Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nile: Vile Nilotic Rites

nile_cTizennégy évvel a zenei brutalitás egyik mesterműveként számon tartott Annihilation Of The Wicked után lemezkészítő felállását tekintve is ismét négytagú lett a Nile. Ez így önmagában talán nem valami egetrengető hír, főleg, hogy a márkanév a kezdetektől Karl Sanderst takarta, ő a fém, a jelzés és a patina is egyben. Néha azért a főnök engedélyezett egy kis kreatívkodást a társainak is, de lényegében a Nile mindig is Sanders agymenésének számított. Azonban az utóbbi lemezeken a George Kollias / Dallas Toler-Wade páros is mindinkább kezdett előlépni hűséges ipari munkás státuszból a sokkal barátságosabban csengő szerzőtárs kategóriájába, ami előbb jobbnál jobb, majd utóbb érezhetően gyengébb albumokat szült. Toler-Wade végül dobbantott, helyére pedig Sanders egyszerre két új muzsikust is bérelt magának. Sőt, elmondása szerint rögtön oda is engedte a két nebulót a kondérhoz, hadd szórjanak kedvükre fűszert meg egyéb hozzávalót a rotyogó bográcsba.

Néha egész jól működik a kollektív alkotói demokrácia, de a Nile annyira egy bizonyos tematikára épülő zenekar, mind dizájnban, mind zenében, hogy tényleg csak úgy képzelhető el működőképes produkcióként, ha minden tag tökéletesen ugyanazon a hullámhosszon üzemel. És ehhez nem elég a death metal szeretete, valamint a magasszintű hangszeres tudás. Sandersnek van egy jellegzetes stílusa, ami mélyen a közel-keleti, főként egyiptomi és észak-afrikai zenékből táplálkozik, kezdettől ez határozza meg a Nile-t, és mi ezért szeretjük őket. Na és azért is, mert ezt a hangulatot ilyen intenzitással és masszív komplexitással más zenekartól nem hallani. Vagy ha mégis, ott csak jobban sikerült másolatról beszélhetünk.

megjelenés:
2019
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

És pontosan ez a problémám az új lemezzel. A Vile Nilotic Rites számomra igencsak egy ilyen pofás kópiabanda benyomását kelti. Nem tudom, mi ennek az oka, de több olyan témát, illetve irányt is ki vélek hallani a lemez dalaiból, amelyeken nem érzem a markáns Nile-stílust, Sanders zsenijét, van viszont számos egyéb, jóval szokványosabb megoldás és téma. A gondok egyébként már a hangzással kezdődnek. Az új album hangkaraktere, főként gitárok terén, leginkább talán az At The Gate Of Sethuéra hajaz, vagyis erőtlen, olcsó hatású, hiányzik belőle az a falszerű, úthenger-jellegű brutalitás, ami a legtöbb Nile-albumra jellemző. Talán furcsának tűnhet, de emiatt (is) ezt a lemezt volt a legkönnyebb kiismernem a Nile repertoárjából. Korábban egy-egy Nile-mű olyan élményt adott, mint beletrappolni egy sűrű meteoritzivatarba: minden lépésért meg kellett küzdeni, viszont ettől csak még értékesebbé vált a felfedezés, és hát egy Black Seeds Of Vengeance-en vagy egy Those Whom The Gods Detesten volt is mit felfedezni. A Vile Nilotic Rites már csak meteorszállingózás: az alázuhanó lángoló szikladarabokat könnyű kikerülni, a ritkásan hulló lángcsóváktól könnyedén belátni a kietlen tájat, alig van rejtély, ismeretlen szeglet, így izgalom sincs.

Az a helyzet, hogy a hangzás még nem is volna annyira nagy gond, ha a témák, riffek nagyrésze nem lenne annyira arctalan, és ez bizony nálam még tovább erősíti az ál-Nile jelleget. A nyitó Long Shadows Of Dread még a jobb szerzemények sorához csapható, hangulatos, masszív darab. Aztán az arc elhalványul a folytatásban. A The Oxford Handbook Of Savage Genocidal Warfare-t meglepően jellegtelennek találtam: ha nem tudnám, hogy ez itt a Nile, tán rá sem jövök, és valami épp futó tucatdeath-brigádra tippeltem volna. És itt nem arról van szó, hogy a csapat megújult, és húzott egy váratlant. A dal, bár jó, mégsem üti meg nálam a Nile-szintet, túl sótlan. A címadónál valamennyire javul a helyzet, de ez meg mintha a megfáradás jeleit mutatná, nem is igen tart sehová, a végére szétesik kicsit, mintha a csapat nem tudta volna pontosan, hogyan zárja le rendesen.

De hogy ne csak fanyalogjak: a That Which is Forbidden pofátlanul fogós főriffjével hengerel, ügyes témahalmozásával és tempóváltásaival végre felráz az egykedvűségből. Csakhogy ilyen pillanatokból keveset találni. A Snake Pit Mating Frenzy villámtámadása is hatásos, mint ahogy a majd' 9 perces, a Godzilla főcímzenéjének variációjával indító Seven Horns Of Warban is akadnak bitang jó ötletek, bár a hosszát nem látom indokoltnak. Máskülönben meg ha a pőre hangszeres teljesítményeket nézzük, ez még mindig csúcsliga. Kollias most is egy százkarú természeti erő, és az új emberek, Brad Parris basszer és Brian Kingsland gitáros is eleresztik hörgésorkánjukat Sanders mellett, ezzel olyan fajta változatosságot hozva a vokálmunka terén, amely mind a mai napid ritka a zsánerben. De sajnos akkor is kevés érdekes témát találok, nincs elég merész ötletesség, olyan csavarok, amik mondjuk az Ithyphallicra vagy az említett Those Whom The Gods Detestre voltak jellemzők. Még azt a nyers őserőt sem találom a friss műben, amely csaknem szétvetette a legendás debütöt vagy az In Their Darkened Shrinest. Viszont még mindig ez a legjobb Nile-kópia, amit eddig hallottam.

Nálam a Nile eddigi mélypontját az At The Gate Of Sethu jelentette, persze szigorúan csak a csapat karrierjét nézve. Jó lemez az is, de keveselltem a kiemelkedő dalokat. A Vile Nilotic Rites egyelőre minőségben szerintem azzal a lemezzel mutat rokonságot, csakhogy összességében a szerzemények kevésbé tűnnek karakteresnek, mint a Sethun. Nem tudom, Sanders részéről fogyott ki a muníció, vagy a nagy alkotói demokratizálódás sült el balul, de egy-két daltól eltekintve nálam aligha fog gyakran előkerülni ez az album. Azért a szimpátiám továbbra is töretlen a zenekar iránt, így képtelen vagyok pontozásban hetes alá süllyedni.

 

Hozzászólások 

 
#11 Thasaidon 2019-12-03 20:40
Idézet - Gyuszi:
Csinálhatnák azt is, hogy komplett lemezeket tolnának végig koncerteken. Mondjuk egyik bulin mehetne az Amongst..., a másikon a Black Seeds...., estébé.


Ez milyen ötlet már, a Shrines-Annihilation-Ithyphallic koncerteken egy merő kéjgörcs lenne az arcom. :-D
Idézet
 
 
#10 Gyuszi 2019-12-02 17:14
Csinálhatnák azt is, hogy komplett lemezeket tolnának végig koncerteken. Mondjuk egyik bulin mehetne az Amongst..., a másikon a Black Seeds...., estébé.
Idézet
 
 
#9 SiriKeeton 2019-12-02 14:34
Most nézem, az előző alatt micsoda vita ment arról, hogy vajon a Melechesh lemezéhez képest hogy szól a Nile.
Idézet
 
 
#8 SiriKeeton 2019-12-02 14:19
Szerintem nagyon jó ez a kritika, mert így nem túlzott várakozásokkal ülök le meghallgatni, és ha mégis jó, akkor kellemes meglepetés, ha meg nem, akkor meg már nem ér csalódás.

Amúgy számomra azért nem drasztikusan rosszabb az utolsó két lemez, mint a korábbiak, főleg a What Should Not Be Unearthed elég jó nálam.
Idézet
 
 
#7 Thasaidon 2019-11-29 16:02
Idézet - redriot:
Az Annihilationről és a TWTGD-ről kb. mindig ugyanazt a két dalt játsszák, pedig azokról a lemezekről kb. jöhetne bármi, nincs rajtuk egy perc töltelék sem.


Ahogy mondod. Szerintem a Shrinesról és az Ithyphallicról sem tudnának nagyon hibázni egy bármivel (mármint ami nem Sarcophagus :-) ). Az Eat of the Deadtől pedig örömkönnyek gyűlnének a szememben. :-D
Idézet
 
 
#6 redriot 2019-11-29 06:33
Idézet - Thasaidon:
Idézet - redriot:
Régebben volt fent a zenekar honlapján egy felirat, hogy "The Iron Maiden of death metal". Elég találó a párhuzam azt hiszem.


Nahát, és ezt a banda írta saját magáról? Mert ez a megállapítás a koncertek dallistájának az összeállítása tekintetében is maximálisan helytálló. :-) Eléggé kiszámítható, hogy melyik lemezről mit játszanak.


Szerintem inkább valami cikkből lehetett idézet, de kint volt a nyitóoldalon még pár éve. Amúgy való igaz, jobban is variálhatnák a setlistet. Az Annihilationről és a TWTGD-ről kb. mindig ugyanazt a két dalt játsszák, pedig azokról a lemezekről kb. jöhetne bármi, nincs rajtuk egy perc töltelék sem.
Idézet
 
 
#5 Thasaidon 2019-11-29 01:31
Idézet - redriot:
Régebben volt fent a zenekar honlapján egy felirat, hogy "The Iron Maiden of death metal". Elég találó a párhuzam azt hiszem.


Nahát, és ezt a banda írta saját magáról? Mert ez a megállapítás a koncertek dallistájának az összeállítása tekintetében is maximálisan helytálló. :-) Eléggé kiszámítható, hogy melyik lemezről mit játszanak.
Idézet
 
 
#4 Cogliostro 2019-11-28 15:35
Nem értek egyet azzal, hogy a What Should Not Be Unearthed sótlan és ötlettelen, én azt szanaszét hallgattam, szerintem tele van kiemelkedő dalokkal, elég ha a Liber Stellae Rubeae kegyetlen láncfűrész riffjeit vagy az In The Name Of Amun brutálisan zseniális szólóját nézzük, de hatalmas kedvencem az albumról a zárótétel, a To Walk Forth from Flames Unscathed, elképesztő témája van.

A mostani lemeznél sajnos én is ugyanazt érzem, amit a cikkszerző. Jópárszor lement már az album, de olykor azt veszem észre, hogy ásítozom. A hangzás valóban nagyon szabvány, snassz, Karl túl tiszta soundot akart és kicsit átesett a ló másik oldalára. A banda rajongójaként persze ezt is hallgatni fogom, de a szívem még mindig az Annihilation lemezre dobban meg.
Idézet
 
 
#3 redriot 2019-11-27 15:56
Kb. egyetértek a kritikával. A lemez jó de pár hónap múlva már nem ezt fogom elővenni ha egy kis Nile-t akarok hallgatni.

Régebben volt fent a zenekar honlapján egy felirat, hogy "The Iron Maiden of death metal". Elég találó a párhuzam azt hiszem. Egyrészt a nagyívű, epikus dalok ugyanúgy jellemzőek a Nile-ra mint a Harrisékre, de az is igaz hogy az aranykor után (82-88) a Maiden sem találta fel a spanyolviaszt és bár korrekt lemezeket alkottak a későbbiekben is, azért már nem tartoznak az alapmű kategóriába.

Ugyanez van a Nile-nál: a "Those Whom The Gods Detest" kb. az ő Seventh Son-uk. A csúcs, amit ebből a témából ki lehet hozni. Nekem még a Sethu is tetszett, mert egy nagyon kísérletező lemez volt.

Talán a Sethu relatív sikertelensége vitte rá Karl-t hogy az Unearthed-en és az új lemez már eléggé biztonsági játék jellegű. :/


Az új tagokról. Nehéz. Nem tudnék belekötni a produkcióba, hallani ahogy odateszik magukat rendesen. A zenéből, a dalokból viszont hiányzik valami extra, ami lehet hogy Dallas távozása miatt van. Nem tudom jól megfogalmazni, de valahogy nincs olyan mélysége az anyagnak mint mondjuk a Those Whom-nak volt. :/

(csak így csendben érdeklődnék: Unfathomable Ruination kritika készül esetleg?)
Idézet
 
 
#2 uriel 2019-11-27 10:01
Kedves Zoltán!
Köszönjük a kritikát! Annyi kiegészítést szeretnék még hozzátenni, hogy a Seven Horns of War hatodik percében felbukkan a The Lord Of The Rings Isengard témája is, így a Godzilla idézet szerencsére nincsen egyedül. :) Úgy gondolom, hogy ezen a tényen ugyan lehetne fanyalogni, de mivel annyira jól passzolnak ezek a kis nyúlások a dalba, tulajdonképpen lényegtelen, hogy honnan merítették az inspirációt. Számomra mindenképpen kellemesebb élmény az At The Gate Of Sethu-nál, akárcsak a What Should Not Be Unearthednél,
Ez a 7/10 szerintem maximálisan reális. Ugyan ez a lemez sok ilyen jellegű death metalt játszó banda számára elérhetetlen nívót képvisel, a Nile mércéjéhez állítva azonban a kevésbé zseniális albumok sorát gyarapítja. Legalábbis számomra.
Idézet
 
 
#1 Thasaidon 2019-11-27 08:40
"Toler-Wade végül dobbantott, helyére pedig Sanders egyszerre két új muzsikust is bérelt magának."

Ki az a kettő? Brian Kingsland jött Dallas után, Brad Parris már korábban is megvolt, emlékeim szerint a 2015-ös koncerten már ő játszott (de amúgy a basszeros mindig elég ingatag pozíció volt a Nile-ban), aztán ott van még Kollias meg Sanders, és ki is jön a négy.

Egyébként első hallgatásra nekem is kissé sótlannak tűnt a lemez, noha számomra a címadó és a Long Shadows of Dread a legjobb pillanatok. A kevés kiemelkedő pillanat viszont már a What Should Not Be Unearthedben is zavart, igaz, az a lemez legalább legyalulja az ember arcát a hangzásával.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.