Shock!

A Rockstadt amolyan kelet-európai Brutal Assaulttá nőtte ki magát az évek során, a méretes rendezvény Románia legnagyobb metálfesztiválja, és már Ausztráliától Ázsián át Észak- és Latin-Amerikáig is vonz be embereket, Európa nagyjából összes országát is ideértve. Brassó közelében, Dél-Erdélyben minden adott az autentikus metálélményhez is, kezdve a fenyveserdőkkel, folytatva a Drakula-kastéllyal, de még dínópark is van 10-20 kilométeres körzetben. A fenyvesek árnyékában hőség sincs, minden banda megemlíti, mennyire misztikus a környezet, és nem mellesleg a zajt is jól felfogja a természetes pajzs.

Ha az ember felmegy a rozsnyói várba, a középkori történelemnek is tanúja lehet (a teuton lovagok védekező erődítménye a 13. században épült, a Magyar Királyság felügyelete alatt), de a vár egyik tornya a Báthoryak nevét is viseli, nyilván ennek történelmi oka van. Ha pedig este látogat el ide az ember, a különböző szögekből lencsevégre vett köddel körülvett vár maga a misztikum, és minden második beállításból a megfelelő technikával (fekete-fehér filter például) autentikus black metal borítók szellemi forrására is lelhet az ember. Hát még ha az eső is esik.

A Rockstadt egyébként tizenegyedik kiadását éli, és masszívan sikeres a cucc, évről évre növekedésben van a fesztivál, ennek még a pandémiás leállás sem tudott betenni. Olyannyira organikusan növekszik a dolog, hogy jövőre már nem is itt, hanem két faluval arrébb (Vidombák, románul Ghimbav) egy kiterjedtebb síkságon rendezik majd meg. Az idei öt napra százegy fellépőt jelentettek be, ebből kettő maradt el, az egyik objektív okból (Blind Guardian), a másik a zenekar komolytalansága miatt (minden jel arra utal, hogy az Attilának nem volt kedve lenyomni az európai turnét, indoklás nélkül). Öt napra ez jó tömény vállalás, szerencsére minden nap volt elég izgalom, meglehetősen jól elosztva, és hálistennek kevés idegesítő átfedéssel. Az italok ára teljesen baráti, a sörök kimondottan olcsók voltak (9 és 12 lej között rendkívül jó árak). Akinek nem kellett a csapolt Ciuc (bár ez is sokkal jobb volt, mint az üveges), volt két helyen direkt más csapolt sörök számára fenntartott sátor, ahol Amstel, Gambrinus, Silva és hasonlók voltak a kínálatban, egyedül az Edelweiss lógott ki felfelé áraktegória alapján (22 lej), de ez várható is volt. A dobozos Heineken is rendben van 14-ért, úgy érzem. A kajasátrak már más mese, az étkezést túlárazták, de kinek hogy. Fél liter víz 7 lej (ebben az üveggarancia is benne van). Egy lej kábé nyolcvan forint, így érdemes számolni – teljesen kibírható.

Három színpad van, ezekből kettő iker, és egy harmadik, amelyet teljesen másik irányba állítottak a másik kettőhöz képest, így a hangok nem hatoltak egymásba, és emiatt lehetséges némi átfedés is a meglehetősen szoros programban. A harmadik, némileg, de nem sokkal kisebb színpadon is csupa színvonalas banda lépett fel (sőt). A tömegnyomor is kisebb volt itt, kedvenceim többsége is ezen a helyszínen lépett fel, így a legtöbb élményem is innen volt. A színpadok nevei is szimpatikusak, van egy Adrian Rugină (a román underground egyik ismert figurája volt zenészként és szervezőként is, aki a Colectiv klubban kialakult tűzvész idején több embert is megmentett 2015-ben, de később füstmérgezésben elhunyt), egy Braşov (Brassó románul) meg egy Andrei Calmuc (a brassói Indian Fall black metal zenekar alapítótagja volt, aki 2022-ben vesztette életét, és végig a Rockstadt stáb tagja volt) színpad. A továbbiakban a fesztivál által használt színkódolást fogom használni, így az Adrian Rugină színpad lesz a kék, a Braşov a zöld, az Andrei Calmuc pedig piros.

Az első napot a Green Lunggal kezdtem, de ahogy a Graspopon, úgy itt sem sikerült végig rájuk figyelni, és megint nem az ő hibájuk volt, mivel 30-40 perces sorok alakultak ki az első napon a sörcsapoknál. Szerencsére nagyon jó hallótávolságban voltam végig, így a koncertet hallottam, ha nem is láttam egészében. A banda jól is szólt, mindenhol ott vannak, szóval a csillaguk felívelőben, fogunk még sokat halani róluk, ez a fajta stoneres, doomos, sludge-os mix biztosít egy underground hírnevet, sztárságra meg nem számít senki. A kék színpad ekkor még jól működött, de később itt azért adódtak problémák.

Alig értek véget a Zöld Tüdő fűhimnuszai, a zöld színpadon készülődött a Demolition Hammer, ám nem győztek meg maradéktalanul. Gyors, agresszív, de békebelinek ható thrash metaljuk nem érvényesült igazán. Az első két lemezről volt a szett döntő többsége, az új szám is rendben volt, de élőben, úgy tűnik, nem hengerelnek annyira, mint lemezen, ebben a kicsit kásás hangzás is ludas volt. Sok-sok éve láttam őket a Brutal Assaulton is a 2016-os újjaalakulás idején, amiről nagyjából ugyanezt tudtam volna elmondani. A felállás amúgy a lehető legklasszikusabb, a három húros ember maradt a régi (Reynolds, Reilly, Sykes), szegény Vinny Daze (RIP) után pedig már mindenki kevésbé érdekes a dobokon, de Angel Cotte jól hozott mindent, amit kell. A .44 Caliber Brain Surgery vagy a Human Dissection tarolnak, ahogy kell, de azért valami apróság hiányzott a maradéktalan élvezethez. Annak örültem nagyon, hogy Steve Reynolds Bolt Thrower-pólóban jelent meg (mindig felvillanyoz, amikor kultkedvenceket szeretnek mások is), de a fantáziátlan konferálásokon is lenne mit javítani, abszolút minden második szó a fucking volt, ez meg elég fárasztó.

Mivel a hátsó piros színpadon polgárpukkasztó Witch Club Satanhoz nem volt kedvem (a román médiát gyorsan be is járta a színpadon meztelenkedő norvég „rockzenekar"), inkább a kék színpados Katatoniára voltam kíváncsi. Ők ugye már nagyon távol vannak a '90-es évek közepétől, semmi közük már az extrém metálhoz, ám kellemes, néhol alternatív metálba hajló, bánatos rockzenéjük lehetett volna nagyon hangulatos lehengerlő élmény is. De nem lett. Elcsordogált a koncert valódi katarzis nélkül, de azért jó volt látni őket. Sokkal jobban tetszett az innen kilépett alapító Anders Nyström pár nappal később fellépett bandája, a Bloodbath, de ez egy másik történet.

Az első nap egyik komoly dilemmája a „Zeal And Ardor vagy Kanonenfieber?″ kérdés volt, de úgy voltam vele, hogy jobban is ismerem a Kanonenfiebert, slágeresebb is, a Zeal And Ardor meg azért már túl van a jelentős lemezein. Ráadásul jobbára nem is azokról játszanak, így a 2020-as években meglepő gyorsasággal nagy hírnevet szerző német Ágyúlázat választottam (nyilván a katonák poszttraumás stresszére utal a névválasztás, ez a harctéri idegsokk németül). Két lemezük és egy sor single/EP-szerű kiadványuk van, mindegyik ilyen kislemez tele exkluzív számokkal, úgyhogy volt honnan válogatni. Első világháborús tematikájú dallamos black/death metalban utaznak, hangsúlyos antimilitarista jellegű szövegekkel, nagyon sok harmóniával, fogós refrénekkel és közérthető vokállal. Kenyérre is kenték a tömeget ezzel az erőteljes keverékkel. Meglepetésemre sokan sorról-sorra nyomták a banda szövegeit németül. Egyszemélyes projektről beszélünk amúgy, az öttagú felállás csak élőben létezik, annál nagyobb fegyvertény, hogy ilyen összeszokott és lehengerlő az élő kiállás. Egyébként ugyanazok az emberek alkotják a Non Est Deus formációt is, csak ott sátános, ateista felfogású a szövegvilág, de zeneileg ugyanaz, mint a fő projekt, amelyet szintén a névtelenségbe burkolózó Noise vezet, akárcsak a Kanonenfiebert. Idén láttam a Non Est Deust is, és a Kanonenfieber minden szempontból jobb, dalok minőségét, élő teljesítményt és meggyőzőerőt is beleértve.

Biztos lesz, akinek túl dallamos ez a keverék, de olyan betonbiztos slágerekkel, mint a klipes számok (Kampf und Sturm, Der Maulwurf), csak győzni lehet. A harmóniák is remekül sikerültek, a riffek keverése is jól sikerült, az első nap (egyik) legnagyobbja volt, elsöprő élmény. A banda ad a látványra is, minden számhoz átöltöztek, az egységes kiállás is tovább erősíti a különleges státuszt. A képi világuk is érdekes, mivel minden frontfestmény hasonló hangulatot áraszt, a rajta szereplő csontváz azonosítja az összeset. Számunkra meg azért is érdekes még a banda, mivel a borítófestőjük, Daniel Bechtold bevallottan Bíró Mihály háborúellenes plakátjaiból szerzi az ihletet, a festményei mind modernizált Bíró-képek, az 1910-es években gyökereznek. A rajongóik száma is biztos gyarapodott, mivel minden nap láttam embereket Kanonenfieber-pólóban. A jövő egyik nagy ígérete lehet a banda, komoly Wacken-potenciállal is.

A piros főszínpad első igazán fajsúlyos bandája a már sokszor látott Emperor volt. Nem terveztem nagyon aktívan részt venni az újabb xeroxmásolat-szerű koncerten, a legutóbbi három-négy alkalommal ugyanis mindig ugyanaz volt a szett (és most is). Ebben nincs sok mgelepő, Ihsahnnak ez csak a múlt, lassan huszonöt éve más vizeken evez már, de nyilván egy fesztiválfellépés az Emperorral többet hoz a konyhára, mint nagyon sok saját turné akár, így érdemes csinálni. Nem is volt hakni, ami a zenészi teljesítményt illeti, még élő szintit is hoztak (sokszor nem így volt régebben), de a helyenként nagyon bántó hangzásbeli kihagyások miatt ez volt az eddigi legkevésbé jó Emperor-koncertem.

A zöld színpadon jött is szinte azonnal a Mastodon, őket még ugye sosem láttam (a klasszikus felállásról így már örökre lemaradtam), és az is kérdés volt, hogyan pótolják a motivációját vesztett Brent Hindsot, aki pár hónapja távozott elég viharos körülmények között. A helyére egyelőre ideiglenesen bevett Nick Johnston jól teljesített, de csak szólógitáron, a vokál mindössze a többiekre szorítkozott, leginkább Troy Sandersre és Brann Dailorra. Ami nagyon üdvös, hogy ebben a sűrű zenében elfér egy élő billentyűs is, az évek óta élő kisegítő João Nogueira szépen színezte a hangképet állandó jelleggel. Nem játszottak sokat a 65 perces sávban (fesztiválon ez még a hosszabbak közé tartozik), de hatalmas élmény volt ezeket a szövevényes, de mégis meglehetősen slágeres, nagyon karakteres riffekkel ellátott számokat élőben hallani. A bandán is látszott a bizonyítani akarás, egyetlen negatívumként azzal nem voltam maradéktalanul elégedett, hogy Sandersre hárult az ének legnagyobb része.

Igyekeztek mindenből nyújtani egy kicsit, még a Remissionről is akadt képviselő (Mother Puncher), de nem tudom hova tenni, hogy a Crack The Skye említésre se került (számomra a 2000-es első évtized három legjobb lemeze között ott van), de legalább volt közönségénekeltető (inkább ordító) Blood And Thunder és Megalodon, valamint az újkor legnagyobbjai közül a Motherload is. A Crystal Skull, Black Tongue vagy Steambreather a fogós riffeket, a Pushing The Tides pedig az emelkedett hangulatot képviselte. Zárásként a Back To The Beginningről is ismert Sabbath-feldolgozás következett, a jól játszott Supernaut tizenkettedik számként követketett a sorban. Jó átfogó képet adtak az elmúlt huszonöt év Mastodonjáról, de ez tipikusan az a banda, amelyet turnén is látni kell, főleg ha jobban összecsiszolódik velük az új gitáros. Sanders egyébként azt mondta, hogy 12 ezren vagyunk, egészen derekas szám ez.

Az utolsó nagy banda ezen a napon a piros színpadon hasító Machine Head volt, ám a várható setlist alapján nem helyeztem az egekbe az elvárásaimat, és ez be is jött. Kicsit sok volt az együtténeklős szám, mintha Robb Flynn elfelejtette volna, hogy a régi Machine Head miről szólt. Az Imperium, Ten Ton Hammer kezdés megadta a lökést, utóbbi alatt egy rakás felfújható kalapács is kirepült a közönségbe, de akármilyen szimpatikus az Is There Anybody Out There üzenete (depressziós segélykiáltás), vagy akármilyen monumentális a Locust, és még a vitatottabb középső korszak Bulldozere vagy From This Daye is üt, egyszerűen ez így nem volt igazi Machine Head-élmény, mivel a régi korból egyedül a Davidian maradt, még a Blood For Bloodot is lespórolták. A tengernyi konfetti is kicsit szokatlan volt, ez a banda régen nem erről híresült el. Egy ilyen zsigeri metálcsapat ne azzal foglalkozzon, hogy a végén felfújható kockákat löbbölgessen a tömeg (egyeseknek még mindig megvolt a Ten Ton Hammer idején ellőtt játékkalapácsuk is), hanem gyaluljon. Jó volt ez, de sokkal jobb is lehetett volna. Túl kevés volt a zúzda és túl sok a danolászás, de legalább most minden jól jött ki Robb torkán, szerencsére Descend The Shade Of Night-féle borítékolható buktákat nem is próbált meg.

Ekkor már fél kettőt mutatott az óra, így a piros színpadon a hazai Coma műsorát már nem vártam meg, pedig eredetileg így terveztem. A későbbi napok tapasztalata alapján a nagyon kései éjszakai koncertek meghálálják a bizalmat, de a nyitónap így is jól alakult, és különleges élményekkel gazdagodtam.

A második napot nagyon korán kezdtem a kék színpaddal, délután fél háromkor már deszkákon volt az 1914. Nem nehéz kitalálni a névből, hogy ez is első világháborús metál, és abban is hasonlít a Kanonenfieberhez, hogy dallamos death metal jobbára. Egy nyugat-ukrajnai zenekar számára kihagyhatatlan alkalom a jelen háborús helyzet emlegetése, főleg, ha a tematikájuk is ilyen, teljesen természetesnek találtam a politikai állásfoglalást. Ám zeneileg nem kötöttek le annyira, lemezen azért jobban sikerül. Legújabb albumukra koncentráltak (When Fear And Weapons Meet), a jobbik elődje (The Blind Leading The Blind) kevesebb figyelmet kapott, de korrekt bulit nyújtottak az ukrán srácok, viszont nem többet. Az 1914 felénél átmentem a hátsó piros színpadra belenézni a temesvári Ordinul Negru (Fekete Rend) előadásába, szigorú, sötét black metaljuk jól is szólt, meg meggyőzően is (mivel a témák is jók), de mivel sokszor látom meg láthatom őket hazai pályán, inkább csak nyugtáztam, hogy megint jól nyomják, de most még siettem vissza a nagyszínpadok elé.

A zöld színpadon újabb egyemberes banda következett, és a finn Wolfheartnak is akad háborús témája bőven. Jelzésértékű, hogy kábé nyolc éve még szinte egyik headliner volt az akkor még a mainál kisebb Wolfheart, ma pedig a Rockstadt akkorára nőtt, hogy négy-öt bandával játszanak a főattrakció előtt. Feltűnő volt az is, ahogy az 1914 után kiforrottabb dallamokkal és gitármunkával operálnak Tuomas Saukkonenék, egyúttal meggyőző metszetét adták a szépen gyarapodó életműnek. Soha rosszabbat, nem is volt túl finnes melo-death a produkció, annál egy árnyalatnyival marconább a mix.

Az Omnium Gatherumra is kíváncsi voltam a kék színpadon, mivel régi motorosnak számítanak, és emlékezetem szerint nem láttam még őket (vagy ha igen, futólag). Nagyszerűen kimunkált, harmonikus gitárszólóból sok volt, a szintihasználatot nem vitték túlzásba, és úgy nézett ki, hogy a bandák sorrendje teljesen normális, mivel egymás után láttam három melodeath- vagy annak közelében mozgó csapatot a főszínpadokon, a minőség pedig egyre javult. Ez az 50 perc is gyorsan elszaladt.

Kettőt pislogtunk és a zöld színpadon máris kezdett a High Parasite, nekik minden számuk az egyetlen lemezükről származott (a Forever We Burn tavaly jelent meg). Aaron Stainthorpe projektje ez, csak remélni lehet, hogy nem az új zenekara, mivel valószínűsíthető, hogy ez a My Dying Bride-ból való kilépést is jelentheti az átmeneti szünet után. Gótikus rock/metálban utaznak, olyasmi zenével, mintha a '90-es évek közepén készült Paradist Lostban Aaron énekelt volna. Tetszett, de nem ismerem jól az anyagot, kicsit ugyanolyan volt minden szám (ezzel együtt jó is), ezért menet közben benéztem a piros színpadon pusztító Warbringer bulijába. Nekik már méltattam az új lemezüket, a stúdiós forma élőben is hasonló, nagy elánnal ment az old school thrash metal: hét lemezt érintett a szett, legtöbbet az újról játszottak. A lemezt nyitó The Sword And The Cross nagyot ütött, ahogy az őskorból mindig a végére tartogatott, első két lemezes Living In A Whirlwind és Total War is. Keveset láttam belőlük, de jólesett, és a piros színpadon lassan sztenderddé váló jó hangzás is segítette őket.

Volt fél órám a Brujeriáig, amit arra fordítottam, hogy megnézzem a kék színpadon az Orange Goblint. A Graspopon láttam már őket ugyanezzel a szettel, de jólesett nyugtázni, hogy nem egyszeri csoda volt ott sem, és most sem. A hamarosan visszavonuló angol stoner heavy metal intézmény nem hiába töltött velünk három évtizedet, műsorukban semmi sallang, csak húzós metál. Itt csak a fél bulit láttam, mivel átnyergeltem menet közben az a már elkezdődött és előbb említett Brujeriára. Az Egyesült Államok déli államaiból verbuválódott „mexikói Napalm Death" műsorában minden volt, amire számítani lehet, egy rakás spanyol-angol konferálás, döngölős riffek, néhány őrlés. A legnagyobb slágereket a végére hagyták, a Raza odiada és a Matando güeros címadóit, jól is fogadta őket a tömeg, láthatóan akadt, aki értette a szövegeket is (nem egy irodalmi spanyol ez, minimális tudással is fogható az adás). A nap egyik legjobb bulija volt ez is, minden igényt kielégítő.

Egy variálás miatt (Soen ütötte a Between The Buried And Me-t) a késő éjjelre tervezett Madball beugrott a zöld színpadra, és ezek a minimum ötvenes arcok, úgy ugrálták végig a műsort, mint a nikkelbolha, a fogós riffek és az egyszerű de hatásos ordítás is elérte a célját. Ilyen egy NYHC-buli a zsáner egyik legautentikusabbjától! „I say Madball, you say New York hardcore" – sosem volt igazabb. Utána sietni kellett hátra az Exhordert elcsípni, a Soen így járt, de ugyanaz lett volna, mint a Graspopon, egy ekkora underground legendát meg nem sok alkalmunk lesz errefelé látni. A korábbi idők groove/thrash metaljához csatlakozott némi délies feeling is az újjáalakulás utáni lemezeken, ez meg élőben is jót tett Kyle Thomaséknak. A madballos átfedés miatt pár számról lemaradtam, de a háttérvászon alapján az új Defectum Omnium volt terítéken. Nekem leginkább a debütlemezes számok vitték a pálmát, köztük olyan alapművekkel, mint Desecrator vagy az Edgar Allan Poe-nak emléket állító The Tragic Period. Nem lehet meglenni Ozzy-tribute nélkül, az Into The Void már a The Law lemezen is szerepelt, teljesen helyénvaló volt elővenni ezt is.

Az élőben legendásan jó Obituaryt most kihagytam, mivel a velük teljesen fedésben játszó Oranssi Pazuzu nagyon vonzott hátul a piros színpadon, főleg az utolsó két album fényében, amelyeket sokat hallgattam, és zseniálisnak tartok. Eredendően ez egy pszichedelikus, space-es black metal brigád Finnországból, de ebbe az ördögi üstbe lassan már minden belefér, és ezalatt bármit lehet érteni, ami csak disszonáns zajcsinálás lehet. Elektronikus zenére (még instrumentális hip-hop is felsejlett) hasonlító részek is akadnak az elegyben, de nem zavaróan, a teremin zúgó-bongó hatása nagyon tetszett. Többen többféle hangszert is kezeltek, adott ponton szinti is kettő volt. Totális káosz ez, masszív improvizatív részekkel, és szerencsére az utolsó két album számaiból válogatták a legtöbbet (Muuntautujáról mindjárt nagyjából a felét), így a szett gerincét ismertem is. A nyitó Bioalkemisti vagy az eggyel korábbi lemez klipes száma, az Uusi teknokratia akkorát ütött, hogy a fal adta a másikat. A misztikus fényekkel támogatva szeánszszerű volt a hangulat (látni kellett, amint Ikon gitáros megőrült élőben, mint akibe kisördög bújt), és biztos vagyok benne, hogy ezt a kultikus fellépést még sokan sokat fogják emlegetni, amolyan „én is ott voltam akkor éjjel" jelleggel. Ennyire jól komponált káoszt nem nagyon lehet máshol hallani, és a black metal súlyosságával vegyítve halálos mix ez az elitligából. Örök referenciapont innentől ilyen típusú zenében.

Szerencsére volt félóránk kipihenni a fáradalmakat (minden zsenialitása mellett agyzsibbasztó az Oranssi Pazuzu zenéje), és mivel a While She Sleepsre nem voltam annyira vevő, így maradtam a piros színpad közelében, szép nyugodtan megvártam az átszerelést. Itt a Covenant műsora következett. Eredetileg ugye ők színpadias, szimfonikus black metal alapú zenét játszottak különleges dallamokkal, később indusztriálba váltottak, és a nevüket is némileg átszabták. Tizennégy év szünet után tavaly újjáéledt a formáció a feloszlás idején használt The Kovenant néven, és a koncert apropóját a szimfonikus black metal körökben abszolút klasszikus Nexus Polaris komplett előadása adta. Lehet, sokan megspórolták volna az élő női éneket és a szintit is, de Covenanték (nekem ez a név jelenti a bandát igazán) hatan álltak ki a színpadra, még az eredeti lemezen is szereplő Sarah Jezebel Deva is ott volt velük, ahogy a szintis Sverd is (lásd még az Arcturust is, ahol fő dalszerző most is). A további alaptagok közül később Nagash a Dimmu Borgirban, Hellhammer meg többek között a Mayhemben és az Arcturusban futott be nagy karriert. Némileg kicsit halkan szólt a Poláris kapcsolat, de minden kivehető volt, a szimfonikus billentyűk is, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A nyolcszámos szett végén következett egy Animatronic-korszakos elektro-indusztriális támadás (New World Order), majd egy rövid idézés az In Times Before The Light debütlemezről (Towards The Crown Of Nights), aztán kész. Különleges élmény volt.

De még nem volt vége, a zöld színpadon főattrakció Within Temptationt nem láttam, részben covenantes fedés, részben meg érdektelenség okán, de a Gojira már odavonzott a kék színpad közelébe. Ez volt az első bulijuk, amelyet az olimpia után látok, és látszott a megnövekedett érdeklődés a metálzene friss sztárja iránt. A nézőtéren egy gombostűt sem lehetett leejteni, de sajnos különféle hangzásbeli gondok belerondítottak az élménybe. A banda nagyon különleges pirotechnikával készült, a fotósárkot sem használták, azt is előre lekommunikálták, hogy nem lesz crowdsurfing, mivel az első sorban életveszélyes tartózkodni, ám ez lett a vesztük. A nagy tűzáradat megártott az addig is problémás hangberendezésnek, és a kék színpad legrosszabb hangzású buliját hozta össze (egy megsült kábel is elég, hogy ne működjön minden jól). Szinte végig nagyon elöl volt a dob, elnyomva mindent, aztán változtak az arányok, de sosem az optimális irányba.

A Duplantier tesók és társaik odatették magukat, de így is mindig támadt valami deficit a hangképben, ami nem volt botrányos, de jó sem. A tizennégy számos szett szép volt, jó volt, meglepetésemre lespórolták a Black Sabbath-tisztelettételt, de volt az olimpiás dal (Mea culpa), a legutóbbi lemez slágerei (The Chant, Amazonia), régi alapvetések, mint a Magma java (Silvera, Stranded, Only Pain, The Cell), vagy a felfutás első lemeze, a From Mars To Sirius legvastagabbjai (From the Sky, Backbone, Flying Whales) – egy Ocean Planetet meg Heaviest Mattert még vígan elviseltem volna. A L' enfant sauvage ráadásban elővezetett címadója, vagy az intenzív vizuális oldalt ugyanarról a lemezről felvillantó Gift Of Guilt a megfelelő hangzással észbontó lehetett volna. A banda nagyon jól játszott, ötletes volt az írott kommunikáció is a tömeggel, de vannak alkalmak, amikor nem lehet elmenni a hangzás mellett. Ez meg olyan volt.

A hosszú nap végén még lett volna energia a Between The Buried And Me-re is, akik a Madball-lal cseréltek helyet, de úgy döntöttem, hogy ennyi zene mára elég volt, és két óra körül hazamentem a szállásra. A maradék három napon hasonló élményekben volt részem, mivel töménytelen mennyiségű bandába kóstoltam bele azokon a napokon is.

(Folytatása következik.)

Fotó: Rockstadt Extreme Fest