Shock!

Adott egy délnyugat-európai ország belterjes zenei színtérrel, aminek hatása a határon kívül a spanyol vagy brazil zenei piacra korlátozódik. Ennek megfelelően Portugália egészen a Moonspell megjelenéséig az amúgy nagyszerű gitározást felvonultató fadón kívül nem tudott semmilyen jelentős zenei exportot felmutatni. Ám hiába szólt minden ellenük, Fernando Ribeiróéknak mégis sikerült látszólag reménytelen helyzetből nevet szerezni és sikereket aratni a nemzetközi piacokon. Mivel a zenekar nyáron érkező új albuma, a Far From God bevallottan a júliusban harmincéves Irreligioust veszi kiindulási alapnak, most utóbbira emlékezünk vissza a Klasszikushock között.

A korai időkben még folkos black metalt művelő Moonspell még Morbid God néven indult, és már a zenekarosdi hajnalán is világos volt, még énekesük, az akkor még Langsuyar művésznevet viselő Fernando Ribeiro lesz a csapat arca. Fernando egy időben filozófiát tanult a lisszaboni egyetemen, mert filozófiatanárnak készült: nem zenei tevékenységként több, például Lovecrafthez kötődő művet is fordított már portugálra, önálló kiadások és antológiák számára is, így a kultúrához és a grandiózus felfogáshoz való vonzalom mindig adott volt nála.

A '90-es évek első felében demók, EP-k és egyéb kiadványok rögös útján vezetett az út az első mesterműig. A Moonspell összes korai lemeze a Century Mediánál jelent meg, így az 1995 tavaszán kiadott debütálás, a Wolfheart is. Ennek nagy volt a visszhangja, a színtér sok fontos szereplője méltatta zsenialitását, a 2011-es újrakiadás szövegfüzetében olyan jelentős figurák mondanak véleményt az egytől-egyig klasszikussá érett dalokról, mint Alan Nemtheanga (Primordial), Sakis Tolis (Rotting Christ), Mikael Åkerfeldt (Opeth) vagy Jonas Renkse (Katatonia). Nem is csoda, zseniális dallamokkal tömték meg az amúgy is fogós dalokat, már a legkorábbi időkben is az underground műfajok különleges keverékét adták. Az extrém metált a dallamos végén megfogó zenék fanatikusai – és alkotói is, mint a fentebbi sor mindegyik tagja – könnyen megtalálhatták számításukat a korai Moonspell albumain. A Wolfheart és a szorosan egy év múlva érkező Irreligious a banda két korai mesterműve, a legtöbb rajongó szerint a csapat legjobb és legfontosabb albumai is egyben, ebbe saját magamat is beleértve. A két album stílusa hasonló, de jelentős eltérések is észrevehetőek közöttük.

A Wolfhearton még jelen voltak a black metalos gyökerek is, de már benne volt minden, ami az Irreligiousön kikristályosodott (a Love Crimes vagy a Vampiria például előzetesek a Ruin & Misery világához). A portugál népies elemek (Trebaruna, Ataegina) és a brit gótikus rock masszív hatása átlengi a lemezt, és ezek keverékéből megszületett egy briliáns gótikus metál alapmű blackes felhangokkal. Nagyon hasonló a dinamikája a Type O Negative Bloody Kisseséhez, csak más összetevőkből: sok rajongó kedvence, mondanom sem kell, hogy Klasszikushockra váró, feldolgozni való anyag ez is. Az Irreligiousre már máshova került a hangsúly, a korai éra gitárosai (Mantus, azaz Duarte Picoto és J.M. Tanngrisnir, azaz Jorge Fonseca) különböző okokból távoztak, helyükre érkezett egy új dalszerző alapember, Ricardo Amorim gitáros ugyanis Pedro Paixão billentyűs mellett azóta is legfontosabb zenei láncszem. Így a Moonspell ötösben folytatta, nem látták szükségét két gitárosnak a továbbiakban.

Ricardo Amorim csupa dallamos, harmóniákban és ikonikus riffekben gazdag zenén nőtt fel, Iron Maidenen és Whitesnake-en, ami visszaköszönt a szerzeményeiben is. Wolfheart turnés belépésének így azonnali hatása volt: a szólógitáros azonnal formálni kezdte a Moonspell zenéjét. Legnagyobbrészt ezért, de úgy gondolom, hogy minimum nem véletlen, hogy elmaradtak a hangsúlyosan feketefémes elemek is, ahogy távolodtak a demókorszaktól. Felerősödött a bandában a mindenes (a 2000-es években ritmusgitározott is egy évtizeden keresztül), de főként billentyűs szerepben fontos Paixão szerepe is. Lecsiszolt, tökéletesre lepárolt, vegytiszta Moonspell-gótika kerekedett ki ezekből az elemekből (akárcsak a Type O-fronton ugyanekkor az October Rusttal, és ott is volt például doboscsere). Így az Irreligioust a korai éra letisztult mesterművének tartom.

Kevés szó esik róla, mivel szerepe nem hivalkodó, de a pumpáló dobalapok nélkül egy ilyen érzelmekkel fűtött zene sem működne. A banda dobosa az Amerikában született Miguel „Mike″ Gaspar, aki ősidők, 1993 óta volt alapember a csapatban, és 2020-ban lépett ki, kicsit furcsa körülmények között, mindkét fél szűkszavúan tárgyalta a dolgot. Származása, gyerekkora kihatott a későbbi karrierjére és világlátására is, ő volt a banda leginkább rock 'n' roll arca: „Amikor az Államokban turnéztunk, tökéletesen átéreztem a bevándorlók helyzetét, mert a szüleim is azok voltak, és nehéz volt nekik beilleszkedni az amerikai kultúrába, de óriási gazdagság van ott. Vagy gondolj Hollandiára! Az összes nagy koncert, élmény, meg az emberek, akik annyire csodálnak téged, az infrastruktúra, a metál szeretete, a Dynamo fesztivál, ahol először '97-ben léptünk fel, a Wacken és a Hellfest előtt... Nem sokan tudják ma, hogy akkoriban a Dynamo volt a legnagyobb fesztivál, valószínűleg a jövő egyik modellje is volt. Én ahhoz a generációhoz tartoztam, és a színpadon és a fesztivál területén is ott voltam. Napokig ott voltam, sátrakban aludtam, mindig élveztem. Akkor is, ha azokon a fesztiválokon játszottam is, a közönség soraiból is akartam látni, hogy milyen. Így tanúja vagy annak is, hogyan töltik az emberek az éjszakájukat, és sokat tanulsz belőle. Így ismered meg igazán az embereket, akik szeretik a zenédet, nem csak akkor, amikor feléjük ordítasz a színpadról vagy metálvillát mutatsz nekik."

A meglehetősen kevés tagcserét a banda azzal magyarázta, hogy aki Portugáliában ilyen zenét akar csinálni, úgyse nagyon tudja máshol kiélni ilyen irányú hajlamait. Nem is annyira az egók hiánya, mint inkább az egók kordában tartása fogja össze a zenekart Pedro Paixão szerint: „Azt hiszem, sikerült kiszűrnünk egy csomó káros dolgot ebből az életstílusból, és megtaláltuk azokat az embereket, akik a zenekar érdekeit a sajátjuk elé tudják rangsorolni. Sok kihíváson mentünk együtt keresztül, és azt hiszem, nagyon korán és egyértelműen rájöttünk, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Mindannyian nagyon hűséges emberek vagyunk a kapcsolatainkban. Viccet félretéve, valójában kicsit úgy viselkedünk, mint a farkasok. Ez tényleg nem vicc. Igen, falka vagyunk, és nehéz közülünk valakitől megszabadulni. Nehéz döntés volt Mike-ot is elveszteni, hiszen '93 óta velünk volt."

A lemezanyagon a csapat korszakos cimborájával dolgoztak, a Wolfhearthoz hasonlóan a Century Media háziproducere, Waldemar Sorychta alkotta hangzás ugyanis etalon, minden hangszer nagyszerűen szól, közte a kulcsszerepet játszó billentyűk is. Így az Irreligiousnek is ugyanolyan egyedi arca van, mint a szintén általa készített Wildhoney-nak, Mandylionnak, Power Of Inner Strengthnek, Ceremony Of Oppositesnak vagy Passage-nek. Ráadásul az Irreligiousön sikerült összerakni egy csokor abszolút elsőre ható slágert, olyanokat, amelyek évtizedekre meghatározták a banda élő szettjét is, ezért született egy sor közönségkedvenc ekkoriban. A debütlemez ikonikus slágerét, a hibátlan Alma Matert sem akarták újraírni, távolodtak is attól a folkos, black metalos hangzásvilágtól, van viszont helyette vagy négy-öt olyan betonbiztos koncertsláger (Opium, Ruin & Misery, Raven Claws, Full Moon Madness), amely meghatározó az egész karrierjüket tekintve. Ráadásul ezeken túl is van élet, ugyanis még további három-négy dalból lehetett volna bejáratott koncertfavorit is akár (Mephisto, Awake!, A Poisoned Gift). Ezek miatt az Irreligious a Moonspell legfontosabb albuma. Többnyire pénzfeldobás kérdése, hogy melyik a kedvenc ez és a Wolfheart közül, de hogy melyik a csapat legkiforrottabb és legmoonspellesebb albuma, az nem.

A banda mindig is felvállalta a hatásait, és Ribeiro kedvencei között pl megjelentek olyan alapművek, mint a Sisters Of Mercy-féle First And Last And Always vagy a Fields Of The Nephilim karrierösszegző briliáns koncertje, az Elizium-turnés Earth Inferno. A színházi jelleget King Diamondtól tanulták (Abigail-korszak), a hörgős alapokat pedig a korai Paradise Lost (Gothic), a Celtic Frost, a Bathory és a cseh Root fektette le. Hatalmas kedvenc, mérföldkő és óriási hatás volt a már említett Type O Negative is, főként a banda kiforrásának és zenei identitásnak kialakulása idején megjelent Bloody Kisses és ennek gótikus metálos világa, ennek később zeneileg is hangot adtak a 2012-es dupla lemezen. Az meg szintén látszik, hogy ilyen összetevőkből csak érdekes zene kerekedhetett ki.

A szintetizátoros, korális intrójából (Perverse... Almost Religious) a Holdvarázs egyik legnagyobb slágere bontakozik ki, ez az Opium. Itt már nyoma sincs zeneileg a korai idők romlott black metalos atmoszférájának, inkább poszt-punkos harmóniákra érkezik Ribeiro váltogatva szavalt és nyersebb éneke. A Fields Of The Nephilim hatása is egyértelmű, az ének tónusa és a dallamok mikéntje is a brit gótikus legendát juttatja eszembe. A megismerés persze fordítva történt nálam (is), de épp a bő kézzel adagolt Moonspell alapozás miatt könnyű dolgom volt fő hatásuk megismerésével is utólag. Még három perc sincs, teljes értékű sláger. Portugál idézet zárja le, az ópiumfogyasztás és a pillanat megélésének megéneklése ez. Egyúttal jól jellemzi azt is, hogy miről is fog szólni a zenekar a továbbiakban. A zenekar egyébként az első klipjét is ehhez a számhoz készítette, a 19. századinak tűnő sötét ópiumbarlanggal, ahol alig vehető ki, hogy mi történik. A dal spontaneitását Mike Gaspar foglalta össze: „Emlékszem, az alapja öt percbe került, csak úgy megtörtént. Akármennyire próbálkozol profiként is, erőltetni nem lehet, néha évekig nem tér vissza ez az érzés."

Az elegancia nem hagy alább a szintén nyúlfarknyi Awake!-ben sem, itt Fernando briliáns bömbölése adja el a számot. Ezt egyébként Aleister Crowley szavalása vezeti fel, ő maga mondja el saját versét, a The Poetet. Hangulatos, színpadias, jellegzetesen gótikus tétel, a slágereknél kevésbé ismert, de nem kevésbé érdekes zeneileg. Nagyszerűen szólnak ezek a grandiózus darabok, ehhez meg a kifogástalan produceri munkának sok köze van. Épp Sorychtán keresztül került a képbe régi bandájából, a Despairből Markus Freiwald dobos (később Sodom, Bonded), aki a For A Taste Of Eternityben vendégeskedik, a törzsies perkás részek a végén tőle érkeztek. Nyersebb, károgósabb szám, szép, szaggatott riffeléssel néhol, de a harmóniák itt is megveszik az embert kilóra. Egyik kedvencem a ragadós, nyúlós gitározásával a Ruin & Misery: a csapat egyik legnagyobb slágere a briliáns harangjátékkal, de nem meglepő, mindig a gyengém volt a megfelelően használt monumentális haranghasználat (lásd még Lake of Tears, Fates Warning, Iron Maiden). A bevezetésben is domináns Fernando éneke, és hozzá ilyen feszültséget szintivel csak ők tudnak kreálni. Rejlik ebben a vokálozásban valami nagyon vonzó romlottság, lehet a latin tüzesség is tehet róla, meg a szövegvilág is rátesz egy lapáttal, de egy biztos, nagyon működik. Aztán meg a black metal gyökerek ugye... Ha zeneileg egyre kevésbé is, felfogásban azért még ott van a felszín alatt a múlt hatása is. A lehengerlő, de nem gyors ritmus az egyik legjobb kapaszkodó benne, de a szintis, prüntyögős kiállás is brilliáns, a mormogó, brummogó, Ribeiro-féle bariton ének pedig eladja a show-t, sokadik alkalommal. A csapat harminc év fölötti karrierjének egyik legjobb száma.

A Poisoned Giftben hátam borsódzik a tökéletes, örvényszerű szintitémáktól (és hány van ezekből...), a női sikoly is egyszerűen hátborzongató a felvezetésben, hihetetlen milyen jól érzik feszültségfokozó módszereket, legyen az bármilyen megoldás. Minden részlet emlékezetes, de mégis talán a szám közepén érkező sípolós gitárriff teszi fel a koronát az egészre. Amorim szólója is tök egyszerű, mégis hangulatos, dúdolható dallam ez is. Kicsit megbújik a slágerek árnyékában, de hatalmas hangulata van. Itt is jól kijönnek a hatásaik, mivel egészen biztosan olyan gótikus rock alapművekből származik itt az ihlet, mint például a Fields Of The Nephilim-féle Elizium. A vokálozás masszív Carl McCoy-hatásokat sejtet, a sötét hangulat is erős rokonságot mutat, jobbára csak a fémes riffek jelentik a különbséget. Fantasztikus, nem evilági hangulatú sötét szám, igazi gótikus erotikával túlfűtve („As we taste from the poisoned gift of love") – vannak napok, amikor ez az éjsötét és inkább sejtelmes, mintsem komor szám még a slágereknél is többet tud adni. Ebben is felcsendül egy Crowley-részet egyébként, a La Gitana című versből, szintén a szerző szavalja a sorokat.

A Subversion amolyan szintis időhúzás, akad benne tücc-tücc is, intrónak hosszú, instrumentális számnak meg nem elég ötletes. Nem történt volna semmi, ha lemarad a lemezről. Viszont három elszavalt sora legalább érdekes. A Black Sabbath-féle FX is hasonlóan funkciótlan, rá lehet fogni az ilyen átvezetőkre, hogy van valami szerepük, de szerintem nem izgalmasak. Beszédes, hogy a 2010-es évek közepén készült három teljes albumot (a Wolfheartot, ezt és az aktuális Extinctet) eljátszós koncertlemezen (Lisboa Under The Spell) ezt hagyták le egyedüliként a két klasszikus lemezről. Bele is csapunk a jóba a csilingelés után, a Raven Claws újabb sláger, női vokállal („Raven... on an on with her raven claws"). Itt is kísért a tíz-tizenöt évvel korábbi brit gótikus rock szelleme, ami a dallamvilágot illeti. Birgit Zacher pedig – a csapat állandó kollaborátora, összesen négy Moonspell-lemezen vendégszerepelt, korabeli Tiamat- és Sentenced-művek mellett – fantasztikus vendégvokálozást produkál. Óriási kedvenc, ahogy játszik a hangjával, nagyon szép kontraszt Ribeiróval is, és elkerüli a „szépség és a szörnyeteg" jellegű, kicsit klisés vokálkombót is. Mindig jobban szerettem az itt hallható női vokálozást az összes kislányos és kiművelt Liv Kristine-klónnál, ebbe az stílus ősanyját is beleértve.

Továbbra is maradunk a bűn és a sötétség talaján, ugyanis a Mephisto is ugyanezt a romlott világot képviseli, mint a korábbiak. Paixão szintije ismét hátborzongatóan csilingelve játssza a főszerepet, de a frontemberünk suttogós énekmondása is hatásos („Hungry eyes are looking for meeeeeee... Me-phis-to-o-o") – ez is nagy kultikus koncertsláger, régi favoritom. Nem gyors ez a zene egyáltalán, nyilván nem is mentes sötétségtől vagy súlytól, ezt már nagyon rég megtanultuk, egyrészt a Black Sabbathtól, másrészt a szintén vaskos merítést jelentő gótikus rock színtértől is. A végén az ördögi kacaj nélkül meglettem volna, de vehetjük ezt levezetésnek is. A furcsa színház folytatódik, mivel a következőkben érkező Herr Spiegelmann cirkuszi felvezetéséhez talán kicsit sok perverzió kell. Aztán megint érkezik egy lebegős szintitéma, pulzáló basszussal, Ribeiro helyenként blackes éneke megint fazont szab neki („Look me in the eye"). Karakteres ez, csak a többihez képest nem annyira kiugró, pedig azért a nagyzenekari rész impozáns benne. Megértem viszont, ha egyeseknek néhol sok, amit itt csinálnak, de attól még ez egy jóféle albumos tétel. Többször idézik egyébként Patrick Süskind Parfümjét is – nem egy habkönnyű darab ez, ahogy maga a könyv sem.

Az utolsó dobás ismét egy hosszú monstrum, ilyenekkel volt tele a debütlemez is. A Full Moon Madness fajsúlyos koncertsláger, a kiabálós, blackes énekkel a múlt egyik maradványa, de a szintetizátoros háttér teljesen más jelleget ad neki, ahogy Ribeiro szavalása is sokkal inkább a jelen részévé teszi. A farkasordítás is rokonítja a közelmúlthoz (Wolfheart), ugyanis hasonló misztikus hangulat lengi körbe. Szövegének jelentős része portugálul van: farkasemberekről és a szörnyszerű alakból való visszafordíthatatlanságról szóló bonyolult téma ez. Ezek mind a tagok filozófusi múltjához kapcsolódnak, tipikusan olyan gondolatok, amelyek gótikus kultúrához vonzódó bölcsésztanoncokhoz illenek. Hosszú évek óta ez a koncertek zárószáma, ők is érzik a jelentőségét.

Az Irreligious portugál metállemezként jól fogyott, de irreális számokra nem lehetett számítani. Hazájukban mintegy 10 ezer ment el belőle, ami komoly eladásnak számított, Európában pedig több mint 50 ezer kelt el belőle hivatalos források szerint. Nem nagy csoda az ilyesmi, mivel ez volt az a kor, amikor a különutas metálkiadványok nem tudták elérni a mai szemmel irreálisnak tűnő határértékeket akkor sem, ha a metálhoz képest jól teljesítettek kereskedelmileg is. Egy portugál gótikus lemez hatványozottan túl különlegesnek, kimondott furcsaságnak számított akkoriban. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy e lemez érdeme is, hogy tíz évvel később a Memorial például már portugál aranylemez lett: hazájukban metálcsapatként nekik sikerült elsőként ez a mutatvány, de akkor már befutott világszerte ismert névnek számítottak, „A" portugál metálcsapat. A lemez jelentőségét az is mutatja, hogy évtizedekkel később, egy 2024-es interjúban a Paixão azt pedzegette, hogy a készülőben levő Moonspell-bor is az Irreligious nevet kaphatja. Annyi publikus, hogy Ribeiro kezében van a döntés, de erről sok újat nem találtam. A csapatból hamarosan kilépett az alapító basszusgitáros Ares (João Pedro Escoval), aki később szintén elvégezte a filozófia szakot – ugye nem csak Ribeirónak volt ilyen háttere, erre utaltam az előbb. Neki később is akadtak kisebb horderejű zenei projektjei, de a nagy körforgásból kiszállt. Mellesleg most Lisszabon közelében, Amadorában borbárt működtet, amely '25 júliusában nyílt meg, a hely neve Companhia dos Lobos (A farkasok társasága) – ez is Moonspell-kapcsolat, a jó viszony megmaradt.

A Wolfheart turnéján, amelyre Amorim már épp csatlakozott, a Morbid Angelnek nyitottak (ezért is volt gitároscsere akkoriban, de erről majd máskor), az Irreligious körútja viszont a kor feltörekvő bandáival kombinálta őket, a Rotting Christ társaságában nyitottak az épp indusztriális ritmusok felé nyitó Passage-korszakos Samaelnek. Később lenyomtak körülbelül ötven headliner bulit még mindig az Irreligiousszel a fókuszban, ezeken többek között az akkoriban megnövő, és zeneileg óriásit fejlődő, a szimfonikusságot telibetaláló Therion is nyitott nekik. Olyan legendás fesztiválokon is felléptek a kor csúcsának számító és már említett Dynamo mellett, mint a katowicei Metalmania, a dortmundi Out Of The Dark, a milánói Gods Of Metal, vagy a szintén német, löbnitzi (With) Full Force, de részt vettek az azóta masszívra nőtt Graspop második kiadásán is '97-ben Belgiumban, ahogy hazai pályán is taroltak a Super Bock Super Rockon, Lisszabonban. Európa összes komolyabb helyszínén jelen voltak a megfelelő időben, és ez sokat segített céljaik elérésében, mivel Európa tehetősebbik felének jó része megtapasztalhatta, hogy ki és mi az a Moonspell. A csapat ereje teljében nagyszerű keresztmetszetet tudott bemutatni a korai évekből – nem is csoda, mindkét albumuk briliáns volt, amelyekkel akkoriban turnéztak, és egymástól eléggé különböző is, a masszaszerűség egyáltalán nem volt jellemző a csapatra. Ma is kiemelkedő koncertbanda.

Az első két lemez zsenialitása után persze következett egy kis megtorpanás (Sin / Pecado, The Butterfly Effect). Később sok nagyon jó dolog készült még a műhelyben, miután a Darkness and Hope-pal ismét felültek a felfelé ívelő szerelvényre: hibátlan volt a ritmusokban kiemelkedő Antidote, a blackes Memorial és a szintén húzósabb, extrémebb Night Eternal, ahogy a dupla lemez, a banda két arcát bemutató Alpha Noir és a Omega White is (közte az egyik ugye a masszívan Type O-hangulatú lemez zseniális dallamokkal). Utolsó kiemelkedő művük az Extinct volt, de annak is már több mint tíz éve. Utána valami történt, nem találom az isteni szikrát azóta, de élőben még most is hozzák a szintet.

A gótikus metál olyan alapműve az Irreligious, amelyet ők maguk sem nagyon fognak már megismételni, mások meg még kevésbé. Számtalan órát töltöttem eddig ennek a mesterműnek a hallgatásával, és teljesen biztos, hogy a jövőben is gyakori vendég lesz. Mindent egyesít, amit szeretek vagy érdekesnek találok a gótikus zenében, a múlt ápolása mellett új utakat is sikerrel hódít meg, és az önmagukban fantasztikus témák mellett a szinte kiapadhatatlannak tűnő ihlet örökérvényű dalok tömegében öltött testet.