Shock!

Ha már ilyen kegyetlenül erősen tért vissza tízéves tetszhalott állapotából az oaklandi Neurosis, úgy éreztem, meg kell ragadnom az alkalmat, hogy megemlékezzünk karrierjük legfontosabb állomásáról. A csapat a kezdet kezdetén nem is metált játszott, sokkal inkább fésületlen hardcore-t (saját bevallásuk szerint punkot), de az egyéniségnek eléggé híján voltak még a '80-as évek közepén. Bár a csapat magja szinte a legkorábbi időktől együtt volt, a különlegesre és súlyosra törekvés lassan kúszott elő belőlük. A sima hardcore-t a harmadik lemezre váltotta le valami sokkal izgalmasabb: ők sem tudták még akkor, de az 1992-es Souls At Zero korszakhatárt jelölt.

Lelassították a tempót, hegedűt, fuvolát és trombitát is használtak, időközben pedig eme hangszerek használatától függetlenül megteremtették az atmoszférikus sludge metal (egyik) első alapművét, arról a vonulatról, amelyet később a hatalmas átfedések miatt poszt-metálnak is kezdtek nevezni. A Soulst egy évvel később követte a tüskésebb, de nem kevésbé érdekes és hasonlóan előremutató Enemy Of The Sun. Stílusuk viszont a harmincéves Through Silver In Bloodra kristályosodott ki a legjobban, és minden bizonnyal ez a zenekar legfontosabb albuma. Nem mellesleg nekem is ez jelentette a belépési pontot a Neurosis világába tizenpár, majdnem húsz éve.

Mindezekkel együtt nem is feltétlen ez a legnagyobb kedvenc azóta: a már említett Soulst tartom a legelőremutatóbbnak és a legtöbb érdekes témát felvonultató anyaguknak, valamint a kettővel később készített A Sun That Never Setset (amely idén szintén jubileumot ünnepel, huszonöt évet) pedig relatív fogóssága miatt tartom (talán) minimálisan többre, mint ezt. Ezek viszont hajszálnyi különbségek, és amint a néhány héttel ezelőtt, tíz év szünet után megérkezett, új An Undying Love For A Burning World is bizonyítja, a Neurosis képes volt évtizedeken át nagyon magas színvonalat, és ami még fontosabb, egyéni hangzásképet hozni.

Mindegyik lemezük közül pedig az esszenciális Neurosis-érzést a Through Silver In Blood közvetíti a legjobban. Dave Edwardson basszer szerint is az összegző lemezük: „Az első albumunk punk lemez volt, úgyhogy amikor metált is hozzáadtunk második nekifutásra, a hardcore/punk fanok közül páran elpártoltak. Sokkolóan hatott számukra, amikor a harmadikon billentyűk és hangminták is megjelentek. Amikor az emberek azt hitték, hogy progrockot fogunk nyomatni, előjöttünk az Enemy Of The Sunnal, ami egy törzsi sludge örömünnep volt, az újon pedig minden fenti jelen van. Mindig elveszítünk valakit, de valószínű azért, mert szűk látókörűek, vagy nem az ő ízlésük. Ha valaki vehemensen ellenkezik, akkor szerencsétlen flótás biztosan falakat emel a gondolkodása köré."

A csapat alapját a kezdetektől egy szinte változatlan mag alkotta, amely eredetileg a Violent Coercion nevű hardcore csapat tagsága volt. Scott Kelly gitáros, Jason Roeder dobos és Edwardson alapították a Neurosist, 1985 decemberében Oaklandben, és crust/punkot játszottak még akkor a brit Amebix nyomán. Csatlakozott hozzájuk egy Chad Salter nevű másodgitáros, a Pain Of Mind lemezt ez a felállás készítette 1987-ben. Steve Von Till belépése '89-ben kulcsfontosságú volt, később pedig újabb dimenziók nyíltak meg Simon McIlroy billentyűs érkezésével, a vizuális oldalért teljes jogú tagként felelő Adam Kendall jelenléte pedig teljesen formabontónak számított. A '90-es években történt egy-két tagcsere, vizuális oldalon Pete Inc. került a képbe, a billentyűs színesítéseket pedig az évtized derekától a máig is a bandában szolgáló Noah Landis hozta, utóbbi épp a Through előtt szállt be a csapatba, ez volt az első felvételen ezen a nézen (ő a Tribes Of Neurottal érkezett, de erről később). Ez a Von Till / Kelly / Edwardson / Landis / Roeder felállás készítette el a Through Silvert 1995 decemberében. A szülés nem volt egyszerű: Scott Kelly akkoriban hajléktalan volt és függőségekkel is küzdött (heroinon kívül kábé mindennel: meth, fű, alkohol), míg Steve Von Till szintén útkereső időszakon ment át. Edwardson szerint az anyag egyenes folytatása volt a közelmúltnak, de lényeges új elemekkel: „A folyamat sokkal természetesebb volt, és ezt a legutóbbi lemezen kezdtük el érezni. Nem kellett agyasabbnak lenni, hanem csak érezni, hogy melyik a jó irány, és bízni a hangmérnökben." 

A lemez Billy Andersonnal készült (Sick Of It All, The Melvins, Eyehategod) a Brilliant és az A Different Fur Studiosban, San Franciscóban. Az anyag úgy is szólal meg, ahogy a tartalma elvárja: helyenként elegánsan, máshol agresszívan, a hangerővel is értő kezek játszadoztak, a csendes részeknek is megvan a miértje. Épp ezt a már többfelé is említett, nagyon jellegzetes, csak rájuk jellemzően nehézkes, de annál inkább emelkedett és magával ragadó hangzásképet nagyon kevesen tudták levenni, a kortársak közül még az elfogadással is küzdeniük kellett. Nem csoda ez, régen, a metamorfózid kezdetén (mondjuk '92 táján) a hardcore-szcéna testületileg sem értette, miért jó ez az elkínzott, lassú és súlyos zene, főleg az induláskor felvállalt, tőrőlmetszett crust/punk-csapáshoz képest. De hát aki nem gondolkozik skatulyákban, annak pontosan ez a felfogás jelenti a fő vonzerőt. Epigonnak nem nevezném ugyan a követőiket, de beszédes az is, hogy körülbelül egy évtized késéssel sikerült a Neurosis nyomdokain elindulva a svéd Cult Of Lunának és a honfitárs Isisnek valami hasonló minőséggel előrukkolnia Neurosis-hatásokat sem titkoló stílusban, de a jobbára doom vonalon alkotó, szintén amerikai YOB vagy a belga Amenra is kölcsönzött még ebből a felfogásból.

Bizonyára létezik még pár underground csapat, akire hatottak, de a Neurosis azóta sem lett tömegbanda meg túl könnyen koppintható sem. Hiába nagy a hatása, és még annál is nagyobb az underground respektje, attól még bizonyosság: a Neurosis a kevesek zenéje maradt, időskorukra sem lettek sztárok, nem adnak el lemezszázezreket, koncertjeik nem töltenek meg arénákat, de belőlük csak egy van, a Through Silver In Blood pedig albumként is párját ritkítja, mivel összegzi az idők során felszedegetett erényeket, és egy méretes dózis kísérletezős szellemiséggel tromfol rá az addigiakra is. Steve Von Till mindig is egy örökös fejlődési folyamatként látta az egészet, és a kor megmondóembereit is kiosztotta, főleg a hardcore-arcokat: „Furcsa, mert amikor elkezdtük, hárman voltunk, és hangos zenét játszottunk. A szomorú dolog a MaximumRockNRolllal, hogy elkezdtek kategóriákban gondolkozni. Nekem a punkság belülről fakad, és a fogalom folyamatosan változik. Manapság mindenki azt mondja, hogy a Green Day meg a Rancid punk. Azt is mondják, Jello nem punk, mert dolgozott Mojo Nixonnal, de amikor ilyeneket kezdesz mondani, az már csak egy zenei képlet – ez az egész nem erről szól! A punk életmód és az ellenállás zenéje, ha engem kérdezel. Nem panaszkodom, mert független banda vagyunk, és az voltunk tíz éve is."

A lemez 1996. április 2-án látta meg a napvilágot a Relapse-nél, amely az akkoriban (is) az extrém metált annak szokatlan oldaláról megfogó bandák gyűjtőhelye volt (Amorphis, Incantation, Deceased..., Brutal Truth). A Through Silver In Blood a Neurosis debütálását jelentette a nagyobb terjesztést biztosítani tudó kiadónál, de az is beszédes, ahogy Jello Biafra Alternative Tentacles kiadójától odaigazoltak: az alternatív zenére, punkra és hardcore-ra szakosodott cégnél dolgozott többek között a Dead Kennedys, a NoMeansNo, de még a Lard is (ki emlékszik még erre a Jello Biafra- és Al Jourgensen-féle projektre?). Nekünk fontos szál, hogy e kiadónak hála kapott nemzetközi terjesztést a Vágtázó Halottkémek alapművei közül A világösztön kiugrasztása és A semmi kapuin dörömbölve is, sőt, utóbbi teljes értékű kiadást is. A Neurosis is innen ismerte a kultikus magyar legendát. A kiadóváltást nem előzte meg feszültség, a csapat egyszerűen úgy érezte, hogy kinőtte a régi otthonát Steve szerint: „Jó érzés. Úgy éreztük, hogy lépni kell. Alaposabb terjesztést akartunk, tényleg. Akartuk, hogy érezzük a támogatást. A Relapse-es arcok lazák, egyidősek velünk, és nagyon lelkesek. Erre volt szükségünk." Hasonlóan érezte Dave is: „Eredetileg a Tribes Of Neurot mellékprojektünkhöz kerestünk kiadót, és ők mutattak érdeklődést elsőnek, így őket választottuk. Nagyon értékeltük, hogy mennyire megmozgatta őket a Neurot, nagyobb promót csináltak neki, mint az előző kiadónk a Neurosis albumoknak, és bandaként növekednünk kellett. Az Alternative Tentacles nagyszerű kiadó, keményen dolgoznak, de nem akarnak feltétlenül versenyképesek lenni, és nem is kell annak lenniük. Ők ezt csinálják, segítettek nekünk, meg is vagyunk elégedve, de a túléléshez növekedés kell, és úgy tűnik jónak, hogy növekedés közben függetlenek maradjunk. Amikor a Relapse-hez szerződtünk, a lelkesedésük tapintható volt, és azonnal top prioritásként kezeltek minket. Sokat jelentett nekünk."

A csapat punk gyökerei zeneileg tényleg alig hallhatóak már, formabontó, különleges szellemiség köszön vissza a '96-os szerzeményekben. Ezt a banda egyik vezéregyénisége, Von Till is így látta: „Mindig is nagyon radikálisak és különbözőek voltunk, úgyhogy rájöttünk, hogy egy bizonyos közönségnek ez nagyon vonzó. A zene feladata, hogy kapukat nyisson ki, stílustól függetlenül." Viszont a fiatalon még hardcore-ért vaduló gyerekek lelkesedését felváltotta valami más, ami érettebb, átgondoltabb volt: „Ilyen mikor fiatal és hülye vagy. Miről fogsz beszélni 17 évesen, élettapasztalat nélkül? Akármi lenne a nézőpontod, haragvó hormonok, tesztoszteron és bekategorizálhatatlan düh irányít, mérsékelt mennyiségű intellektussal, és a hangszerekhez való hozzáállásod is primitív. Mondhatnám, hogy ősemberek voltunk gitárokkal, de azért remélem, kicsi megmaradt ebből mostanra is, és nem veszítettük el teljesen. Kell egy bizonyos primitivitás, valami ősemberszerű az agresszivitásba... valami kibaszott rock'n'roll. Mondhatod, hogy hardcore vagy punk voltunk – szerintem inkább második –, vagy harmadik hullámos punk voltunk, de minden a Stoogesban gyökerezik. Kibaszott rock, nem? Saját magunkat fejlesztettük, de úgy gondoltuk, hogy a korlátoltságunkból előnyt lehet kovácsolni. Mindennek az eredetét milyen lehet? Hogy hangzik, milyen lehet mindennek a vége? Hogyan önthetjük zenébe a saját ellentmondásos gondolatainkat? Hogyan szólal meg, ha átgondoljuk a természettel való kapcsolatunkat? Milyen a háború hangja? Milyen a béke hangja? Milyen a terror hangja? Milyen a felvilágosodásé? Milyen lesz ezeknek a keveréke, ha egybeöntjük egy hanglevesbe? Ezt próbáltuk meg felfedezni."

 A zenészek gyakran túl kevésbé tudják magukat jellemezni, de Steve Von Tillnek itt sikerült. Nyilvánvalóan pontosan tudták, hogy mivel jár az ilyen kompromisszummentes hozzáállás a kapuőrökkel telített hardcore-színtéren, de természetesen a metálvilág sem várta őket tárt karokkal: „A metálszíntér a '90-es évek végéig nem fogadott be minket. Szóval igen, elidegenedtünk a hardcore-tól, túl agresszívak voltunk a gótoknak, túl furcsák a metálosoknak. Úgy gondoltunk, hogy lenne átfedés az indusztriális zene második hullámával: Ministry, Skinny Puppy, ilyenekkel. De valójában nem illettünk sehova. Aztán elkezdtük megtalálni a saját embereinket." A banda zenéhez való hozzáállását az is bizonyítja, hogy pont a underground sikerek kapujában fújtak takarodót. A kevesebb turnézás kevesebb felhajtással is járt, ezt a döntést a Times Of Grace után hozták meg, miután egy hosszú körút után elegük lett a turnézás kiszámíthatatlanságából és az egyensúly megborulásából. Kelly: „Olyan ez, mint a taposómalom: a kibaszott zeneipar gépezete. Csapdában éreztük magunkat. Vagy az lesz, hogy beállunk a ciklusba, hogy írunk egy lemezt, felvesszük, turnézunk két évig, aztán megint ugyanez, bla-bla-bla, amit sokan csinálnak. De mi nem akartuk, mert hozzánk sosem illett." A banda fő figurái közül Steve Von Till egybéként civilben tanár volt Idahóban, Kelly pedig színházi alkalmazott Oregonban.

A borítót is a banda „csináld magad" hozzáállása eredményezte. Az akkor még gyerekcipőben járó számítógépes képmanipuláció hajnalán Steve emlékei szerint egy Mac számítógépen készült, képek sorozatos szkennelésével és az ezzel járó játszogatással. Minden képhez külön meghajtót használtak, a multimédiás alkotást viszont maximumra járatták egy 40 megabájtos, százdolláros SyQuest meghajtóval. Harminc éve még más idők jártak, ebből is láthatjuk. Így vagy úgy, a vizuális keretet sikerült megteremteni, és a zene kisugárzásához és szövegi tartalmához is passzintani. A kollázson kígyók, vér és egy lezárt szemű arc látható, a szürkés-feketés tónus is illik a komor hangulatú zenéhez.

Az albumot a címadó nyitja, a Through Silver In Blood bemutatót ad, hogy nagyjából miről is szól a megújult Neurosis: hipnotikusan pulzáló dobolásból bontakozik ki a kevés szöveggel (az is kiakadt ordítás) operáló lassú, nyugtalanító zene. Az összhatás elérésében a fenyegető sludge-riffek is főszerepet játszanak, de Landis sípoló szintije is segít a zavar kialakításában. A fenyegető hangulat nem véletlen: a 12 perces monstrum a nukleáris háborúról és annak megnyerhetetlen mivoltáról szól. Von Till, Kelly és Edwardson is vokálozik benne, a hárompólusú ének nem is annyira feltűnő, mivel hasonló orgánumokról beszélünk, később a lemezen ez lesz a megszokott szereposztás alapjáraton is. Landis furcsa, disszonáns billentyűs alapja nem hogy dallamosságot nem hoz, hanem a hideg tónus egyenesen extra, földöntúli hangulatot kölcsönöz a zenének. Felrémlik a lehetséges kapcsolat a Skinny Puppyval is, az indusztriális csapattal, amellyel sorsközösséget láttak a korai időkben is. „When the fallout comes, he is fire."

Az idegtépő nem-dalok rendesen próbára teszik a hallgatót, ezekből az első a Rehumanize kétperces hangkollázsa, hírekből, mindenféle előadók beszédeiből összeollózott átkötő ez az old-school sludge-ot rejtő Eye előtt. A Down, C.O.C., Crowbar és Eyehategod felől érkezőknek ez tűnik a megfoghatóbb számnak, sőt, mindenféle forradalmak ide vagy oda, az egyik legjobbnak is. Apró csavar, hogy a torzított robotikus vokál az ehhez képest pár éve szenzációsat dobbantó Cynicet juttatja eszembe pár pillanatig. Még egy rövid, kaotikus szólóféleséget is elsütnek, pedig ilyen hívságokra nem nagyon kapható a Neurosis legénysége alapesetben. A mázsás súlyú riffelés a letagadhatatlan hatás Black Sabbathnak vagy egyéb legendáknak is becsületére vált volna, például a birminghamiek spirituális gyermekeinek New Orleansban. Vaddisznó erejével megdörrenő fajsúlyos tétel ez, kár is, hogy kevés ilyen direkt nótát írták a későbbiekben, pár még elfért volna. A folyamatosan lassuló és becsavarodó téma így is klasszikus Neurosis, később talán csak az Electric Wizard tudott ilyen súllyal megszólalni – ez is jelzésértékű. Olyan vaskos a basszusjelenlét benne és annyi a szenny, hogy ha autóban hallgatod, másnap mehetsz is olajcserére.

A Purify a címadó mellett a legkifejtősebb innen, elvont szövegű, 12 perces monolit. Csendesebb hangot üt meg az elején, de épp ezért is nehezebb belekapaszkodni. Kevés hanggal játszott, végletekig lecsupaszított zene ez, később egy nem sokkal élénkebb, betegítően lelassított sludge riff veszi át a főszerepet. A három frontember váltott, vagy sokszor páronként elkövetett törzsi üvöltésekből álló éneke sem teszi emészthetőbbé a kakofóniát. A szinti itt sem hoz semmilyen feloldozást, de tanultunk a leckéből, és már nem is várjuk. A szöveg filozofikus, az ember esendőségét boncolgatja, az isteni szikra nem rángatja ki az embert az alantasságból, és Einstein rémképe is felsejlik, aki szerint a negyedik világháborút kövekkel és botokkal vívjuk majd („Fall back to stone / Fall back to spear"). Nem szívderítő téma ez sem, de hát a lemez egyik témája a nukleáris megsemmisülés, a hangvételnek ilyennek kell lennie. John Goff skótdudás dallama nagyon meglepő a végén.

Ha van a korai Neurosisnak slágere, minden bizonnyal a Locust Star az. Ezt a sejtelmesen építkező, sötét számot még meg is klipesítették akkoriban, a tördelt ritmus megágyaz az ismét példaértékűen alkalmazott törzsi ordításoknak, a refrén (ritkaság náluk az ilyesmi, akárcsak a gitárszóló) pedig egyike a nagyon kevés vokálisan is kimondottan fogós Neurosis-pillanatnak: „Star – reign down / On you" – koncerteken is biztos sarokpont volt ez innentől éveken keresztül, még úgy is, hogy több későbbi turnén felvállalt döntésként mégsem játszották. Nem sokban tér el ez sem az átlag Neurosis-szerzeményektől, ám ennyit jelent egy minimális fogósság, no meg persze a promóció. Még EP-címadó is lett belőle, ezen mindenféle editelt verziók mellett a csapat ambient ikertesójának (alteregót is lehetne mondani), a Tribes Of Neurotnak is helyet kapott egy száma. Erről a Tribes Of Neurotról mondták akkoriban egyébként, hogy ez a zenekar másik oldala, és ha egyidőben játsszuk le a Neurosisszal a Neurot-anyagot, akkor egy teljesen új zene alakul ki a hangzás két feléből. Nehéz. Én ilyen elvetemült kísérletre még nem adtam a fejem, de egyszer ki tudja.

A relatíve tempós Locust Star után az elgyötört Strength Of Fates következik, itt is tetten érhető Landis masszív ténykedése, bár sehol nem igazán hivalkodó, amit csinál, ez persze a banda teljes tagságára és az életműre is igaz. A kesergést a végén váltja fel egy felkavaró sludge-riff, Roeder pörgetései jellegzetesen neurosisosak (nagy kedvenc, amit Roeder csinál egyébként), ez viszont a csapat egyik legnehezebben megfogható száma. Sokak bicskája fog ebbe beletörni, az ismerkedést semmiképpen nem ezzel kell kezdeni. Zúgni fog a fejed tőle. Nehogy valami egyszerű (vagy egyértelmű) dolgunk legyen (tudjuk azért, hogy nem lesz), a Become The Ocean hangkollázsa sem rángat ki a káoszból, a vérkomoly tévéhíradós hangok csak fokozzák a nyugtalanságot, de e nem-számok nélkül azért alapjában véve én meglettem volna. Ez akkor is így van, ha tulajdonképpen érzem meg értem a szerepüket. Olyan érzésem van, mint amikor a Tool szándékosan borzolja a hallgatók idegeit mindenféle beteg (és néha túl hosszú) átkötőkkel. Hosszú idő óta az Aeonban találkozunk újra dallamokkal. Halk, távolról beszűrődő hatású szintis klimpírozás alapoz meg egy újabb, 11 percet is meghaladó monstrumnak. A szinti a Dead Can Dance-re is hasonlít, minimum távoli rokona, míg a középrész bedurvul és jellegzetes sludge-Neurosis módra súlyosodik be. Ahogy fokozzák a feszültséget a végén szintivel meg hipnotikus dobokkal, az valóban monumentális.

Az előző számok szintézise az Enclosure In Flame, merőben újat nem hoz, nekem sem favorit ez. Hasonló a szerkezete, mint az eddigieknek. Van hivatalos szövege, de az ének ezt nem követi, afféle kivehetetlen vokálozás ez is, amolyan Converge – Jane Doe módon nem a hivatalos sorokat éneklik benne. Nem is Dead Can Dance-féle glosszolália, ilyen éteri dallamokra nem is lehet itt számítani, mint az angol-ausztrál darkwave-legendánál, itt a disszonancia játssza a főszerepet. Még mindig kifacsart, lélekölő, súlyos sludge metal ez, persze atmoszférikusan, másképp játszva, de a meglehetősen horzsoló fogalmazásmód stimmel. Jócskán a felén túl megérkezik egy klasszikus Neurosis-sludge téma is, óriási terhet cipel a vállán ez a masszív monolit is. 67 megterhelő perc után térünk nyugovóra, de minden nehézsége ellenére meghálálja a türelmet ez a furcsa lemez.

A csapat zenéje érdekes kinyilatkoztatásokat szült, Steve Albini, az alternatív színtér jelentős gitárosa (Big Black, Rapeman, Shellac) és ünnepelt producer/hangmérnöke (PJ Harvey, Nirvana, Pixies, Manic Street Preachers) már ekkoriban is nagy tisztelőjük volt, sokszor méltatta őket. Ilyen, amikor valaki a kezdetektől fogva érti, miről van szó: „Olyan srácok voltak, akik szerették a metalt és a crustos cuccokat, követték a múzsájukat, és feltaláltak egy korrodált és haragvó pszichedelikus hard rockot apokaliptikus pillanatokkal. Kitárják az őrület kapuit és benéznek rajta. És hollók." Kim Thayil (Soundgarden) is szokatlan meglátásokkal rukkolt elő a Through Silver In Bloodról: „Olyan, mintha egy Windham Hill-lemez találkozna a Swansszel és Lou Reed Metal Machine Musicjával." A már említett Swans nem is rossz tipp. Épp a Swans egykori énekesője, Jarboe (később dolgozott is együtt vele a Neurosis) mondta róluk, hogy „hajnal a fekete erdőben, újjászületés az apokalipszisből", de talán a legtömörebben maga Steve Von Till fogalmazott a lemezről: „kibaszott vonatút a pokolba." Szó szerint így volt, és mindez a készítés körülményeire is igaz, miután például a születő Ozzfesten vállaltak egy második színpados fellépést, de a személyi problémák miatt nem voltak felkészülve az élő fellépések okozta nehézségekre. Steve: „Rátaláltunk egy elég sötét és agresszív, katartikus hangzásvilágra, de nem volt közönségünk, úgyhogy szétturnéztuk a seggünket is. A zenét fizikailag és lelkileg is megterhelő volt eljátszani. Megtanultuk a leckét jó korán, hogy ide százszázalékos őszinteség és intenzitás kell, másképp hamisnak tűnik, és nem önazonos. Meg kellett testesítenünk a zene szellemét, és a testi-lelki egyensúlyunk is kárát látta."

Vagyis a banda is idejekorán felismerte, hogy ez a cucc nem játék, és nagy dózisban problémás is lehet. Viszont végül mindent túléltek, Roeder és Edwardson az őstagok közül még mindig itt van, gyakorlatilag annak számít ma már Von Till és Landis is, egyedül Scott Kelly cserélődött le, az okok ismertek, én meg úgy érzem, nem tartozik a lemez méltatásához ez az irány. Von Till mellett a másik lehető legneurosisosabb kinyilatkoztatás Dave Edwardsoné a csapat élő energiájáról: „Ránk nem lehet legyinteni, mert minden este száz százalékot adunk, akkor is, ha nincs ott senki, mert a zenét így kell előadni. A zenének át kell vennie a hatalmat a test fölött. Ha kiegészíted ezt a villogó fényekkel és hipnotikus vizuális tartalommal, az segít. Becsukhatod a szemedet és hallgathatod, vagy nézheted a színpadot, vagy fölénk is nézhetsz. Nem számít, melyik perspektívát választod, a hatás lenyűgöző lesz. Akkor is, ha nem tetszik a zene: legalább nagyon fog idegesíteni. Igyekszünk megfogni egy bizonyos hangulatot. Minden alkalommal."

A Neurosist aki hallotta, egészen biztosan nem felejti el, milyen volt. És ez nemcsak az élő fellépéseikre érvényes, hanem szinte bármelyik stúdiós művükre is. A Through Silver In Bloodra mindenképpen.