Shock!

április 19.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Dark Angel: Darkness Descends

1203darkangel1A '80-as évek derekán egyértelműen a San Franciscó-i öböl és környéke számított a thrash amerikai fellegvárának. Érdekes ugyanakkor, hogy harminc évvel ezelőtt mégsem itt, hanem a flitter és a hajlakk fővárosában, Los Angelesben született meg a korszak két leggonoszabb, legsúlyosabb és legagresszívebb lemeze, amelyek mindössze egy hónap különbséggel kerültek a boltokba. A Dark Angel második albuma, a Darkness Descends persze nem futott be akkora karriert, mint a Slayer Reign In Bloodja, de így is megkerülhetetlen alapmű a brutális zenék világában. És arról se feledkezzünk meg, hogy ez a harminc éve kiadott durvulat volt az a lemez, amely megismertette a világgal egy bizonyos Gene Hoglan nevét...

A Dark Angelt a '80-as évek elejének amerikai metal-robbanása hozta a felszínre. A csapatot Jim Durkin gitáros alapította, akinek első zenekara az 1981-es Shellshock volt. A nevet kedvenc brit metalbandájától, a Tanktől kölcsönözte, de az eleinte lazább, dallamosabb muzsikában utazó csapat folyamatosan egyre durvább és súlyosabb irányba mozdult, az ehhez jobban passzoló Dark Angel nevet pedig 1983-ban vették fel.

megjelenés:
1986. november 17.

kiadó:
Combat

producer: Randy Burns

zenészek:
Don Doty - ének
Jim Durkin - gitár
Eric Meyer - gitár
Rob Yahn - basszusgitár
Gene Hoglan - dobok

játékidő: 35:03

1. Darkness Descends
2. The Burning Of Sodom
3. Hunger Of The Undead
4. Merciless Death
5. Death Is Certain (Life Is Not)
6. Black Prophecies
7. Perish In Flames

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

A banda felállása a következő évre szilárdult meg: az ekkori leosztást Durkin mellett Eric Meyer gitáros, Rob Yahn basszer, Jack Schwartz dobos és Don Doty énekes alkotta, és gyorsan jó nevet szereztek maguknak a helyi klubszíntéren. A Dark Angel ugyanakkor kilógott a dallamosabb, lazább Los Angeles-i bandák közül: a csapat bevallottan minél durvább, sötétebb muzsikát akart játszani, és az első perctől kezdve a Slayerrel, a Metallicával, az Exodusszal való rokonságukat hangoztatták. A fenti ötös készítette el végül a We Have Arrived című debütáló albumot, amelyet 1984 nyarának végén préseltek szalagra, de kiadása egészen 1985 elejéig csúszott. Mindennek prózai okai voltak: a lemez felvételeit ők maguk finanszírozták javarészt kölcsönökből, és túllépték a tervezett költségvetést, így egyszerűen nem tudták kifizetni a szalagokat, mert hiányzott hozzá párezer dollár. Ezt végül a francia Axe Killer kiadó előlegezte meg nekik, és csak így hozhatták ki az anyagot, amelyet az Egyesült Államokban a miniatűr Azra/Metalstorm kiadó gondozott. Mivel azonban az amerikai kiadás hónapokat csúszott az európaihoz képest, a legtöbben ekkorra már beszerezték az import verziót.

A We Have Arrived egy volt a korszak számos thrash-debütje közül: nem nevezném igazán kiemelkedőnek vagy pláne megkerülhetetlennek, de az éra hangulatára abszolút rímeltek a banda dalai. Eric Meyer: „Jó időben kezdtünk el zenélni. Amikor elkészültünk a We Have Arriveddal, a Slayer épp kihozta a Haunting The Chapelt, a Metallica pedig a Ride The Lightningot. A Megadeth első albuma még nem jelent meg, de már elég komoly várakozás előzte meg, ezt tisztán lehetett érezni, amikor együtt koncerteztünk. Szóval a színtér épp a kezdeti, pezsgő időszakát élte. Ezek a zenekarok mind kis szaros klubokban kezdték, és nagyon jó volt nézni, ahogy fokról fokra építkezett az irányzat. Mindennek ráadásul mi is részesei voltunk. Nagyon jó hangulata volt az egésznek."

1203darkangel6

Jack Schwartzcal ugyanakkor nem bizonyult elégedettnek a banda, így nem sokkal a lemez kiadása után kitették a szűrét. Utódja egy rövid időre a Megadeth környékén is feltűnt Lee Rausch lett, aki zeneileg már nem hagyott maga után kívánnivalót, emberileg azonban problémásnak bizonyult. Ekkor került képbe a csapatnál Gene Hoglan, egy helyi ütős, aki azelőtt a Slayer dobtechnikusaként dolgozott, és éppen egy Wargod nevű csapatban játszott Michelle Meldrummal, emellett pedig fénytechnikusként is segédkezett néha a Dark Angel koncertjein. Meyer: „Gene először egy jó haverunkkal barátkozott össze, aztán Jimmel is, így jutott el hozzánk a Wargod demója. Teljesen természetesen adta magát egy idő után, hogy belépjen hozzánk: őt is érdekelte a dolog, és azonnal működött is minden."

Hoglan belépésének hatását nem lehet eléggé hangsúlyozni a Dark Angel esetében, a zenekar ugyanis szabályosan új dimenzióba lépett a dobosnak köszönhetően. Az ekkoriban még mindössze 17 éves, ám igazi őstehetségnek számító Gene fő erősségét és védjegyét a kétlábdobok alkalmazása jelentette, kevesen tudják, de maga Dave Lombardo is tanult tőle ezen a téren. Hoglan: „15-16 éves koromban kezdtem segédkezni a Slayernek, és jó haverok lettünk. Igazából Dave cucca volt az első kétlábdobos szerkó, amin valaha játszottam. Amikor megvette az első dupla lábgépet, leültem, és elkezdtem zúzni rajta, ő meg csak nézett: bazmeg, haver, mióta játszol ezeken? Mondtam neki, hogy ez az első alkalom. Ezután amolyan mentora lettem ezen a téren, adtam neki néhány tippet. Dave autodidakta módon tanult dobolni, így akadtak bizonyos problémái például a bal lábával. Ezért aztán a stúdióba is elkísértem őket, hogy segítsek nekik, de természetesen nem leckéket adtam neki, hiszen annyi idősen én sem nagyon tudtam, miről beszélek. Inkább javaslatokat tettem neki: próbáld meg így, próbáld meg úgy... És a tanácsaim lényege alapvetően annyi volt, hogy elsősorban a bal lábára koncentráljon. Alaposan átgondoltam a dolgokat, és a megközelítésemből ő is sokat merített. De természetesen rám is ugyanígy nagy hatással volt a Slayer, szóval ha segíthettem abban, hogy még jobb legyen a dobosuk, az nagyszerű, hiszen az egész metal jobb lett a Slayernek köszönhetően."

1203darkangel8Gene emellett dalszerzési szempontból is azonnal a csapat fő alkatrészévé vált Durkin és Meyer mellett. Durkin: „A Dark Angel számára Gene belépése jelentette az igazán nagy ugrást. Ugyanolyan elképzelései voltak, mint nekünk: igazi szörnyeteggé akarta fejleszteni a zenekart. És együtt sikerült is elérnünk ezt a célt. El akartunk jutni a következő szintre, ami az első közösen készített albumunkkal azonnal össze is jött. Onnantól fogva, hogy egy olyan dobos játszott a csapatban, mint ő, egyből teljesen másképp szólaltak meg a már megírt újabb dalaink is. A Merciless Death, a The Burning Of Sodom vagy a Perish In Flames tehát alapból sokat változott miatta, de már vele raktunk össze egy sor új dalt is, amelyek sokkal őrültebbre sikeredtek a korábbiaknál. Pláne, mivel Gene remek gitáros és szövegíró is, és nagyon alaposan beszállt a kreatív munkálatokba. Csak úgy áradtak mindenkiből az ötletek, így baromi izgalmas idők voltak azok."

Nem mintha az új ember magától át akart volna venni mindent a zenekarban... Hoglan: „Azért kezdtem el szövegeket írni, mert valakinek muszáj volt. Már hónapok óta zenéltünk együtt, nyomtuk a dalokat, például a The Burning Of Sodomot, és amikor megkérdeztem, pontosan mi is a szöveg, azt a választ kaptam: igazából nincs szövege. Játszottuk élőben, volt hozzá énektéma is, de Don Doty nem énekelt rá semmi értelmeset. Én meg akkor azt mondtam: srácok, komolyan, ne már... Mivel még középiskolába jártam, másnap, az egyik órán megírtam egy szöveget a nótához, ami egyből mindenkinek tetszett, így elfogadták. De akkoriban mindenki ezeket a fantasy-dolgokat nyomatta, meg a gyilkolós szövegeket, én meg valami valóságosabbat szerettem volna. Így született meg például a Death Is Certain (Life Is Not) szövege, amit a nagybátyám halála ihletett. De természetesen nekünk is akadtak fantázia-szövegeink. Maga a Darkness Descends konkrétan Judge Dreddről szólt, és hosszú hónapokkal azelőtt kijöttünk vele, hogy az Anthrax bármit is megjelentetett volna róla."

A csapat intenzitásáról terjedő hírek futótűzként kezdtek el terjedni a kaliforniai színtéren. Számos Los Angeles-i klubból kitiltották őket erőszakos, gyakran verekedésbe torkolló bulijaik miatt, a thrash felívelésével párhuzamosan ugyanakkor rájuk is egyre nagyobb fény vetült. A csapat ekkoriban jellemzően koffein-metalként definiálta saját stílusát. Meyer: „Igazság szerint helytállóbb lett volna speed metalnak nevezni magunkat az amfetamin-származékok miatt, de azt nem éreztük szerencsésnek, így aztán az egészségesebb utat választottuk..." Ezekben a hónapokban számos csapattal koncerteztek Észak-Amerikában a Venomtól kezdve a Slayeren és a Corrosion Of Conformityn át az Exodusig. Mivel a We Have Arrived elég jól fogyott, és Hoglannel egészen brutális intenzitású koncerteket adtak, már a Combat kiadó védőszárnyai alatt kezdhették meg a második nagylemez munkálatait. A producer az a Randy Burns lett, aki épp ekkor fejezte be a Megadeth második albuma, a Peace Sells... But Who's Buying? munkálatait. Hoglan: „1986. április 14-én kezdtük meg a dobfelvételeket a hollywoodi Music Grinder stúdióban, épp azon a napon, amikor az Egyesült Államok bombázásokat hajtott végre Líbiában. Emlékszem, arra gondoltam: mi meg itt rögzítjük közben az apokalipszis filmzenéjét, de lehet, hogy senki sem fogja hallani, hiszen akár már a mai napon kitörhet a harmadik világháború!"

Érdekesség, hogy Hoglan ugyanazon a bérelt cuccon rögzítette a dobtémákat, mint amit Gar Samuelson is használt a Peace Sells... felvételei során. A zenekar egyébiránt gyorsan és spontán módon dolgozott. Hoglan: „Az első nap egyből felnyomtam hat vagy hét dalt, a Black Prophecies volt az egyik, ami kimaradt, de csak azért, mert mindössze két nappal korábban írtuk, és összesen kétszer játszottuk fel a stúdiózás napját megelőző próbán. Vagyis összesen harmadszor nyomtam el, amikor rögzítettük... Ez ma már elég bájosnak tűnik számomra, de akkoriban nem akartuk túlanalizálni a dolgokat. És ha azt vesszük, hogy harmadszorra gyakorlatilag hibátlanul felütöttem a majdnem kilencperces szörnyeteget, szerintem elégedett lehetek a teljesítményemmel. A szöveget is a stúdióban írtam hozzá, miközben Don nagyban énekelte a többi nótát." Mint a fentiekből is leszűrhető, a Dark Angelre semmiképpen sem lehetett azt mondani, hogy professzionális módon álltak a munkához. Jól példázza ezt, hogy a csapat a Black Sabbath War Pigsének feldolgozását is rögzítette, ám a szám végül igen prózai okokból maradt le a lemezről: egyszerűen elfelejtették felnyomni hozzá a harmadik verzét... Szintén rendhagyó módon a dalokban nem a csapat aktuális basszere, a kicsivel korábban leigazolt Mike Gonzalez pengette a négyhúrost, mert egyszerűen nem volt elég ideje megtanulni a számokat. A hivatalosan már távozott Rob Yahn ugyanakkor volt olyan jó fej, és elvállalta a melót régi társai kedvéért.

1203darkangel4

Ezek fényében nem meglepő, hogy Randy Burns néha elég rendesen kiakadt a csapaton, főleg, hogy előtte már heteken át szenvedett a Megadeth ego- és drogproblémák sújtotta tagságával. Hoglan: „Randy elég jó teljesítményt hozott ki Jimből, Ericből és Robbie Yahnból, viszont amikor az énekfelvételek következtek, teljesen kiakadt a módszereken, amelyek segítségével Jim és én megpróbáltuk kitaposni a lehető legjobb teljesítményt Don Dotyból. Fogalmazzunk úgy, hogy néha némi szidalmazást is bevetettünk... Burns egy idő után ki is tiltott a kontrollszobából, mert egyszerűen nem bírta tovább elviselni, mennyit szidtuk Dont. Azt mondta: nem ordibálhatsz így az énekeseddel! Én meg: haver, neked is megvan a saját dolgod, meg nekem is, te csinálod a tiédet, én az enyémet. Hidd el, hogy Jimmel pontosan tudjuk, mit csinálunk... És Don ennek hatására természetesen jobb teljesítményt is nyújtott a lemezen. Mindenki elhiheti: senki sem akar úgy kezelni másokat, mint ahogyan mi bántunk a sráccal, de komolyan csak így lehetett dolgozni vele. A végeredményt pedig a mai napig sokan szeretik, szóval jó munkát végzett..."

A zenekar május elejére elkészült a lemezzel, amely azonban ezután még hat teljes hónapot várt a megjelenésre. Ennek részben az volt az oka, hogy a banda által leadott első, túlságosan fotorealisztikusra sikeredett zombis borítóterv teljesen kiakasztotta a kiadót, így az azt készítő Sean Rodgersnek valami teljesen újat kellett csinálnia. A Darkness Descends című második Dark Angel-album így csak 1986. november 17-én kerülhetett a boltokba – akkor azonban egyből mindenki igazi, sötéten csillogó underground gyémántként fogadta. És maga a zenekar is tisztában volt vele, hogy nagyot alkottak. Durkin: „Miután felvettük a lemezt, mindannyian tudtuk: igazi fenevad."

1203darkangel7Ezzel a megállapítással én magam sem tudok vitatkozni, és tartom is, amit a bevezetőben írtam: ha működött zenekar az akkori amerikai thrash-színtéren, amely a Slayer nyomába szegődhetett agresszió, brutalitás és a muzsikát átható éjfekete, gonosz hangulat tekintetében, hát a Dark Angel volt az. A két csapat zeneileg is közel állt egymáshoz: mindkét bandában egy messze átlagon felüli dobos hajtotta a gépezetet, és a kegyetlenül eltekert, visító szólók is közelebb álltak a Slayer vonalához, mint mondjuk az Exodus kiműveltebb futamaihoz. Ugyanakkor Kerry King és Jeff Hanneman riffeléséhez hasonlóan Durkin és Meyer ritmusgitár-játéka is igen jellegzetes volt, összességében egyik korabeli bandával sem lehet összekeverni ezeket a horzsoló, durva, szélsebesen repesztő témákat. Don Dotyt semmiképpen sem nevezném kiemelkedő hangnak, de tény, hogy kitaposták belőle a maximumot. Nem a harákolós-hörgős, hanem az artikuláltabban kiabálós iskolába tartozott, különösebben nem jellegzetes a hangszíne, de abszolút hozza, amit ezek a dalok megkívántak, a néhol megnyomott, még erőszakosabb ordítások pedig mindenütt nagyon ülnek. Az a tényleg kevés visongás már kevésbé, de hát a Show No Mercyn hallható Araya-sikolyok is elég természetellenesnek hatnak mai fejjel – tudjuk ezt be amolyan kortünetnek... Hoglan pedig még egyenesebben dobolt itt, mint később, de sajátos stílusa már itt is felismerhető, ereje pedig egészen lehengerlő.

És akkor a lényeg: a lemez hangzása mai fejjel kásásabb, koszosabb az ideálisnál, viszont intenzitás tekintetében a Darkness Descends harminc év távlatából is egészen letaglózó. Igazság szerint ugyanúgy nincs is sok értelme dalokra bontani, mint ahogy a Reign In Blood is egyvégtében üt nagyot. Emellett pedig ugyan a Dark Angel hét dala hat perccel hosszabb a Slayer anyagánál, a hatás hasonló: miután lepörgött az anyag, úgy érzed magad, mint akin átrongyolt a gyorsvonat. Az album kezdése helyből parádés: a tusból kibontakozó címadó szám tényleg a világvégét idéző, kavargó-fortyogó gitártémával indul, amely az egyik kedvenc riffem a korszakból, és miután beindult a műsor, Hoglan épp a legjobb helyeken soroz bele egyet-egyet a dupla lábgéppel, megsokszorozva ezzel az alapból is baromi hatásos riff erejét. (Ezt a lábdobos betétet bizonyosan Lars Ulrich is áttanulmányozta a One-hoz, a hasonlóság a napnál is világosabb.) Majd vérbeli thrash-rifforgia kezdődik újabb gyilkos riffek hátán, és hiába elképesztően agresszív az egész dal Doty kiabálásával együtt, mégis rejlik benne valami nagyon fogós.

A következő két téma szintén nem enged lélegzetvételnyi szünetet sem. A még a címadónál is gyorsabb, erőszakosabb The Burning Of Sodom szintén a csapat alapnótái közé tartozik, és nemcsak Hoglan alakít benne nagyot, hanem Doty is, akit tényleg elég alaposan felhergelhettek a stúdióban a folyamatos kekeckedésben, a verzékbe ugyanis eszméletlen mennyiségű adrenalint tol ő is. A leállós középrész csak fokozza a hatást. Lassabb, megtört-menetelős betonozásokkal a Hunger Of The Undead is operál, az első pihenőt azonban a Merciless Death visszafogott, ízléses, basszusközpontú – hangulatában kicsit még talán az Iron Maident is megidéző – bevezetésénél engedélyezik. A zenekar talán itt járatja csúcsra azt a kettősséget, amely olyannyira jellemző rájuk: hiába a szüntelen brutalitás, a Dark Angel dalainak olyan roppant markáns, horrorisztikusan sötét, gonosz atmoszférája volt, amelyet a Slayeren kívül tényleg senki sem volt képes ennyire plasztikusan létrehozni a műfajban. Az archaikus, mégis eltalált szólók szintén ülnek. Érdekesség, hogy ez a szám már a We Have Arrivedon is szerepelt egy kevésbé kiforrott változatban.

1203darkangel3A Death Is Certain (Life Is Not) Hoglan ropogó, gyilkos kétlábdobos alapjai és az ezekre egészen érdekesen rápasszintott, monoton-mechanikus riffek miatt jellegzetes – nem nagyon jut eszembe ehhez hasonló húzású téma a műfajból, de az alaptémát megtörő, zakatoló blokk is a lehető legjobbkor érkezik. A lemez koronája azonban mindenképpen a nyolc és fél perces Black Prophecies, amelyet meghallgatva egészen bizarr, hogy a zenekar a felvételek előtt mindössze kétszer játszotta el ténylegesen, ennél ugyanis sokkal kiérleltebbnek tűnik. A csapat átlagához képest kimértebb tempóban zúzó, kolosszális riffek és ezek variációinak egész sorát rejtő szám hallatán újfent tetten érhető, hogy mennyire sajátos megközelítéssel írta a dalokat a Dark Angel – ezzel rokon szerzeményt bizony szintén elég nehezen tudnék mondani az érából... A Perish In Flames pedig természetesen csakis szélsebes tempóval, embertelen hoglani ütemekre kanyarított, ide-oda csavarodó thrash-riffeléssel zárhatja az anyagot. Nem mellesleg egyébként itt is azonnal az agyba ül az üvöltözős refrén.

A Darkness Descends nem lett instant siker, de a banda remek kritikákat kapott rá, és a metalszíntéren gyakorlatilag azonnal komoly kultkedvenccé vált az anyag. Hoglanék ezek után hosszú hónapokon át turnéztak a lemezzel, ám rá kellett jönniük, hogy még így is akad egy gyenge láncszem a gépezetben Don Doty személyében. Az énekes zenei szempontból sem tűnt pótolhatatlannak, de sokkal komolyabb gondot jelentett emberi megbízhatatlansága, illetve a drogok iránt érzett vonzalma, ami egyéb, járulékos problémákat is okozott. A zenekar eleinte elsősorban Kaliforniában koncertezett a lemezzel, ám 1987 nyarára ajánlatot kaptak a Possessedtől egy komolyabb amerikai körre, Doty pedig egy balhéja miatt nem tudott elutazni társaival. Ezek után megszületett a döntés: mennie kell. Meyer: „Már lekötöttük a turnét, de Donnak volt valami karambolja, ami miatt felhalmozott némi tartozást, és egyszerűen nem tudott velünk tartani emiatt. Mi viszont nem akartuk lemondani a koncerteket, így aztán megkértük egy haverunkat, a Death Force énekesét, Jim Drabost, hogy ugorjon be a helyére. És valahogy egyből a helyükre kerültek a dolgok élőben is, neki ugyanis jó ritmusérzéke volt, ami Donból mindig hiányzott. Lemezen oké volt, de a koncerteken egyszerűen nem érezte a tempókat, az ütemet, rossz helyeken lépett be, nem tudta megfelelően ráritmizálni a szövegeket az alapokra... Furcsa, de tényleg így volt. De már a turnén is tudtuk, hogy nem Jim a megfelelő énekes számunkra, mert neki meg elég kicsi volt a hangterjedelme. Aztán utána meghallgatásokat tartottunk, ahová Ron Rinehart is lejött, és bumm, egyből ment minden, mint a karikacsapás."

1203darkangel5A csapat második Hoglan-féle albuma viszonylag későn, Leave Scars címmel jelent meg 1989 januárjában, már a Dotynál minden szempontból jobb énekesnek számító, említett Ron Rineharttal a mikrofonnál. A Darkness Descendsnél letisztultabb, okosabb zeneiségű, ám hangzásilag még mindig nem tökéletes lemez jó fogadtatásra talált, de továbbra sem emelte ki őket az undergroundból, noha Hoglant ekkor már az extrém metal egyik legzseniálisabb dobosaként emlegette a szakma. Elismerésekből azonban nem lehetett családot eltartani és egészségbiztosítást fizetni, Jim Durkin pedig ekkorra belefáradt, hogy nem tudnak egyről a kettőre lépni, és a turné közben távozott zenekarából. Utódja Brett Eriksen lett, de a Dark Angel innentől fogva minden szempontból Hoglan bandájaként működött tovább. Mindez a következő anyagon, a csapat addigi leginkább előremutató, legkomplexebb albumán, az 1991 elején kiadott Time Does Not Healen tükröződött csak igazán. Szerintem zeneileg mindenképpen ez volt a legjobb munkájuk, és itt már nem utolsósorban a hangzást is sikerült maradéktalanul rendbetenniük Terry Date segítségével. Viszont mire az anyag kifutotta magát, a nagy metalkorszak befejeződött, és a következő évben a Dark Angel is úgy döntött, hogy nyugdíjazza magát. A csapat szétszéledt, Hoglan pedig a következő években önállóan is márkanévvé vált a szakmában a Death, a Testament és Devin Townsend projektjei révén.

A Dark Angel azóta két alkalommal alakult újjá, mindkétszer Rineharttal a mikrofonnál: egyszer 2003-tól kezdve futottak egy kétéves kört, majd 2013-ban élesztették fel a szörnyeteget. Utóbbi alkalommal valamit Doty is kavart a háttérben, de őt végül kihagyták a reunionből, ami egy általa készített, tavaly publikált – utána tűzoltásként viccnek minősített – Darkness Descends-felvétel alapján mindenképpen okos döntésnek tűnik. Hoglan, Durkin, Meyer, Gonzalez és Rinehart azóta szórványosan koncertezgetnek, és komótos tempóban dolgoznak egy új albumon: utóbbi minden bizonnyal jövőre kerül a boltokba, és biztos vagyok benne, hogy nagyon erős lesz. Akkora underground hatása persze nem lehet már, mint a Darkness Descendsnek a maga idejében, de nincs is rá szükség: a zenekar ma már nem világmegváltási szándékokkal zenél, hanem mert jól érzik magukat együtt.

A Darkness Descends jelentőségével persze a Dark Angel is tisztában van, és idén, a megjelenés harmincéves jubileuma tiszteletére két észak-amerikai koncerten is elejétől végéig eljátszották az 1986-os alapművet. Meyer: „A mai napig büszke vagyok a lemezre, bár mostani fejjel kicsit persze jobban szólna, ha mondjuk pár gitárrészt másképp rögzítünk. Például ha ma vennénk fel egymás tetejébe négyszer a riffeket, tök jó lenne a végeredmény, de akkoriban az ilyen gyors zenét sokszor még zavarossá tették ezek a megoldások, és itt-ott elvesztette a dolog az átláthatóságát. Ha ma meghallgatod a lemezt, nem érted, miért nem lehet jobban kivenni a riffeket – hát ezért. Mert mindent négyszer vettünk fel: két sáv szól itt és kettő amott egymáson, és ettől elég nehezen körvonalazhatók ezek az összetett gitártémák. De jól éreztük magunkat a felvételek során is, Don pedig tényleg a lehető legtöbbet hozta ki magából."

1203darkangel2

Büszke az albumra Gene Hoglan is: „Ha mai fejjel visszahallgatom a Darkness Descends dalait, nem ájulok el az akkori teljesítményemtől, de azért hallatszik, hogy nagyon fiatal, szenvedélyes zenész voltam, mindenképpen ígéretes dobos. Mivel a thrash gitárorientált műfaj, a dobosokkal annak idején nem foglalkoztak annyira, ha mondjuk a Big Four bandáit leszámítjuk – márpedig ők mind a meghatározó dobosaik miatt tudtak szilárd alapokra építkezni. Eközben pedig működött egy rakás gyilkos, fasza zenekar, ahol a dobosok messze nem voltak ennyire jók, és a gitárosoknak kellett a hátukon vinni mindent: a Destruction, a Possessed, a Sodom és a többiek. Úgy álltam hozzá, hogy az elképzelhető legsúlyosabb ritmusokat akarom megírni. Totálisan groove-ellenesen játszottam. Az Anthrax például mindig egy csomó négynegyedes témát nyomott, én viszont igyekeztem távol tartani magam ettől. Ha ilyen irányba indultunk, mindig mondtam: hé, mi metalt játszunk, a rockot hagyjuk meg a rockereknek. És ilyenkor mindig írtam az adott nótához valami őrült kétlábdobos témát. A Dark Angel többek között ezért is volt annyira intenzív. És hallatszik, hogy lemezről lemezre egyre feszesebb dobossá váltam, amellett, hogy mire eljutottunk az utolsó albumig, már szinte másodlagos hangszerré vált számomra a dob, hiszen akkor már a zene, a szövegek és az énektémák javarészét is én írtam. A dob akkor már csak egy volt a sok hangszer közül számomra a banda zenéjében."

Mint írtam, zeneileg a Leave Scars és főleg a Time Does Not Heal előrehaladottabb, kiműveltebb album a Darkness Descendsnél, ahhoz azonban így sem férhet kétség, hogy a második Dark Angel-lemez különleges pont a diszkográfiában. 1986-ban a Slayert leszámítva tényleg egyetlen másik zenekar sem játszott egyszerre ennyire durván és sötéten, ráadásul a dalok ereje még a messze nem perfekt hangzáson is átjön. Igazi metaltörténelem ez a lemez, egyetlen komoly gyűjteményből sem hiányozhat.

 

Hozzászólások 

 
+2 #53 nausea 2017-01-10 00:52
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - mrataxi:
Bocsánat, kicsit lassan reagálok, de itt hogy kell érteni azt, hogy a Toxik és a Realm nem a DA ligája, ráadásul baromira? Műfajilag nyilván nem, de én pont ugyanolyan szívesen hallgatom mindhárom együttest, nem tűnt fel, hogy a DA annyival jobb volna, vagy inkább hogy a másik kettő rosszabb lenne. (Nem kötekedni akarok, csak kíváncsi vagyok tényleg.)

Egy példával világítom meg, mire gondoltam: tökre szerettem gyerekkoromban az Amerikai nindzsát, és éppen emiatt mai fejjel is meg tudom nézni, de eszembe nem jutna egy lapon említeni ettől még a Die Harddal vagy a Halálos fegyverrel.

És miért is nem, Ády?
Idézet
 
 
+1 #52 NemTom 2016-12-26 15:23
Végigolvasva a hozzászólásokat , nagy meglepetés ért engem.
Azt hittem, ehhez a lemezhez kevés, de annál lelkesebb hozzászólás érkezik. Ehhez képest sokan itt fanyalognak, hogy azért voltak ennél jobb thrash lemezek is.
Idézet
 
 
#51 Equinox 2016-12-07 17:37
Mire kaptam mínuszt lejjebb? Talán az Organization, a Room with a View, Veil of Deception közül melyik vérbeli thrash?
Idézet
 
 
+2 #50 Teszter 2016-12-06 23:14
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Bocs, de nem te kezdtél el az egyes zenekarok színvonalával összefüggésben azzal dobálózni, hogy kinek mikor lett platinalemeze? :) Azt eladások után adják. És két kézen megszámolható, hány rockzenekar ért el akkora sikereket valaha, mint a Metallica. Ha pedig szigorúan metalt veszünk, nincs még egy, aki akár csak megközelítené a lemezeladásaika t. Amit ők elértek, az a műfajon belül is egyszeri kivétel, és az ilyen sikerekhez mindig kell a tudatos háttérmunka mellett jó adag jó-időben-jó-helyen meg szerencse is.

szerintem felreertheto voltam. a lemezeladas komoly fokmeroje a produktumnak, mert az tukrozi a közízlést. nyilvan lehet peldakat mondani (mondtál is), ahol ez annyira nem ervenyesul. de jo indikator, mind a közízlésre, mind egy album jelentosegere.

termeszetesen a metallicahoz nem merheto sikerben a tobbi, de ha felállítasz egy piramist, melynek szintjei a kereskelemi sikerek, akkor ez a lemez a zs szint. a zs szinten pedig nem veletlenul vagy.

persze most eloszedheted a troublet, meg a waltzot. de hozzájuk annyit kommentelnek, hogy egyreszt a ket banda nagy szakmai respektnek orvend (szemben a fentiekkel), a trouble pedig meg volt is nagy kiadonal, emlékszem amikor meg a blaupunkt reklámhoz is hasznaltak szamukat.

mashonnan megközelítve. ha most azt mondanam, hogy mindenki irja le a top tizes thrash metal banda kedvenceit, es az erdemenyre joindulatuan behazudnank, hogy reprezantativ, akkor a sorrend jól korrelalna a kereskedelmi sikerekkel.

egy korabbi posztodra reflektálva: tulajdonkeppen te mondtad ki a lenyeget, olyan mint a rovatba most az amerikai ninjarol irtal volna. :) klasszikusnak semmikeppen nem neveznem, bar en is lattam egy par tucatszor vhsen.

egy dologgal viszont felkeltetted az erdeklodesemet. lars es a menedzsment jelentosege. errol semmit nem tudok, irhatnal erreol egy jo cikket. lajkolnam.
Idézet
 
 
-3 #49 Equinox 2016-12-06 21:27
Idézet:
Szemelyes velemenyem, hogy az Act III (gy.k.: a harmadik Death Angel) muzukalitast, otletesseget, ujszeruseget tekintve ott van a valaha szuletett legjobb thrash anyagok kozott. Ha pedig az enek- es vokaltemakat nezzuk, megkockaztatom, hogy jobb, mint amit a Big4 tagjai (vagy barki mas) valaha is osszehoztak. Szoval azert nehez kerdes ez a ki milyen szintet kepvisel...

Az egy nagyon jó lemez, de nincs rajta egy-két thrash riffen kívül semmi, amitől thrash lemeznek lehet nevezni. A Black Album se thrash, ahogy a Countdown sem, szóval nem leszólom az anyagot, hanem egykori thrash bandák csináltak nemthrash mesterműveket is. Act III is ez. Színtérre gyakorolt hatás, jellegzetes riffelés és alapművek száma, kiemelkedő ikonikus számok (akár slágerek) is közrejátszanak abban, hogy kit tartok legendás elsőligás bandának. A Death Angel a színtérre gyakorolt hatásnál bukik el, és az alapművek számánál. Nálam. Nagyon szeretem őket, de nem akkora megkerülhetetle nek, mint az a kevés, akit náluk többre tartok. Nagy kedvencek, de remélem, érted, miért mondom.
Idézet
 
 
+6 #48 Kiss Gábor (Shock!) 2016-12-06 20:59
Szemelyes velemenyem, hogy az Act III (gy.k.: a harmadik Death Angel) muzukalitast, otletesseget, ujszeruseget tekintve ott van a valaha szuletett legjobb thrash anyagok kozott. Ha pedig az enek- es vokaltemakat nezzuk, megkockaztatom, hogy jobb, mint amit a Big4 tagjai (vagy barki mas) valaha is osszehoztak. Szoval azert nehez kerdes ez a ki milyen szintet kepvisel...
Idézet
 
 
+1 #47 Equinox 2016-12-06 17:53
Nagyon szeretem, ahogy a zajmasszából kiemelkedki későbba címadó főriffje (lásd még Overkill Skullkrusher).

No meg azért ha énektéma kell: we'llgiveyoumercil ess! Death! Ez nagyon maradandó
Idézet
 
 
#46 Equinox 2016-12-06 17:50
Emlékszem, mikor megérkeztünk tavaly a Brutal Assaultra, az szólt az autóból leeresztett ablakokkal, hogy This city is guilty / The crime is life /The sentence is death / DARKNESS DESCENDS - alapmű! Nem akkora kedvenc, mint pl a Reign in Blood, Arise, vagy akár Among the Living, hogy ne csak extrém thrasht mondjak, de zeneileg az őskori Kreatornál érdekesebb és nekem többet ad pl. Leave Scars és TDNHeal szintén.

Kapcsolódva a Toxik, Heathen stb vitához, a big 4 alatt rögtön ott van az Overkill, Testament, a Dark Angel, alattuk a német trió, Death Angel meg ilyenek. Heathen és Toxik szerintem olyan Death Angel kategória. Tolnék egy focis párhuzamot, de nem csípné mindenki
Idézet
 
 
+2 #45 Draveczki-Ury Ádám 2016-12-06 15:46
Idézet - mrataxi:
Bocsánat, kicsit lassan reagálok, de itt hogy kell érteni azt, hogy a Toxik és a Realm nem a DA ligája, ráadásul baromira? Műfajilag nyilván nem, de én pont ugyanolyan szívesen hallgatom mindhárom együttest, nem tűnt fel, hogy a DA annyival jobb volna, vagy inkább hogy a másik kettő rosszabb lenne. (Nem kötekedni akarok, csak kíváncsi vagyok tényleg.)

Egy példával világítom meg, mire gondoltam: tökre szerettem gyerekkoromban az Amerikai nindzsát, és éppen emiatt mai fejjel is meg tudom nézni, de eszembe nem jutna egy lapon említeni ettől még a Die Harddal vagy a Halálos fegyverrel.
Idézet
 
 
-3 #44 mrataxi 2016-12-06 15:40
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - LiliMiciPanniSá ri:
The Legacy, Forbidden Evil, Bonded by Blood, Go and Live..., Eternal Nightmare, The Ultra Violence, Breaking the Silence, World Circus, Endless War, Doomsday..., Ignorance, Product of..., The Force...............

Tisztában vagyok vele, hogy ízlésekről nem lehet vitatkozni, de a Toxik, a Defiance vagy a Realm szerintem ettől függetlenül is baromira nem a Dark Angel ligája. És nem is a Testamenté vagy a Death Angelé, hogy olyanokat is említsek, akiket felsoroltál.


Bocsánat, kicsit lassan reagálok, de itt hogy kell érteni azt, hogy a Toxik és a Realm nem a DA ligája, ráadásul baromira? Műfajilag nyilván nem, de én pont ugyanolyan szívesen hallgatom mindhárom együttest, nem tűnt fel, hogy a DA annyival jobb volna, vagy inkább hogy a másik kettő rosszabb lenne. (Nem kötekedni akarok, csak kíváncsi vagyok tényleg.)
Idézet
 
 
+2 #43 Draveczki-Ury Ádám 2016-12-06 15:35
Idézet - Teszter:
nem gondolom hogy a lemezeladas merne azt, hogy mi jo vagy mi nem, de a kozizles igenis fontos fokmero. sot talan a legfontosabb, hamar mint irtad is, az egyeni izles nem az. :)

Bocs, de nem te kezdtél el az egyes zenekarok színvonalával összefüggésben azzal dobálózni, hogy kinek mikor lett platinalemeze? :) Azt eladások után adják. És két kézen megszámolható, hány rockzenekar ért el akkora sikereket valaha, mint a Metallica. Ha pedig szigorúan metalt veszünk, nincs még egy, aki akár csak megközelítené a lemezeladásaika t. Amit ők elértek, az a műfajon belül is egyszeri kivétel, és az ilyen sikerekhez mindig kell a tudatos háttérmunka mellett jó adag jó-időben-jó-helyen meg szerencse is.
Idézet
 
 
-4 #42 Teszter 2016-12-06 15:20
Idézet - Horgh:
Imadom, amikor olyanok okoskodnak thrash metalrol, akik a mufaj nevet sem kepesek leirni.


sikerult megfognod a lenyeget egy elirasban...
Idézet
 
 
-3 #41 Teszter 2016-12-06 15:17
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - Teszter:
nyilvan izlesrol kar vitatkozni. viszont a bandak kereskedelmi mutatoi jo indikatorok. persze lehet ezeken is rugozni, hogy ez vagy az, nem kaptam meg a lehetoseget, nagy kiado, promocio miegymas, de a lenyeg mégiscsak az, ha jo lemezt csinálsz, azt megveszik. ha sokan veszik meg, akkor kurva jo vagy. termeszetesen itt is vannak torzito tenyezok, de azert a 80-90-es evekben kellett a zene a produkcio moge, anelkul nem ment.

ha pedig vegignezed az egyes bandak eladasait, akkor a metallica mar a fekete lemez elott is bedaralta az egesz jelenseget. a slayer például sosem tudott eljutni meg a platina statuszig sem, pedig tudok olyan bandat mondani, aki extremetasban siman ott volt es megcsinalta.


Ugye nem gondolod komolyan, hogy ami jó, azt sokan veszik, amit meg nem, az nem jó? :) Mert ezzel körülbelül olyan zenekarok teljes életművét dobod a szemétdombra, mint a King's X, a Trouble, a Fates Warning, a Psychotic Waltz, és tényleg sorolhatnám még napestig... Senki sem vitatja a Metallica jelentőségét, és azt sem, hogy ők voltak a vezetői ennek az egész vonalnak, igen, már a fekete lemez előtt is. De a Metallica sem nőtt volna soha ekkorára, ha 1.) nincs egy olyan agytrösztjük Lars személyében, aki teljes gőzzel tolja a háttérben az üzleti vonalat a hosszabb távú koncepciókkal (igen, már a Kill idején is olyan tudatosan építkeztek, mint senki más), 2.) nincs ott mögöttük a Q-Prime menedzsment Peter Menschsel és Cliff Burnsteinnel, és nem szerződnek elsőként major kiadóhoz az összes thrasher közül.


nem gondolom hogy a lemezeladas merne azt, hogy mi jo vagy mi nem, de a kozizles igenis fontos fokmero. sot talan a legfontosabb, hamar mint irtad is, az egyeni izles nem az. :)
Idézet
 
 
+5 #40 Horgh 2016-12-06 11:05
Imadom, amikor olyanok okoskodnak thrash metalrol, akik a mufaj nevet sem kepesek leirni.
Idézet
 
 
+6 #39 Draveczki-Ury Ádám 2016-12-06 07:03
Idézet - Teszter:
nyilvan izlesrol kar vitatkozni. viszont a bandak kereskedelmi mutatoi jo indikatorok. persze lehet ezeken is rugozni, hogy ez vagy az, nem kaptam meg a lehetoseget, nagy kiado, promocio miegymas, de a lenyeg mégiscsak az, ha jo lemezt csinálsz, azt megveszik. ha sokan veszik meg, akkor kurva jo vagy. termeszetesen itt is vannak torzito tenyezok, de azert a 80-90-es evekben kellett a zene a produkcio moge, anelkul nem ment.

ha pedig vegignezed az egyes bandak eladasait, akkor a metallica mar a fekete lemez elott is bedaralta az egesz jelenseget. a slayer például sosem tudott eljutni meg a platina statuszig sem, pedig tudok olyan bandat mondani, aki extremetasban siman ott volt es megcsinalta.


Ugye nem gondolod komolyan, hogy ami jó, azt sokan veszik, amit meg nem, az nem jó? :) Mert ezzel körülbelül olyan zenekarok teljes életművét dobod a szemétdombra, mint a King's X, a Trouble, a Fates Warning, a Psychotic Waltz, és tényleg sorolhatnám még napestig... Senki sem vitatja a Metallica jelentőségét, és azt sem, hogy ők voltak a vezetői ennek az egész vonalnak, igen, már a fekete lemez előtt is. De a Metallica sem nőtt volna soha ekkorára, ha 1.) nincs egy olyan agytrösztjük Lars személyében, aki teljes gőzzel tolja a háttérben az üzleti vonalat a hosszabb távú koncepciókkal (igen, már a Kill idején is olyan tudatosan építkeztek, mint senki más), 2.) nincs ott mögöttük a Q-Prime menedzsment Peter Menschsel és Cliff Burnsteinnel, és nem szerződnek elsőként major kiadóhoz az összes thrasher közül.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.