Shock!

Gondban voltam az új Mammoth-lemezzel. Illetve azt gondoltam. Nem azért született lassan ez a cikk, mert nem tetszett, amit hallottam, és nem is azért, mert nem tudtam, mit mondjak róla. Egyszerűen mindig úgy alakult, hogy valami fontosabb (és fémesebb) újkori lemeznek ugrottam neki, erre a slágercsokorra meg nem maradt kapacitás. Szerencsére a hallgatási ciklusaim nem függnek össze a cikkírási hajlandósággal, lehetett ezt a lemezt nyomatni keléshez-fekvéshez, városban mászkáláshoz, vezetéshez, házimunkához, minden napszaknak és élethelyzetnek megfelel, és meg is hálálta a bizalmat, mert kellően fogós ahhoz, hogy a bőröm alá másszon. 

Nem tudtam mire vélni a címet, túl végletes ez így A Végnek, nem lezárása semminek, Wolfie is fiatal gyerek még, remélhetőleg évtizedek állnak még előtte. Mindössze annyit jelez, hogy korszakhatárhoz érkeztünk. A fentiek egyenesen következnek abból is, hogy általában is szeretni szoktam az ilyen slágeres, rádiós potenciállal is több mint flörtölő amerikai hard rockot. Wolfie ráadásul még azt a csapdát is ki akarta kerülni innentől, hogy a neve adja el a lemezt a széles néptömegeknek. Okos srác ez, megtanulta gyorsan, hogy a mai showbiz világában hiába hívnak Van Halennek, ez nem garancia semmire, így a második album óta nem is erőlteti a WVH monogramot már. Becsülendő, hogy nem a nevéből akar megélni, a promóciós munkát is szépen felépítették.

A cucc színvonalát szintén növeli, hogy dalokat most is egyedül rakta össze Wolfie, minden hangszerért saját maga felelt, ez egy ilyen muzikális családban lassan elvárás. Ezen a lemezen is minden hangszert ő kezel, ami ultraritka hard rockban, inkább zord, északi gyökerű extrém metálban szokás az ilyesmi. Logikus azért: gyerekkorában először dobolni tanult, az apja csapatában ugye basszusozott a kései érában, gitározni meg muszáj tudnia Eddie Van Halen fiának. Érdekes látni egyes klipekben is a négy különböző szerepet játszó címszereplőt, ez garantáltan nem elcsépelt húzás (még). Fapadosságnak sincs nyoma zeneileg sem, egyik hangszer sem kelt amatőr benyomást, pár alapvetően ez a zene nem a villantásokról szól amúgysem. A sárga alapon égő piros emberszerűség rögtön kortárs ötlet, a borítót Moon Patrol készített, főhősünk pedig annyira szereti ezt a vizuális világot, hogy még a turnéplakát is ennek egy variációja.

Zeneileg pedig maradjunk annyiban, hogy ez egy poszt-grunge-tól sem mentes modern amerikai hard rock album. Ha ezt szereted, jó, ha nem, akkor viszont szögezzük le előre: itt nincs sötétség, és a progos megoldások sincsenek túlsúlyban. Nem tapossák szét a kétlágbépget sem, az ilyesmit nem itt kell keresni, ahogy a vendégvokálos csajokat sem. Groove-okra épülő, teljesen közérthető, ugyanakkor kortárs hard rock ez többek között a Foo Fighters nyomdokain (One Of A Kind, Same Old Song). Persze nemcsak ilyesmikből áll, a címadó elején a szóló olyasmi, mint amit Nuno Bettencourt csinált az Extreme-ben harmincöt éve (He-Man Woman Hater). Itt némileg farkába harap a kígyó (Nuno maga is Van Halen-tanítvány), a riffelés és a tempó azonban már sokkal korszerűbb. De van slap-basszusos kiállás is benne. Ennek és a Same Old Songnak a klipje kicsit Steve Vai The Audience Is Listening-jellegű poénjára utal, összefüggő történettel. Vizuális meglepetést is kapunk, és nem a vámpírokra vagy vérfarkasokra gondolok, ezek amúgy mintha az Elm utcából jöttek volna.

Pár nóta funkosabb beütésű Alter Bridge is lehetne, az éneket is beleértve (The Spell). Wolfie barátunk ebben sem vall szégyent, tök jól hoz nem pofonegyszerű énektémákat is. Az ilyen Alter Bridge-es áthallásoknak is megvan a maga oka: Wolfie játszott Mark Tremonti bandájában is, a Van Halen és a Mammoth közötti időszakban. Az igazat megvallva a klipes I Really Wanna is lehetne funkos Alter Bridge, de itt elsőre szembeszökött egy látszólagos vulgaritás („Oooh, I really wanna fuck with you") – azt gondoltam volna, hogy ezt nem lehet félreérteni, pedig de, lehet. A szám ugyanis David Lee Rothnak szól, aki régebben szóvá tette, hogy mit keres a főnök fia a Van Halenben a 2010-es években. Az odamondogatás elvicceli a helyzetet, de némi éle is van, vicces klipje megint a négyféle szerepet játszó főhőst mutatja. A Happy balladájában (ez is jó Alter Bridge-es) megbújik egy fantasztikus szóló, az alma nem esik messze a fájától elvégre, a Better Off pedig a kitörölhetetlen refrénnel arat nagyot („I'm better off all alone"). Nem nagy agysebészet egyik sem, de természetesen nem is vártunk ilyesmit. A Something Newról beugrik egy kis kései Soundgarden is a Superunknown meg a Down On The Upside korszakából, a letisztult, rockos időszakból, a zárószámról pedig újra a Foo Fighters (All In Good Time) jut eszembe, mivel Wolfie hajlításai is grohlosak.

Ha szereted a jól összerakott újkori hard rockot, vagy a középutas amerikai rockot, de némi extra karakterrel, akkor megéri foglalkozni egy ilyen patinás névvel, főleg azért, mert saját jogon is megérdemli a figyelmet.

A Mammoth december 8-án Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Jegyek itt kaphatók.