élőben, otthon ez jobban fekszik. Inkább megnéztem, milyen az Aura Noir teljes szettje. Nem is kellett a banda avatott ismerőjének lenni ehhez a durva, thrashes black metalhoz, minden szám nagyjából ugyanabból a receptből készül, és hasonló riffekből épül fel, de így is jól eltelt az idő. Az időnként megjelenő, Celtic Frost-os „ugh" vokálok is üdítőek voltak.

A Fleshgod Apocalypse-ben nekem kicsit sok a giccs és kevés az erő, de azért nem léptem le, így inkább türelmesen kivártam a Krisiun kezdését ugyanitt. A brazil veteránok meg is hálálták a bizalmat, kimondottan jól is szóltak, ahogy egy hasonló death metal intézménynek kell, és bár ez a zene sem a műfaja krémje, tisztességesen eljátszottak mindent, ahogy kell. Alapjáraton persze ezt meg lehetett volna nézni végig is, de az Ensiferum jobban érdekelt a zöld színpadon. Van már annyi lemezük, hogy ne csak az első kettőből álljon a szett, meg is lepett, hogy mennyire nem ez a lényeg már, és nagyjából nyolc albumról válogattak hatvan percben, én meg úgy voltam vele, hogy ez a power metallal és melo-deathtel is flörtölő folk metal nem véletlenül ilyen népszerű. Érdekesen osztották fel a szerepeket, Pekka Montin szintis felelt jobbára a tiszta énekért, amikor meg előrejött énekelni, akkor a szinti előre felvett sávról ment. Mikor meg hátul volt a hangszer mellett, énekszerep nélkül, övé volt élőben a billentyűs sáv. A hörgős éneket a feloszlott Northerből ismert Petri Lindroos szolgáltatta gitár mellett. Nagyon jól működő csapatot láttam, egy sor fogós és érdekesen hangszerelt számmal, megérte megnézni őket.

A piros színpadra gyorsan vissza kellett érni, mivel kezdett a kanadai Kataklysm, és váratlanul jól is nyomták. Azon kevesek közé tartozom, akik nem sírják vissza Sylvaine Houde-ot, nekem jó ez az érthető, nyomokban hardcore-t is tartalmazó üvöltés, amit Maurizio Iacono csinál, és bizony a veterán banda jól összeválogatott a kései korszakból egy méretes szettet. Kései alatt azt értem, hogy még Shadows And Dust sem volt, pedig erre mindenképpen számítottam, ennél korábbi szám pedig alig hangzott el. Látszik, hogy elindultak egy melodeath irányba, de jól is áll nekik.

Kata végén belepillantottam a Graspopon már félig látott Apocalyptica műsorába is, jól játszottak, a Metallica-számok is zsenik, de nem maradtam, a karaoke-hangulatot nem nagyon sikerül levetkőzni, inkább nézelődés, kajálás és egyéb szociális program volt a soros. A nap legnépszerűbb bandája a kék színpadon játszó Powerwolf volt, előre fáztam is a hangzástól (aznap nem láttam ott még semmit), de az erőfarkasok bulija nemcsak korrektül, hanem hibátlanul ment le. A Graspophoz képest annyit tudnék megjegyezni, hogy még jobban ült a buli, elejétől végéig, meg hát közelebb is voltam, sokkal intimebb a kapcsolat így, a tizedik sorból, mint a századikból egy négyszer-ötször akkora feszten, ahol jóformán csak kivetítőn látható, ami a színpadon történik. Nem volt szívem otthagyni a bulit a háromnegyedénél, pedig ez volt a terv, így végignéztem az egészet, igazi népünnepély alakult ki a nézőtéren. Láthatóan akadt, aki egy kicsit sem ismeri a bandát, de mégis nagyon elkapta a farkasfarsang. Nagy buli ez, igazi szórakoztatóipari termék, és belépő bandának is ideális a Powerwolf.

Ezek miatt lemaradtam a Dark Angel feléről, valószínűsíthetően a We Have Arrivedról meg a Darkness Descends címadójáról is, de amikorra odaértem, a velem egyidős alapműről szólt minden, így olyan thrash alapvetéseket láttunk, mint Merciless Death, Death Is Certain (Life Is Not) vagy a kimondottan brutális, szövevényes és jó hosszú Black Prophecies. Zárásként szimbolikusan megkaptuk a Perish in Flamest is. A nagy, piros szárnyas logó impozáns látvány volt, a banda pedig nagyon egyben van, Jim Durkin helyén családon belülről jött a pótlék Laura Christine személyében, aki Gene Hoglan dobos felesége. Nyilván a többiek veteránok, Eric Meyer alapító gitáros, Mike Gonzalez basszuson alapember, a frontember Ron Rinehart a hőskorszak második felében volt énekes. Jól hozta Don Doty magasait is, az utolsó számok táján pedig lejött a tömegbe a legintenzívabb moshpit közepébe is. Nem számítottam ilyen jó bulira a thrash metal legendáktól, mivel a korábban bemutatott két új szám nem sok jót sejtetett ihletügyben. A koncert alapján azért benevezek arra a reunion-lemezre is, hátha.

Nem sok vesztegetni való időnk volt, de azt elütöttük némi lődörgéssel, mivel a Nile-ig még volt harmincöt perc. Amit viszont Sandersék elővezettek a piros színpadon, az a tanítani való brutális death metal koncert volt. Az új lemez nyitányával kezdtek, a Stalae of Vultures kicsit még maszatosan szólt, ahogy a gyorsan következő To Strike with Secret Fang is, de gyorsan kitisztult a hangzás, és elementáris erővel szólalt meg az egész banda. Szerencsére a Kafir már teljességgel profitált ebből, ez egyike a nagyon kevés, nem egyiptomi tematikájú Nile-számnak, de még így is az egyik legnagyobb, hogy nincsen homokíze. Azt tudjuk, hogy milyen lehengerlő a zenészi tudás, azt is, hogy a példátlan keménykedést milyen súlyos részekkel kompenzálják, de mindig megdöbbentő, amikor valaki ennyire profin és összeszokottan szólal meg a színpadon. George Kolliast néha azért kellett nézni, hogy ennek az embernek valójában hány végtagja van, és a Nile még azt is meg tudja oldani, hogy ezt a dobszóló jellegű death metalt karakteres, fogós dalokkal töltse meg (ez lenne a lényeg, ugye). Kalap le!

Ráadásul pályafutásuk javát szinte sikerült is belesűríteni ebbe a tíz számba. A legjobb lemezről előkerült Lashed to the Slave Stick és a Sacrifice Unto Sebek is, a végére pedig szokás szerint a Black Seeds Of Vengeance címadója maradt. Egyedüliként a Vile Nilotic Rites címadót cseréltem volna le valami In Their Darkened Shrines-alapvetésre (innen csak a Sarcophagus került elő). A Nile olyan testi-lelki pusztítást végzett, hogy teljesen egyértelmű volt: fél három után csak ilyen koncertekkel lehet befejezni a napot. Sanders egyébként számomra nagyon meglepően élőben alig énekel, a frontemberi feladatokat jobbára a basszusgitáros Dan Vadim Von látja el, akinek némileg más hangszíne van (a Morbid Angelben pedig ő gitározik mellesleg). Meglepő módon az új lemezen még nem kapott énekfeladatokat, Sanders mégis annyira megbízik benne, hogy koncerten rá meri bízni a témák javarészét. Még a másodgitáros Zach Jeter is több vokálozást csinált, mint a régi frontember, ezért is volt különleges, hogy ilyen jól sikerült minden, Brian Kingsland meg ugye nem turnézik, pedig állandó tag. Az elején se volt rossz a hangzás, de utána minden álomszerűen alakult, a Nile ismét fényesen bizonyította, hogy a death metal csúcsán a helye. Lehet, hogy nem praktikus ilyet tenni a nap végére, de utána mégis mi kellhetett volna? Jobb volt hazamenni.

Az utolsó nap legalább ilyen izgalmasnak ígérkezett, mint az előző, délután kezdtem meg a műsort. A Party Cannonra értem oda, ami egy brutál death/deathcore poénbanda, jóféle riffekkel, de ugyanaz a recept minden számban, élőben sem köt le sokáig, vélhetően nem is ez a cél. Ami érdekes, hogy a Tolminator tagjai is beszálltak a buliba egy ideig, a nagy, zöldfejű robotok szórakoztatóak voltak. A Tolminator a szlovén Tolmin fesztivál házi zenekara, hasonló poénzenében utaznak, mint skót lelki testvéreik.

Az Agnostic Front a klasszikus New York hardcore talán legnagyobbja, és ezt mindenki számára bizonyította is. Jöttek sorra a régi '80-as évekbeli klasszikusok, de az újkori For My Family is születése óta biztos pont a szettben. Ez az a fajta zene, amit nem is biztos, hogy kell ismerni koncerten, mindig jól tud esni, mivel egyszerű és közérthető. Nálam is mindig működik a dolog, pedig nem kelek és fekszem hardcore-ral.

Az And So I Watch You From Afar kellemes post-metaljára sajnos nem sok idő maradt, mivel kezdődött a kék főszínpadon a nap kedvence, a svéd Bloodbath. Aki szereti a stockholmi lánfűrész hangzást (én nagyon), annak sokat ad ez a banda, mivel a legklasszikusabb svéd Dismember / Entombed / Grave / Edge Of Sanity-hangzást öltözteti modern köntösbe, és hatalmas dalok születnek a műhelyben. A frontemberi feladatokat Nick Holmes látja el egy ideje, de nem túlta túl az angolkodást, végig a banda svéd identitását emlegette, csak egy poén sült el arról, hogy Angliában nem reagálna ilyen jól a tömeg erre a zenére. A szettet nagyon jól összeválogatták, a Resurrection Through Carnage-et három szám is képviselte (So You Die, Like Fire, Cry My Name), a következő lemezt meg öt (közte az übersláger Eatennel), de szerencsére a banda első kiadványa, a Breeding Death EP is bent volt a szórásban a címadóval (isteni gitártémák vannak ebben a számban). A hangzás is jól bírta a kék színpadon, csak vagy kétszer gerjedt a gitár, az is csupán néhány másodpercig, kibírható. Nagyon tetszett, hogy Holmes hangjára valami recsegős effektet tettek, szeritem már a mikrofonhangosítás is ilyen volt, de roppant hatásosnak bizonyult. A mániákus röhögéseket is jól csinálta Nick, de az egész banda feszesen játszott, ahogy a svéd death metal nagykönyvbében meg van írva. Fel is tűnt, hogy Anders Nyström miért nem ezt csinálja már évek óta, sokkal élvezetesebb, mint a Katatonia.

A piros színpadról innen még hátra volt négy zenekar, amelyet látni akartam, elsőként a sorban a Dying Fetus következett. Kiegyensúlyozott programot nyújtottak, lemezenként egy-két számmal. Jobban örültem volna, ha a mérleg az újkor felé billen, az utolsó kettőt ugyanis a legtöbbet hallgattam és ez nem véletlen, a legfogósabbnak ezek tűntek. Ám minden rendben volt, trióban is lehet ilyen szélsőséges zenét csinálni, egy szem hiányérzetem sem volt, hihetetlen, hogy ez a sűrű hangfolyamot hárman meg tudják oldani. A Wrong One To Fuck With címadójánál tetőzik az izmos, brutális death metal slágeres mivolta, ée ezt előben is tapasztaltuk, ahogy az újról érkező Unbridled Furyt is. Szűk egy óra volt a műsor, aminek végén kíváncsi voltam a Static-X-re is, minimum futólag. A kék színpad átka ismét lecsapott, mivel a gitárból nem sokat hallottam, de Edsel Dope úgy helyettesítette Wayne Staticet, hogy bárki lehetett volna, mivel tetőtől talpig beöltözött, még Wayne óriási méretű feltupírozott haját is hozzáigazították a maszkhoz. Egy gigantikus robot is tiszteletét tette, élő szinti híján meg néhol egy kicsit üresnek hatott a hangkép. Tony Campos basszusgitáros vette át a vezérszerepet, láthatóan belakták a deszkákat, a nép is nagyon kíváncsi volt rájuk, ilyen tájt már tömegnyomor alakult ki a főszínpadok előtt minden nap. Az elektro-industrial nu metal köszöni szépen, itt van, és már nosztalgiafaktor bizonyos korosztálynak.

Menet közben léptem le, hogy lássak valamennyit a gótikus Draconian műsorából is. Szerencsére sokat merítettek a legjobb korszakukból, és szerencsére pont akkor, amikor ott voltam. Az új Sovran és Under A Godless Veil albumokból állt a műsor a gerinc, jól is szóltak, de ez a piros színpadon nem meglepő. Itt sem maradtam sokáig, mert a Beneath The Remains-korszakkal nyitó Sepultura búcsúturnéja nagy vonzerőt jelentett, ha már a pesti állomásra nem mentem el. Mindig meglep, hogy egy gitárral milyen masszívan dörren meg a Sepu, de a dob előbb kopogott, majd csattogott a zöld színpadon. A végére egészen megszoktam, de kimondottan jó hangzás csak a legvégére lett. Mindezzel együtt az olyan alapvetések, mint Refuse/Resist, az Inner Self vagy a Desperate Cry, megadták az alaphangot (a banda három legjobb lemezéről a '90-es évek fordulójának mindkét oldaláról). A Kaiowas instrumentálisa előtt Ozzy-tribute pillanatot is kaptunk, és Derrick Green is kisegített dobokon. A vetítések nagyon érdekesek voltak, a Rootsról előkapott Attitude alatt gyökerek, a Territory alatt földgömb és háborúk, csupa kapcsolódó vizuális elem jelent meg.

A Ratamahatta alatt már kifelé készülődtem a tömegből, ám nem azelőtt, hogy megfigyeljem, micsoda dobfesztivál kerekedett a dologból, kábé tizenketten ütöttek törzsi témákat. A zárásként előadótt Roots Bloody Roots alatt meg már szorgosan vonultam a piros színpad felé, fél füllel még hallottam, ahogy belekezdenek. Azért kellett menni, mert készülődött hátul a Terrorizer. A banda több dologról is ismert, egyrészt ez Pete Sandoval eredeti zenekara (és David Vincent is részt vett a klasszikus '89-es World Downfall debütáláson). Másrészt grindcore-úttörők is, és élőben lehengerlőek, így nagyon érdekelt, hogy első kézből milyen lesz. Megdöbbentő intenzitás áradt belőlük, és a debütáló alapművet kompletten előadták a maga tizenhat számos valójában, albumsorrendben. A végére maradt még demókorszakos felevenített szám, amelyet a Darker Days Ahead örökített meg az utókornak (Crematorium), de szemléztek a többi lemezről is. Mindenki tudta viszont, hogy ez itt a grindcore születése, olyan alapvetésekkel, mint Death Shall Rise, Fear Of Napalm, Storm Of Stress és a többiek. Brian Werner énekes rendkívül szuggesztív frontembernek bizonyult, a késő éjszakában is mindenki figyelmét fenntartotta a kultikus banda. Nem játszottak „teltháznak", de aki ott volt, tudta, miről van szó, és csak ez számít.

Mivel a Wardrunát már láttam az Artmanián két éve, nem törtem magam azért a három számért, amit a bandák között elcsíphetek, így maradtam a piros színpad közelében, hogy a Marduk lezárja az idei ötnapos rockvárosi maratont. Őket láttam már vagy tíz-tizenkét éve, amikor „még nem számított", így gyakorlatilag debütáltak nálam élőben. Legendás színpadi erejük megint akcióba lépett, és a szélvészgyors, betonkeményen, súlyosan alapozó mix most sem fulladt unalomba, ahogy lemezen sem szokott. Tíz albumot is megidéztek, az egyetlen duplázó az új Memento Mori volt, és pár meglepő választáson túl azt hozták, amit az idei turné szoktatott. Ezek közé tartozott, hogy nincs Wolves (de volt Those Of The Unlight címadó), ellenben pozitívan lepett meg az Accuser/Opposer, amelyhez még a Primordial-énekes Alan Nemtheanga is színpadra lépett, akárcsak lemezen (Rom 5:12), ha már ott volt. Ezt a számot tudomásom szerint sehol nem játszották a turnén, ehhez ilyen együttállás kellett. Így ír vendégünket végül három formációban is láttam az öt nap alatt. Ezennel pedig a jövőbeli Marduk-bulik is érdekesek lesznek, mivel sokat váltakozik a szett a bandánál évről-évre, pár év múlva sanszos, hogy legalább a fele más lesz. Éjjel fél három után pedig így kell zárni egy monumentális méretű fesztivált erőtől duzzadóan, kétségeket eloszlatva.

Jövőre ugyanekkor ugyanitt? Azt hiszem, igen. Tegye fel a kezét, aki szintén jönni akar!

Fotó: Rockstadt Extreme Fest