Valami biztosan van az észak-olasz levegőben. Ahogy az elmúlt években ugyanis a Cittadellában alault, majd Treviso közelébe költözött Messa talált be végzetesen nálam, úgy most a torinói Ponte del Diavolón a sor. Fiatal bandák ezek, de kiforrott zenei világgal, érdekesen vegyítenek múltbeli elemeket, ezekből pedig valami egyéni jön létre. A Ponte del Diavolo is a Messához hasonló gyökerekkel rendelkezik, de némileg másképp nyúlnak a doom metalhoz, mint pályatársuk. A legtöbb online forrás szerint doom/black metalt játszanak, de ez a meghatározás nem teljesen helytálló, talán csak az útkereső, demószerű EP-ken, amelyeken még forrott ki teljesen a hangzásuk.
A jelen pedig inkább egy olyan letisztult zeneiségű csapatot mutat, amelyen ugyan időnként zeneileg is hallatszik a black metal múlt, de sokkal hangsúlyosabb a doom metal és a poszt-punk házassága. Ez már az előző lemezen is így volt, bár időnként feltűnt ott is pár blackesebb tempó (Demone, La razza): az album java a doom, a darkwave és a poszt-punk közötti szokatlan határterületen mozgott már akkor is, ebbe az éneket is beleértve. Az énekesnő Erba del Diavolo (Elena Camusso) a csapat színfoltja, misztikus, izgató hangja néha extrém metálba is elkalandozik, de nem ez az alap. Elintézhetnénk a dolgot annyival, hogy jó kis doom ez poszt-punk dobolással (Segale Cornuta) meg misztikus női énekkel, de ez is leegyszerűsítés lenne. A legérdekesebb zenei elem ugyanis a felállás: gitárból egy van (Nerium), basszusgitárból meg kettő (Abro, Kratom). Ebből már lehet érezni, hogy itt nem a harmóniákon vagy a szólózáson lesz a hangsúly, hanem a groove-okon és a súlyosságon, amit mellesleg baromi jól is csinálnak. Természetesen nem ők az egyetlen olyan csapat, amely két basszusgitárral nyomul: a görög Necromantia sokaknak beugorhat, sőt, akár a helloweenes Markus Grosskopf projektje, a Bassinvaders is, de az ilyesmi ritkaság, még ma is. Akár a Royal Blood is lehetett a követendő példa.
A saját számok szá ok egységesen jók, nincs is sok belőlük, összesen hat, nagyrészt négy-hat percesek mind, így unatkozni sem jut idő. Az Every Tongue Has Its Thornsban van némi blackes blastolás is, a nihilista szöveg az élet-halál egymásba hatolásáról és a szavakkal való bántalmazásról szól. Az ilyesmi meg a poszt-punknak és a végső soron a blacknek is illik az eszköztárába, doomról nem is beszélve. Kerülném a gótikus szót ebben az esetben, mivel a megszokott gótikus doom metal egyáltalán nem ilyen, teljesen félrevezető lenne ezt a jelzőt használni a Ponte del Diavolóra. Jól kitalált és megfelelően kiérlelt keverék ez („This is the only way to realize / That life is perpetual death").
Két rendkívüli képi világú klip is készült az albumhoz. Az egyik a Spirit, Blood, Poison, Ferment!, amelyet harsona is színesít (Francesco Bucci), hangszerelése rendkívüli, és még slágerpotenciál is rejlik benne. A másik klipet az olasz nyelvű címadóhoz forgatták, amelyben az Adrian Borland-féle korai The Soundra hasonlító (Jeopardy, From the Lion's Mouth) szexi szintetizátor szolgáltatja a legnagyobb izgalmat Andrea L'Abbate jóvoltából. Ő maga Kratom, az egyik basszusgitáros, de a billentyűs hozzájárulását vendégszereplésként jelölik. A blackesen tremolós akkordokra nem sok extrém vokálozás érkezik, de azért ilyen is akad, a fronthölgy viszont javarészt fogós dallamokat énekel a sötét dallamokra. Különleges keverék, egymáshoz szépen illeszkedő sokféle résszel. A bandára a kezdetektől jellemző az anyanyelv használata, nemcsak a címadó van olaszul: a Lunga vita alla necrosi (kábé „Éljen soká a nekrózis!″) a lemez legdirektebb darabja, a legközelebb ez áll a black metalhoz is. A ritualisztikus, darkwave-es megközelítés is jól áll ennek a sötét műnek. Nem is csoda, hogy ilyen irányba kacsingatnak egy olyan lemezen, amelynek szövegei a lebomlásról, és élet-halál egymásbafonódásáról szólnak.
Az egyetlen kimondottan hosszú szám a kilencperces Delta-9 (161), amelyben egy vegyésznek bizonyosan fel fog tűnni a THC-ra (azaz a tetrahidrokannabinolra) történő többszörös utalás, ahogy az elszavalt összegképlet is stimmel, a szám a marihuána fő hatóanyagáról szól. Amikor Elena azt énekli, hogy „I want to get high", az is egyértelmű, hogy nem hegymászásról van szó. Ez a lassú, fenyegető hangulatú szám a morgó basszusgitárokkal a lemez egyik különlegessége, bár a hossza némileg visszatrtó erő. Mindenképpen jól áll nekik ez az egyszerűség, a súly meg főleg. Amit pedig nem lehet dobokkal meg basszustémákkal leírni, az a sötét, misztikus, „tudjuk, hogy nem erkölcsös, de élvezzük" hangulat, amit áraszt a lemez, ezt meg nem lehet megjátszani. A szavalós rész is nagyon tetszik, ilyesmi üzenetű zenében a hipnotikus hatású ismétlődésnek kulcsszerepe van.
A Silence Walk With Me ismét nagyszerűen kihasználja a két basszusgitárt, dohogó alja van a számnak, Elena hipnotikus éneke meglepően jól egészíti ki az ismét blastolós blackes alapot, maradandó sorok is akadnak „I saw you walking alone / and calling for your downfall" – meglepő egyébként, hogy erre a blackes poszt-punkot doomma beoltó kombinációra miért nem gondoltak többen eddig. Jó szokásukhoz híven feldolgozással zárunk, most a Bauhaus korai klasszikusára, az In The Flat Field címadójára esett a választás. Az előző lemezen a Nick Cave-hez bátrabban sikerült hozzányúlni, ám a '80-as évek elején született Bauhaus alapvetés is bemutatja, hogy nagyjából miben utazik az Ördög hídja, a sípoló főtémát például remekül ültették át ebbe a teltebb, jobb hangzásba, a zaklatott dobolást is kiválóan oldották meg.
Ha kíváncsi vagy, milyen lehet a sötét, súlyos doom metal poszt-punkkal, misztikus és csábító női vokállal tálalva, nem sokat kell gondolkozni. Most mondjam, hogy a Season Of Mist úgysem szokott tévedni? A különlegesség adott: megint itt egy fiatal banda, amelynek minden megmozdulása izgalmas, és ebbe a vizuális oldal is vastagon beletartozik.
